150 érv, hogy miért vagyok katolikus

írta:

Dave Armstrong

(in: More biblical evidence)

[átdolgozott változat]

(Az eredeti írás itt található)

1. A legjobb egymondatos összefoglalás: Meg vagyok győződve arról, hogy a Katolikus Egyház teljesen összhangban van az összes bibliai adattal; s hogy a kereszténység történetének (azaz a keresztény, apostoli Hagyománynak) egyetlen következetes nézetét nyújtja, és hogy a legmélyebb és legmagasztosabb keresztény erkölcsöt, lelkiséget, társadalometikát és filozófiát birtokolja.

2. Egy másik: Katolikus vagyok, mert szívből hiszem, a rengeteg bizonyíték ereje által, hogy a katolicizmus igaz, és hogy a Katolikus Egyház a látható, az Úr Jézus által isteni alapítású Egyház, amelyen az alvilág kapui sem vesznek erőt (Mt 16,18), és ezáltal egy olyan tekintélyt birtokol, amelynek kötelességemnek érzem, hogy keresztény tiszteletadással engedelmeskedjek.

3. Egy harmadik: Elhagytam a protestantizmust, mert súlyosan fogyatékos a bibliaértelmezése (pl. “egyedül a hit” és sok más hiányos “katolikus” elmélet – lásd a bizonyítékokat alant); mert következetlenül válogat a katolikus hagyomány különböző tanításainak pártolásában (pl. a Biblia kánonja); mert egyháztana alkalmatlan; mert nincs ésszerű, keresztény történelmi nézete (pl. az “egyedül a Szentírás”; a dogmafejlődés nem ismerése vagy következetlen értelmezése); mert erkölcsileg megalkuvó (pl. fogamzásgátlás, válás); és mert a Biblia tanításának ellentmondóan szakadár és (gyakorlatilag, vagy logikailag levezetve az aktuális hitében nem is mindig) relativista.

Mindezzel ellentétben: Nem hiszem, hogy a protestantizmus teljes egészében rossz (távolról sem – sőt, azt gondolom, hogy általánosságban meglehetősen jó dolog), de eme néhány jelentős hiányossága miatt végül is arra jutottam, hogy a protestantizmus „teóriája” időleges, szemben a katolicizmussal. Minden katolikusnak keresztényként kell tekintenie a megkeresztelt, Nicea-Khalkédoni hitvallást valló protestánsokra.

4. A katolicizmus alakilag nem oszlott meg és nem szektásodott (Jn 17,20-23; Róm 16,17; 1Kor 1,10-13).

5. A katolikus egység hihetőbbé teszi a kereszténységet és Jézust a világ számára (Jn 17,23).

6. A katolicizmus, az egységes, teljes és egészen természetfölötti keresztény meglátása következtében határt szab a szekularizációnak és a humanizmusnak.

7. A katolicizmus (intézményesen) elkerüli (és/vagy orvosolja) a Bibliának ellentmondó individualizmust, amely aláássa a keresztény közösséget (pl. 1Kor 12,25-26).

8. A katolicizmus elkerüli a teológiai relativizmust, köszönhetően a dogmatikai bizonyosságának és a pápaság központi jellegének.

9. A katolicizmus elkerüli az egyháztani anarchizmust – az ember nem tud csak úgy átugrani egy másik felekezetbe, ha egy fegyelmi intézkedés vagy cenzúra éri.

10. A katolicizmus hivatalosan (bár sajnos a gyakorlatban nem mindig) gátat szab a teológiai „turkálásnak”, amely bizonytalansághoz és a „mindenki csak magával törődjön” zűrzavarához vezetett a protestáns rendszereken belül a keresztény világiak között.

11. A katolicizmus elutasítja az “államegyházat”, amely sokkal inkább vezet kormányzati, hatalmaskodó kereszténységhez, mint fordítva; elutasítja a cezaropapizmust, és a névleges, pusztán „úgy teszek mintha” intézményes vallást.

12. A protestáns államegyházak jelentősen elősegítették a nacionalizmus térnyerését, amely gátat szab az emberek egyenlőségének és a történelmi kereszténység egyetemes jellegének (azaz a katolicizmusnak, annak szószerinti értelmében).

13. Az Egységes Katolikus Kereszténységben (a XVI. sz. előtt) nem voltak tragikus, keresztény a keresztény ellen folyó vallási háborúk, amelyek a “felvilágosodáshoz” vezettek, amikor is az emberek visszautasították a keresztények közötti háborúskodás képmutatását, és inkább úgy döntöttek, hogy közömbössé válnak a vallás iránt, mintsem hagyják, hogy vezesse életüket.

14. A katolicizmus (a legteljesebb mértékben) megtartotta a misztikus, a természetfölötti és a szent elemeket a kereszténységben, ellenállva a szekularizmusnak, ahol a vallási szféra a hétköznapi életben jelentősen korlátozottá vált.

15. A protestáns individualizmus vezetett a kereszténység privatizálásához, minélfogva kevésbé veszik tekintetbe a szociális és a politikai életben, és a “nyilvános pódiumot” elhagyva a keresztény befolyás nagymértékben csökkent.

16. A hamis szekularista különbségtétel "az egyház és a világ" között, mindent összevéve oda vezetett, hogy az elkötelezett, igazhitű keresztények visszaléptek a politikából, és az otthagyott űrt így pogányok, cinikusok, gátlástalanok, hataloméhesek és machiavellisták töltötték be. A katolicizmus egy értelmes, belsőleg összefüggő alapot nyújt, amely közelebb hozza egymáshoz az állami és a civil kötelezettségeket.

17. A protestantizmus túl nagy mértékben támaszkodik merő emberi hagyományokra. Az összes felekezet egy alapító elképzeléséből származik, amelyben ellentmond valaminek, amit megelőzően az apostoli hagyományból kaptak és adtak tovább. Amint ezek a felekezetek között kettő vagy több ellentmond egymásnak, a tévedés magától értetődően megjelenik.

18. A protestáns egyházak (különösen az evangelikálok*) túl gyakran esnek abba a hibába, hogy pásztoraikat túl magas piedesztálra emelik. Ennek az az eredménye, hogy különböző mértékben minden pásztor “pápává” válik. Emiatt az evangelikál gyülekezetek gyakran komoly krízisbe kerülnek és/vagy felbomlanak, amikor a pásztor elhagyja őket. Így megállapíthatjuk, hogy az ő filozófiájuk sokkal inkább ember-központú, mint Isten-központú (A katolikus plébániák rendszerint nem kerülnek ilyen krízisbe, amikor egy pap eltávozik). Sok pásztornak messze nagyobb hatalma van gyülekezeteikben, mint a pápának van az egyes katolikusok mindennapi élete felett.

* Az "evangelical" angol kifejezés más fordításokban "evangéliumi keresztény". "Evangelikál:az evangelikalizmus híve, követője; az evangelikalizmuson alapuló, rá jellemző; evangelikalizmus – a század közepén az Egyesült államokban keletkezett, felekezetek fölött álló lelkiségi irányzat és keresztény kulturális mozgalom, amely a keresztény életben különleges hangsúlyt fektet a Biblia szerepére és a misszióra, de az átfedések ellenére meg kell különböztetni a fundamentalizmustól; evangelikál teológia – teológiai irányzat, amely a Szentírás ihletettségét, megbízhatóságát és tekintélyét vallva a bibliakritika módszertanát elutasítja, de szövegét a műfajok figyelembe vételével a protestáns teológiai hagyományoknak megfelelően értelmezi." - forrás: www.apologia.hu (a ford.)

19. A protestantizmus, a tényleges tekintélyi és a dogmatikai szerkezet hiányának következtében tragikusan hajlamos a korszellemhez való alkalmazkodáshoz, és az erkölcsi faddizmusra (a vesszőparipák, aktuális hóbortok majmolására - a ford.).

20. A katolicizmus megőrizte az apostoli utódlást, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az igazi keresztény apostoli Hagyomány. Ez a keresztény igazság kritériuma volt a korai keresztényeknél és az Egyházatyáknál.

21. Sok protestánsnak általában homályos nézete van a keresztény történelemről, különösen a Kr. u. 313 (Konstantin megtérése) és 1517 (Luther fellépése) közötti időszakról. Ez a katolikus Hagyománnyal szemben megnyilvánuló tudatlanság és ellenséges érzelem vezet a teológiai relativizmushoz, az anti-katolicizmushoz és az állandó, szükségtelen pereskedésekhez, amelyben újra és újra “feltalálják a spanyolviaszt.”

22. A protestantizmus a kezdetektől fogva anti-katolikus volt, és néhány csoport meg is maradt annak mind a mai napig (különösen némely fundamentalista, baptista és református kör). Ez nyilvánvalóan helytelen és ellentétes a Bibliával, ha a katolicizmus valóban keresztény vallás (ha nem az, akkor – logikusan – a protestantizmus sem, amelyik teológiájának nagy részét a katolicizmustól vette át.). A Katolikus Egyház ezzel szemben nem anti-protestáns.

23. A Katolikus Egyház elfogadja a nagy egyetemes zsinatok tekintélyét (lásd, pl. ApCsel 15), amelyek meghatározták és kifejtették a keresztény tanokat (amelyből sokat a protestantizmus is elfogad).

24. A legtöbb protestánsnak nincs püspöke, ami pedig egy olyan keresztény hivatal, amely bibliai alapokon áll (1Tim 3,1-2) és amely a legkorábbi keresztény történelem és hagyomány óta létezik.

25. A protestantizmusnak nincs módja egy tanbeli kérdést végérvényes lezárására. A legjobb esetben a protestáns egyén összeszámolhatja, hogy hány protestáns tudósnak, kommentátornak ez és ez a nézete az x, y vagy z tanról. Vagy (egy kifinomultabb módon) a protestáns hívő egyszerűen magáévá teheti valamelyik felekezeti hagyomány, hitmagyarázat vagy hitvallás tekintélyét (amelyet éppen igazolva lát a másik, vele konkuráló felekezet hagyományával, stb. szemben). Egységes protestáns hagyomány nincs.

26. A protestantizmus 1517-ben keletkezett, így egy “zöldfülű újonc” a kereszténység történetében (átvéve több olyan tanítást, amelyet korábban a kereszténységen kívüliek, vagy csupán néhány ember vallott). Következésképpen nem lehetséges, hogy ő legyen a “tiszta”, “eredeti” kereszténység “helyreállítója”, mivel ezt kizárja újszerűségének, valamint nevetségesen késői megjelenésének ténye. A kereszténységnek egy történelmi folyamatnak kell lennie, különben nem kereszténység. A protestantizmus történelmileg és doktrinálisan nézve, szükségszerűen a katolicizmus “parazitája”.

27. A (sok protestáns között megszokott) “láthatatlan egyház” fogalma szintén újdonság a kereszténység történetében és távol áll a Bibliától (Mt 5,14; 16,18), azaz hamis.

28. Amikor a protestáns teológusok a korai kereszténység tanításáról beszélnek (pl. amikor a “kultuszokat” cáfolják), azt mondják, hogy “az Egyház azt tanította…” (azaz, hogy akkoriban egység volt), de amikor a jelenre utalnak, gyakran ösztönösen és következetlenül tartózkodnak ettől a terminológiától, mivel jelenleg egyetemes tanítói tekintély nyilvánvalóan csak a Katolikus Egyházban van.

29. A protestáns alapelv az egyéni magyarázatról egy olyan miliőt teremtett (különösen a protestáns Amerikában), amelyből olyan (változatlanul) ember-centrikus “kultuszok” származnak, mint a Jehova Tanúi, a mormon vallás és a Christian Science (Keresztény Tudás). Azt gondolják, hogy bárki “elkezdhet” egy új egyházat, vagy hogy “az igaz” egyháznak ízig-vérig protestánsnak kell lennie. Ámbár (szeretném hangsúlyozni) ezek a szekták maguk nem protestánsok; mindazonáltal az ismeretelmélet és a tekintély kétségtelenül hamis protestáns alapelveit felhasználva, tovább fognak szaporodni.

30. A végső tanítási hatalom (mint amilyen a katolikus Tanítóhivatal) hiánya az oka annak, hogy a protestantizmusban sok protestáns egyén azt gondolja, hogy nála van a közvetlen út Istenhez, még akkor is, ha az összes keresztény tradíció és a bibliai exegézis történelme ellene szól (egy „a Biblia, a Szentlélek és én” mentalitás). Az ilyen emberek általában teológiailag alulképzettek, taníthatatlanok, hiányzik belőlük az alázat, és nem csinálnak ügyet abból, hogy “tévedhetetlen” kijelentéseket engednek meg maguknak a kereszténység lényegéről.

31. Az evangelikalizmus hittérítő “technikái” gyakran cselszövők és manipulatívok, de bizonyosan nem közvetlenül a Biblia szövegéből származnak. Némelyikük egy bizonyos fokú agymosáshoz hasonlít. [Ezt én magam állítom, mint korábbi utcai, egyetemi és kocsmai hittérítő, aki elkerülte akkor is, és most is ezeket a technikákat.]

32. Sajnos nagyon sok evangelikál protestáns hittérítő és pásztor igehirdetése egy megcsonkított, lerövidített, individualista és fület csiklandozó evangéliumot nyújt, gyakorlatilag ezek inkább merő “biztosítási kötvények”, mint az a bibliai evangélium, ami az apostoloknak lett kinyilatkoztatva.

33. Az evangelikalizmus gyakran függetleníti a mélyreható, élet-átalakító bűnbánatot, a radikális tanítványságot az evangéliumi üzenetüktől. A lutheránus Dietrich Bonhoeffer ezt nevezte “olcsó kegyelem”-nek.

34. A lelki hatalom iránti engedelmesség eszméjének hiánya a protestantizmusban beszivárgott a polgári színtérre is, ahol a “szabadság”, a “jogok” és a “választás” egyéni eszméje olyannyira eluralkodott, hogy az emberek az egészséges társadalom kárára tragikusan elhanyagolják a polgári kötelességeiket, a közösségi együttműködést és a fegyelmet.

35. A katolicizmus megőrizte a szentség, a magasztosság, a jámborság, és a szépség érzékét a lelkiségben. Az oltár és a “szent hely” fogalmát változatlanul hagyta. Sok protestáns templom nem több mint valami “ülésterem” vagy “tornacsarnok” vagy “pajta”-szerű épület. A legtöbb protestáns otthona feltűnően esztétikusabb, mint a templomaik. Hasonlóképpen, a protestánsok gyakran “a középszerűség rajongói” a művészet, a zene, az építészet, a dráma, a képzelőerő, stb. megítélésében.

36. A protestantizmusban túl gyakran el van hanyagolva az istentiszteleti életben a liturgia szerepe (jelentős kivételt képez az anglikán és a lutheránus (evangélikus) egyház). A keresztények mindig is így fejezték ki tiszteletüket Isten felé századokon át, ezért nem lehet azt ilyen könnyelműen eltávolítani.

37. A protestantizmus túl sok válfaja hajlik arra, hogy szembeállítsa az anyagot a lélekkel, az utóbbit pártfogolva, és e tekintetben ez néha a gnosztikus és doketista gondolatok beütéseinek tűnik.

38. A katolicizmus a legteljesebb módon védelmezi a “megtestesülés alapelvét”, amely szerint Jézus testté lett, és így a testet és az anyagot új szellemi magasságokba emelte.

39. A protestantizmus némely törzse (nagymértékben az evangelikalizmus, a pünkösdiek, különösen a baptisták) jelentősen korlátozza vagy kétségbe vonja a szentségek tanát, amelyek egyszerűen a megtestesülés alapelvének a kiterjesztése, és az abban való hit, hogy az anyag is közvetíthet kegyelmet. Néhány szekta (pl. a kvékerek és az üdvhadsereg) az összes szentséget elvetette.

40. Túl sok protestáns bizalmatlan teljesen a test („érzékiség”) iránt, (az evangelikalizmusban vagy a fundamentalizmusban) ami gyakran egy abszurd legalizmusba vezet (tilos a tánc, az ital, a kártyázás, a rock zene, stb.).

41. Sok protestáns hajlik arra, hogy az életet “szellemi” és “testi” kategóriákra ossza. Mintha Isten nem lenne Ura az egész életnek. Elfelejtik, hogy az összes nem-bűnös törekvés végül is szellemi törekvés.

42. Sok protestáns felekezet eltávolította az Eucharisztiát a keresztény istentisztelet középpontjából és fókuszából. Néhány protestáns csak havonta vagy negyedévente üli meg (a reformátusok közismertek erről). Ez ellentétben áll a korai Egyház hagyományával.

43. A legtöbb protestáns csak egy szimbolikus Eucharisztiát hajlandó elhinni (kivételt képeznek a lutheránusok, és az anglikán „high-church”), amely ellentétes az egyetemes keresztény hagyománnyal egészen 1517-ig, és a Bibliával (Mt 26,26-28; Jn 6,47-63; 1Kor 10,14-22; 11,23-30), amely a Valós Jelenlét pártján áll (ez az anyaggal szembeni idegenkedés egy másik példája).

44. A protestantizmus csaknem egyetemesen tagadja a házasság szentségét, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Mt 19,4-5; 1Kor 7,14.39; Ef 5,25-33).

45. A protestantizmus eltörölte a papságot (Mt 18,18) és az egyházi rend szentségét, ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (ApCsel 6,6; 14,22; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6).

46. A katolicizmus megőrizte a cölebsz papság lelki hasznosságának előrelátó és bölcs páli gondolatát (pl. Mt 19,12; 1Kor 7,8.27.32-33).

47. A protestantizmus túlnyomórészt visszautasítja a bérmálkozás szentségét (ApCsel 8,18; Zsid 6,2-4), ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával.

48. A protestánsok egy jelentős kisebbsége megtagadja a gyermekek megkeresztelését, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (ApCsel 2,38-39; 16,15.33; 18,8; vö. 11,14; 1Kor 1,16; Kol 2,11-12). A protestantizmus öt nagyobb táborra oszlott a keresztség kérdésében.

49. A protestánsok többsége tagadja a keresztségi újjászületést, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Mk 16,16; Jn 3,5; ApCsel 2,38; 22,16; Róm 6,3-4; 1Kor 6,11; Tit 3,5).

50. A protestánsok elvetették a betegek kenetének szentségét („utolsó kenet”), ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Mk 6,13; 1Kor 12,9.30; Jak 5,14-15).

51. A protestantizmus tagadja a szentségi házasság felbonthatatlanságát és engedélyezi a válást, ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Ter 2,24; Mal 2,14-16; Mt 5,32; 19,6.9; Mk 10,11-12; Lk 16,18; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10-14.39).

52. Sok protestáns tagadja, hogy a gyermeknemzés a házasság elsődleges célja és java (ez nem része az esküjüknek, ahogy a katolikus házasságkötésnél), ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Ter 1,28; 28,3; Zsolt 107,38; 127,3-5; Mal 2,15).

53. A protestantizmus jóváhagyja a fogamzásgátlást, így 1930 óta – amikor is az anglikánok legelőször megengedték – nyíltan szembeszegülnek az egyetemes (katolikus, orthodox, és protestáns) keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Ter 38,8-10; 41,52; Kiv 23,25-26; Lev 26,9; MTörv 7,14; Rút 4,13; Lk 1,24-25). Luther és Kálvin pl. gyilkosságnak tekintette. Jelenleg egyedül a katolicizmus őrzi az ősi hagyományt, ellenállva a “gyermekellenes” mentalitásnak.

54. A protestantizmus (főként a liberális szárnya, de aggasztó módon másutt szintén) elfogadja az abortuszt, mint erkölcsös választási jogot, ellentétben állva, az egészen a közelmúltig (valamivel 1930 utánig) egyetemes keresztény hagyománnyal, és a Bibliával (pl. Kiv 20,13; Jób 31,15; Zsolt 139,13-16; Iz 44,2; 49,5; Jer 1,5; 2,34; Lk 1,15.41; Róm 13,9-10).

55. A protestantizmus (a liberális felekezetek nagy része, de nem csak kizárólagosan ők) megengedik, hogy lehessenek női pásztorok (sőt, püspökök, mint pl. az anglikán egyházban), ami szemben áll a keresztény hagyománnyal (beleértve a tradicionális protestáns hagyományt is) és a Bibliával (Mt 10,1-4; 1Tim 2,11-15; 3,1-12; Tit 1,6).

56. A protestantizmus egyre inkább, formálisan és hivatalosan is megalkuszik a mostanában divatos radikális feminizmussal, amely tagadja a férfiak és a nők szerepköreit, miként azt a Biblia tanítja (Ter 2,18-23; 1Kor 11,3-10), és miként azt a keresztény hagyomány megőrizte (a szerepkörök, de nem az egyenrangúság megkülönböztetése).

57. A protestantizmus mostanában növekvő gyakorisággal tagadja a férj főségét a házasságban, amelynek kiindulópontja az Atya fősége a Fiú fölött (miközben egyenlők a lényegben) a Szentháromságban, és ez szembeállás a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (1Kor 11,3; Ef 5,22-33; Kol 3,18-19; 1Pét 3,1-2). Ami szintén az egyenlőség viszonyán alapul (1Kor 11,11-12; Gal 3,28; Ef 5,21).

58. A liberális protestantizmus (legérzékelhetőbben az anglikán egyház) nyílt homoszexuálisokat is pásztorokká szentel, valamint megáldja “házasságaikat”, vagy azt tanítja, hogy a homoszexualitás csupán egy akaratlan, “alternatív” életstílus, ami ellentétes a régebben egyetemes keresztény hagyománnyal, amit a Biblia világosan tanít (Ter 19,4-25; Róm 1,18-27; 1Kor 6,9). A katolicizmus biztosan áll a hagyományos erkölcs talapzatán.

59. A liberális protestantizmus, és egyre inkább az evangelikalizmus is, elfogadja a bibliai értelmezés “magasabb kritikai” módszerét, amely a Biblia iránti hagyományos keresztény tisztelet megsemmisüléséhez vezet, és emberi, tévedhető dokumentumokká degradálja nagy részét, megsértve annak isteni és tévedhetetlen lényegét.

60. A liberális protestantizmus nagy része elveti a kereszténység számos sarkalatos hittételét, mint pl. a megtestesülést, a szűzi születést, Krisztus testi feltámadását, a Szentháromságot, az eredendő bűnt, a pokol és az ördög létezését, a csodákat, stb.

61. A protestantizmus alapítói tagadták, és a kálvinisták ma is tagadják az emberi szabad akaratot (Luther kedvenc könyve a Szolgai akarat című műve volt). Ez ellentétben áll mind a Bibliával, mind a keresztény hagyománnyal, mind a józan ésszel.

62. A klasszikus protestantizmusnak meglehetősen elégtelen nézetük van az ember bűnbeeséséről, azt tartva, hogy az eredmény “velünk született” lett. Luther, Zwingli, Kálvin és a mai kálvinisták szerint az ember csak rosszat tehet saját akaratából, és nincs szabad akarata jót tenni. Az embernek “bűnös természete” van. A katolicizmus hiszi azt, hogy titokzatos módon az ember képes közreműködni a kegyelemmel, ami mindig megelőzi minden jó cselekedetünket. A katolicizmusban az ember természete megőrizte a jót, ámbár hajlamos a bűnre (concupiscentia = “bűnös vágy”).

63. A klasszikus protestantizmus, és a kálvinizmus jelenleg is, veszélyesen közel jár ahhoz, hogy Istent a gonosz szerzőjévé tegye. Azt tételezik fel, hogy Isten akarata, hogy az emberek gonoszt cselekedjenek, és hogy megsértsék az Ő törvényeit, mindenféle szabad akarat nélkül.

64. Ilyenformán (hogy az embernek nincsen szabad akarata) a klasszikus protestáns és a kálvinista tanításban Isten eleve a pokolra rendeli el (predesztinálja) az embereket, és még választásuk vagy beleszólásuk sincs!

65. A klasszikus protestantizmus és a kálvinizmus hamisan azt tanítja, hogy Jézus csak a választottakért halt meg (úgymint azokért, akiket a mennybe akar vinni).

66. A klasszikus protestantizmus (különösen Luther) és a kálvinizmus tagadja a természetes teológiát, és elválasztja az értelmet Istentől és a hittől, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Mk 12,28; Lk 10,27; Jn 20,24-29; ApCsel 1,3; 17,2.17.22-34; 19,8). Manapság a legjobb protestáns apologéták egyszerűen Aquinói Szent Tamás, Szent Ágoston és sok más nagy gondolkodó katolikus örökségére hallgatnak.

67. A pünkösdi vagy karizmatikus protestantizmus erősen hajlik arra, hogy túl nagy hangsúlyt fektessen a spirituális átélésre, s nem jól ellensúlyozzák ezt a józan ésszel, a Bibliával, és a Hagyománnyal (beleértve az Egyház hatalmát a "magánkinyilatkoztatások" érvényességének eldöntésére).

68. Más protestánsok (pl. sok baptista) tagadják, hogy az olyan lelki ajándékok, mint pl. a gyógyítás jelen lehet a jelenlegi korban (állításuk szerint ez megszűnt az apostolokkal). Ezt az álláspontot nevezik cessationizmusnak.

69. A protestantizmusnak ellentmondó nézetei vannak az egyházi kormányzatról vagy az egyháztanról (a püspöki, egyházmegyei, egyházközségi, de általában minden nem kollektív hatalomról), így képtelen általános fegyelmet, egységet és rendet tartani. Néhány szekta azonos jogkörbe helyezi köreikben az “apostolokat” és “prófétákat”, amiből az összes hatalmi visszaélés származik.

70. A protestantizmus néhány ága (különösen az evangelikál és a fundamentalista) egy indokolatlan – szinte rögeszmés – bűvöletben él a “világvége” miatt, ami a Bibliának ellentmondó dátumadáshoz (Mt 24,30-44; 25,13; Lk 12,39-40) és sok emberi tragédiához vezetett azok között, akik elfogadták ezeket a hamis próféciákat.

71. Az a túlzó hangsúly, ami az idő “küszöbön álló végéről” szól (amit a protestantizmusban találunk) gyakran egy bizonyos “élj a mennyben” mentalitáshoz vezet, a szociális, politikai, etikai és gazdasági érzékenység kárára a földön.

72. A protestáns gondolkodásnak van egy olyan határozott jellemvonása, hogy “ellentét párokat” (dichotómiákat) állít fel, azaz szétválaszt fogalmakat egy többé-kevésbé kizárólagos és egy vele kölcsönösen ellenséges táborra, pedig valójában nagyon sok kettősség inkább tökéletes kiegészítője egymásnak, s nem ellentéte. A protestantizmus “vagy-vagy”, míg a katolicizmus “ez is-az is” szemléletű. Ilyenek a következő példák:

73. A protestantizmus kijátssza az Igét (Biblia, igehirdetés) a szentségek ellen.

74. A protestantizmus felmagasztalja a benső áhítatot és vallásosságot, a liturgiával szemben.

75. A protestantizmus szembeállítja a spontán imádságot a kötött imákkal.

76. A protestantizmus elválasztja a Bibliát az Egyháztól.

77. A protestantizmus egy hamis ellentétet teremt a Biblia és a Hagyomány között.

78. A protestantizmus kijátssza a Hagyományt a Szentlélek ellen.

79. A protestantizmus ellentmondónak gondolja az Egyház (kötelező) tekintélyét és a személyes szabadságot, lelkiismeretet.

80. A protestantizmus néhány formája (különösen Luther és a mai diszpenzionalisták) az Ószövetséget az Újszövetség ellenében értékeli, annak ellenére, hogy Jézus ilyet nem tett (Mt 5,17-19; Mk 7,8-11; Lk 24,27.44; Jn 5,45-47).

81. Szintén a Bibliával ellentétes alapvetés, hogy a protestantizmus (különösen a lutheránus) szembeállítja a törvényt a kegyelemmel.

82. A protestantizmus egy hamis ellentétet teremt a szimbolizmus és a szentségi valóság között (pl. keresztség, Eucharisztia).

83. A protestantizmus erősen hajlik arra, hogy az egyént elválassza a keresztény közösségtől (1Kor 12,14-27).

84. A protestantizmus kijátssza egymás ellen a szentek tiszteletét és az Istennek kijáró imádást. A katolikus teológia nem engedélyezi a szentek imádatát olyan módon, ahogy az Isten felé irányulhat. A szenteket tiszteljük és megbecsüljük, és nem imádjuk; ez csak Istennek, a Teremtőnek jár ki.

85. Sok protestáns történelem-ellenes szemléletmódja individuális gondolkodáshoz vezet, miszerint a Szentlélek őhozzájuk beszél, de gyakorlatilag nem beszélt a keresztények tömegeihez 1500 éven keresztül, mielőtt a protestantizmus elkezdődött.

86. Az eredeti protestáns gondolkodás hibáira adott reakciók még rosszabb tévedésekhez vezettek. Pl. az általuk elgondolt külsődleges megigazulás miatt, hogy biztosítsák a kegyelem túlsúlyát, az lett az eredménye, hogy megtiltottak mindenféle külső jelet a kegyelem megnyilvánulásának (hit a tettekkel szemben, “Sole fide”). A kálvinizmus, a túlságosan szigorú és rideg Istenükkel, oly mértékben elriasztotta az embereket, hogy inkább unitáriusokká lettek (miként új-Angliában is a 18. század végén és a 19. század elején). Sok új keletű kultusz alapítója kálvinistaként indult útnak (Jehova Tanúi, Christian Science, The Way International /Az út/, stb.). Egy tévedés további komoly és veszélyes tévedéseket okozott.

87. Az evangelikalizmus, a Bibliának ellentmondóan, a hírnév megszállottja (tipikusan amerikai módszer, vö. TV evangelizátorok).

88. Az evangelikalizmus elvakult, hamis elgondolása az, miszerint a gyülekezet nagy száma (vagy a gyors növekedése) Isten különleges jelenlétének a jele, és az Ő kivételes áldása. Elfelejtik azt, hogy a mormon vallás szintén ugrásszerűen növekedik. Isten inkább állhatatosságra hív minket, mint a “sikerre”; az engedelmességre, s nem a hízelgő statisztikákra.

89. Az evangelikalizmus gyakran inkább a számbeli növekedést hangsúlyozza, mint az egyéni, lelki növekedést.

90. Az evangelikalizmus manapság inkább az ön-beteljesedés, az önsegélyezés, és gyakorta a leplezetlen önzés megszállottja, a szenvedés, az áldozat és a szolgálat hagyományos keresztény hangsúlyozása helyett. Gyorsan megbizonyosodhatunk erről, mihelyst belépünk egy átlagos „keresztény könyvesboltba”.

91. Az evangelikalizmusnak csonka és elégtelen nézete van a keresztény életben jelenlévő szenvedésről. Inkább az "health-and-wealth" (“egészség és gazdagság”) és a "name-it-and-claim-it" (“nevezd meg és tarts rá igényt”) mozgalmak virágzanak a pünkösdi protestantizmuson belül, amelyeknek a vagyonról és a lelki jólétről szóló nézeteik nincsenek összhangban a Bibliával és a keresztény hagyománnyal.

92. Sok evangelikál hívő egy olyan világnézetet tett magáévá, amelyik sok tekintetben inkább kapitalista, mint keresztény. A gazdagságot és a személyes hasznot keresi inkább, mint a jámborságot, és ezt a puritán és szekularizált amerikai gondolkodásban Isten kegyelmi bizonyítékaként láttatják, ami szemben áll a Bibliával és a keresztény tanítással.

93. Az evangelikalizmus, különösen a szemináriumaikban és egyetemeiken, egyre inkább tolerálja a keresztény nézetekkel össze nem egyeztethető, baloldali politikai szemléletmódot.

94. Az evangelikalizmus egyre inkább tolerálja a teológiai heterodoxiát és liberalizmust. Oly mértékben, hogy sok evangelikál vezető is aggódik emiatt, és azt jósolja, hogy az ortodox alapok tovább fognak bomlani.

95. A “pozitív hitvallás” mozgalma (a szubjektív hit és a szó üdvözítő ereje = amit megvallok, azt birtoklom is*) a pünkösdi evangelikalizmusban olyan nézetet honosított meg, amelyben Istent (tulajdonképpen) egy “kozmikus kifutófiú”-ként alárendeli az ember könnyelmű szeszélyeinek és pillanatnyi vágyainak, és így tagadja Isten abszolút szuverenitását és előjogát arra, hogy visszautasítsa bármely ember helytelen imakérését. (Jak 4,3; 1Jn 5,14).

96. A fenti szekták rendszerint azt tanítják, hogy bárki meggyógyulhat, akinek elegendő “hite” van, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (pl. Jób, vagy a Szent Pál testében lévő “tövist” a legtöbb protestáns kommentátor is betegségnek tartja).

97. Az evangelikalizmus, a saját önkritikája szerint, súlyosan megfertőződött a pragmatizmussal, egy olyan filozófiai nézettel, miszerint “bármi, ami jól működik az igaz, vagy helyes”. Az evangéliumot, különösen a televízióban, úgy árusítják, ahogyan a McDonalds kínálja a hamburgereket. A technológia, a tömeg-piac és a PR technikák nagy részben felcserélték a személyes lelkivezetést és a szociális törődést az elnyomott, vallástalan és az Egyházon kívül álló tömegek iránt.

98. A bűn az evangelikalizmusban egyre inkább egy lélektani kudarcnak, vagy az önérzet hiányának tűnik, mintsem ami valójában: egy szándékos Isten elleni lázadásnak.

99. A protestantizmus az összes lényeges elemét nagyarányban a katolikus Hagyományból kölcsönzi, vagy azokat torzítja el. Az összes hittétel, amelyben a katolikusok és a protestánsok egyetértenek, egyértelműen eredetileg katolikus tanítás (Szentháromság, szűzi születés, Jézus feltámadása, a második eljövetel, a Biblia kánonja, menny, pokol, stb.). Ott, ahol a protestantizmus különbözik, az rendszerint a katolikus újítók eltorzításai. Pl. a kvékerizmus a katolikus kvietizmus változata. A kálvinizmus az isteni szuverenitás katolikus fogalmának eltúlzott kényszerképzete, csak túlzásba vitték azt, amit a katolicizmus valaha is tanított erről (a szabad akarat tagadása, a velünk született bűnös állapot, a kettős predestináció, stb.). A protestáns ellentétpárok pl. a hit és a cselekedetek között, a késő középkori nominalizmusból származnak, amely a skolasztika meghamisított változata volt, és dogmatikailag sohasem hagyta jóvá a Katolikus Egyház. Bármi, ami működik, vagy igazságként jelen van akármelyik protestáns elgondolásban, az mindig a katolicizmusból származik, ami a protestantizmus legmélyebb és legjobb törekvéseinek a beteljesülése.

100. A protestantizmus egyik alapvető tétele a sola Scriptura, amelyik se nem bibliai (lásd alant), se történelmi (a XVI. századig nem létezett), sem pedig logikai (ui. Önellentmondásos) elgondolás:

101. A Biblia nem tartalmazza Jézus vagy a kereszténység teljes tanítását, ahogy azt sok protestáns hiszi (Mk 4,33; 6,34; Lk 24,15-16.25-27; Jn 16,12; 20,30; 21,25; ApCsel 1,2-3).

102. A Sola Scriptura a Biblia téves alkalmazása, mivel a Bibliának ez a használata ellentétben van mind az explicit, mind az implicit tanúságával, amely önmagáról és a Hagyományról szól. Ha valaki a Bibliát objektívan olvassa, akkor ez őt a Hagyományhoz és a Katolikus Egyházhoz vezeti és nem ellene. A Biblia valójában tagadhatatlanul maga a keresztény Hagyomány.

103. Kezdetben az Újszövetség sem leírva, sem elfogadva nem volt, ez csak fokozatosan történt meg (azaz a korai kereszténység nem hihetett a Sola Scripturában, mint a jelenlegi protestánsok, hacsak nem egyedül az Ószövetségre vonatkoztatva).

104. A hagyomány a Bibliában nem rossz értelmű szó. A görög paradószisz azt jelenti, hogy valaki átad valamit egy másiknak (jót vagy rosszat). A jó (keresztény) hagyományról az 1Kor 11,2; 2Tessz 2,15; 3,6; és a Kol 2,8 beszél. Az utóbbiban az emberek hagyományaival szembeállítva.

105. A keresztény Hagyomány a Biblia szerint ugyanúgy lehet szóbeli, mint írott (2Tessz 2,15; 2Tim 1,13-14; 2,2). Szent Pál nem tesz minőségi különbséget a két forma között.

106. Az “Isten igéje” vagy az “úr szava” az Apostolok Cselekedeteiben és a levelekben csaknem mindig szóbeli igehirdetésre utal, s nem magára a Bibliára. A Biblia nagy része eredetileg szóbeli volt (pl. Jézus egész tanítása – Ő nem írt le semmit –, Szent Péter prédikációja Pünkösdkor, stb.)

107. Ellentétben sok protestáns állításával, Jézus nem rosszallta az összes hagyományt, ahogy Szent Pál sem. Pl. Mt 15,3.6; Mk 7,8-9.13. Ő egyedül a helytelen farizeusi hagyományt rosszallta. Így mondta: “a ti hagyományotok”.

108. A görög paradidómi, vagyis a keresztény, apostoli hagyomány “átadása” ezeken a helyeken fordulnak elő: Lk 1, 1-2; Róm 6,17; 1Kor 11,23; 15,3; 2Pét 2,21; Júd 3. A paralambanó, azaz a keresztény hagyomány “átvétele” ezeken a helyeken fordulnak elő: 1Kor 15,1-2; Gal 1,9.12; 1Tessz 2,13.

109. A “hagyomány”, “evangélium”, “Isten igéje”, “tanítás”, és “a hit” fogalmai lényegében szinonim fogalmak, és az összes túlnyomórészt szóbeli. Pl. a Tesszalonikai levelekben csak Szent Pál egymással felcserélhetően használ ezek közül hármat (2Tessz 2,15; 3,6; 1Tessz 2,9.13 (vö. Gal 1,9; ApCsel 8,14). Ha a hagyomány egy csúnya szó, akkor ugyanígy az “evangélium” és “Isten igéje” is az.

110. Szent Pál az 1Tim 3,15-ben kijelenti, hogy az Egyház az igazság alapja, ahogy ez a katolicizmusban is van.

111. A protestantizmus fő “bizonyító szövege” a sola Scripturára a 2Tim 3,16 elégtelen, hiszen ez a szöveg azt mondja, hogy a Biblia hasznos, de azt nem, hogy elégséges is a tanításhoz és az igazsághoz. A katolicizmus egyetért azzal, hogy ezekre a célokra nagyszerűen használható, de nem olyan kizárólagosan, mint ahogy azt a protestantizmusban teszik. Másodsorban, amikor itt Szent Pál “írásról” beszél, akkor az Újszövetség még nem is létezett (azt csak 300 évvel később véglegesítették), ennélfogva Szent Pál egyedül az Ószövetségre vonatkoztatja ezt. Ez azt jelentené, már ha a sola Scriptura igaz, és ha állítólag erre utal ez a vers, hogy az Újszövetség nem szükséges a hit előírásához.

112. A fenti 11 tényező úgy igaz, hogy a katolicizmus fenntartja azt az álláspontját, hogy minden hagyománya következetes a Bibliához, ott is, ahol a Biblia hallgat vagy csak implicit szól a tárgyról. A katolicizmusnak nem szükséges minden tanítását megtalálnia a Bibliában, mert ez a protestánsok sola Scriptura elve. Másrészt azonban a legtöbb katolikus teológus állítja, hogy az összes katolikus tanítás megtalálható valamilyen módon a Bibliában, csírájában, vagy belőle kikövetkeztethetően.

113. Ahogy arra meggondolt evangelikál tudósok rámutattak, az át nem gondolt sola Scriptura beállítottság (néha szóló Scriptura-ként utalva erre) “bibliaimádattá” válhat, ami inkább a Biblia, mintsem Isten imádata, aki annak szerzője. Ez a mentalitás a Kinyilatkoztatás muszlim nézetéhez hasonló, ahol emberi elemek egyáltalán nem játszanak benne szerepet. A sola Scriptura egy fejlettebb protestáns (pl. református) szemlélet helyes értelmezése szerint azt jelenti, hogy a Biblia a kereszténység legfőbb tekintélye, s nem azt, hogy az az Isten szavának és tettének összes feljegyzése, ahogy azt sok evangelikál hiszi.

114. A kereszténység szükségszerűen és lényegében történelmi. Jézus életének minden eseménye (megtestesülés, keresztre feszítés, feltámadás, mennybemenetel, stb.) történelmi volt, miként az apostolok igehirdetése is. A hagyomány így valamiféleképpen szükségszerű, szemben a számos rövidlátó protestáns állítással. Ez igaz a nagy dolgokra (egyháztan, szentháromságtan, megigazulás) és a kicsikre (egyházi költségvetés, a liturgia zenéjének típusa, a prédikációk hossza, stb.). A minden sajátos hagyomány tagadása magába foglal egy (rejtett vagy nyílt) előítéletet valakinek egy másik hagyományának az irányában (pl. ha az összes egyházi tekintélyt elutasítjuk, akkor az individualista autonómia lesz egy “hagyomány”, amelyet keresztény nézetként meg kellene védeni valamilyen módon).

115. A sola Scriptura úgyszólván a legtöbb kereszténynek a történelmen keresztül a szó szoros értelmében véve sem lehet igaz, mivel a mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás csak a XV. század közepén jelent meg. Az igehirdetés és a szóbeli hagyomány, olyan dolgokkal együtt, mint a vallásos gyakorlatok, a keresztény ünnepek, az egyházi építészet és más szent művészet volt az evangélium elsődleges hordozója 1400 éven keresztül. Ezekre a századokra a sola Scripturát alkalmazni képtelen absztrakció és lehetetlenség.

116. A protestantizmus azt állítja, hogy a Katolikus Egyház “hozzáadott a Bibliához”. A Katolikus Egyház azt feleli erre, hogy ez egész egyszerűen a Bibliából kikövetkeztethető dolgok kidolgozása (dogmafejlődés), követve a korai Egyház véleményét, valamint, hogy a protestánsok pedig “elvettek” a Bibliából, semmibe véve annak nagy részét, amelyek katolikus álláspontokra utalnak. Mindkét oldal azt gondolja, hogy a másik nem bibliai, de különböző módon.

117. A sola Scriptura a protestantizmus “Achilles-sarka”. Egyedül a sola Scriptura segítségül hívása nem megoldás a tekintély és a bizonyosság problémájára, ameddig magyarázatok többszöröse létezik. Ha a Biblia olyan világos lenne, hogy az összes protestáns egyetértene, egyszerűen azáltal, hogy azt olvassa, és egyetértésre való hajlandósággal követnék tanítását, egy dolog lenne, de közelről megnézve, ez nem így van (felekezetek tömegei). A sola Scriptura a legjobb esetben is csak egy ábránd. Amiben az összes protestáns között egyetértés van, az az, hogy a katolicizmus rossz, vagy olyan tanításokban, amelyekben már a katolicizmussal is egyetértenek. Az összes protestáns eszme a Biblia “világosságáról” vagy érthetőségéről kétségtelenül a legabszurdabb és a legkimutathatóbb tévedés.

118. Másként kifejezve a Biblia birtoklása nem ad az ember egyéni véleményének tévedhetetlenséget. Az értelmezés ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a hagyomány, és éppen az egyéni magyarázat bővelkedik az egyén saját hagyományaiban és korábbi teológiai előítéleteiben, melyekkel vagy elfogad valamit vagy nem. Következésképpen okvetlenül szükséges, hogy a Katolikus Egyház szabályszerűen fenntartson egy megbízható tekintélyt, hogy megakadályozza a zűrzavart, a tévedést és a megoszlást.

119. A katolicizmus nem úgy tekint a Bibliára, mint ami egy érthetetlen, rejtelmes és megközelíthetetlen dolog, azonban óvatosan oltalmazza az összes önkényes és megtévedt exegézistől (2Pét 1,20; 3,16). A legjobb protestáns hagyományok is ugyanezt követelik, de amióta megoszlottak, erre alkalmatlanok és tehetetlenek.

120. A protestantizmusnak hatalmas problémája van az újszövetségi kánont illetően. Az Újszövetséget alkotó megfelelő könyveket illető viták és nézeteltérések egészen Kr. u. 397-ig tartottak, amikor is a Karthágói Zsinat véglegesen meghatározta őket. Ez biztosan bizonyítja, hogy a Biblia nem „önhitelesítés”, ahogy azt a protestantizmus hiszi. Több őszinte, istenfélő és tanult keresztény vonta kétségbe néhány olyan könyv kanonikusságát, amelyek jelenleg a Bibliában vannak, és mások pedig szentírási könyvnek tartottak olyan könyveket, amelyek nem lettek a kánonba belefoglalva. Szent Athanasziosz Kr. u. 367-ben elsőként sorolta fel Szentírásként a 27 újszövetségi könyvet.

121. A Kr. u. 397-ben tartott Karthágói Zsinatnak a teljes Biblia kánonjáról szóló határozata azokat az úgynevezett „apokrif” könyveket is tartalmazta, amelyeket a protestánsok kidobtak a Bibliából (úgymint késői hagyományt). A XVI. század előtt élt keresztények Szentírásnak tartották ezeket a könyveket, és még csak el sem választották őket a többitől, ahogy azt manapság azok a protestáns Bibliák teszik, amelyekben egyáltalán benne vannak. A protestantizmus elfogadja ennek a zsinatnak a tekintélyét az újszövetségi kánont illetően, de az ószövetségit már nem, éppen úgy, ahogy más zsinati határozatokat is önkényesen és szelektív módon vagy elfogad, vagy tagad, annak megfelelően, hogy összhangban vannak-e a fennálló protestáns „dogmáikkal” és elfogultságaikkal.

122. Az anti-katolikus protestáns mítosszal ellentétben a Katolikus Egyház mindig is nagyra becsülte a Bibliát, és nem nyomta azt el (betiltott néhány protestáns fordítást, de a protestánsok is ugyanezt tették a katolikus kiadásokkal és több más protestáns fordítással). Ezt bizonyítja - más, bőséges és elvitathatatlan történelmi bizonyítékok mellett - a szerzetesek fáradtságos gondossága, mellyel megőrizték és lemásolták a kéziratokat, valamint folyamatosan lefordították azokat nemzeti nyelvekre (ellentétben azzal a valótlansággal, hogy csak latin Bibliák voltak). A Biblia egy katolikus könyv, és akármilyen sok protestáns is tanulmányozza azt, és hirdeti, hogy az nagymértékben az ő sajátjuk, akkor is el kell ismerniük, hogy tagadhatatlan tartozásuk van a Katolikus Egyháznak, amiért az meghatározta a kánont, és sértetlenül megőrizte a Bibliát 1400 évig. Hogyan is lehetne a Katolikus Egyház „Biblia-ellenes”, amiként azt az anti-katolikusok mondják, amikor egyidejűleg megőrizte és mélységesen tisztelte a Bibliát olyan sok éven keresztül? Ez a gondolat olyan abszurd, amilyen önellentmondásos. Ha a katolicizmus csakugyan annyira gyalázatos, mint ahogy azt az anti-katolikusok mondják rólunk, akkor a protestantizmus miért nem állított össze magának egy saját Bibliát, ahelyett, hogy azt használná, amit az annyira nyilvánvalóan megbízhatatlan Katolikus Egyház adott át nekik?

123. A protestantizmus tagadja a Szentmise áldozatát, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Ter 14,18; Zsolt 110,4; Iz 66,18.21; Mal 1,11; Zsid 7,24-25; 13,10; Jel 5,1-10; vö. Jel 8,3; 13,8). A katolicizmus, ezt ki kell hangsúlyozni, nem azt vallja, hogy Jézus fel van áldozva újra és újra minden egyes Szentmisében; hanem azt, hogy a Szentmise a golgotai Kereszt egyetlen áldozatának megjelenítése, amely áldozat meghaladja a tér és idő határait, ahogyan a Jel 13,8-ban áll.

124. Sok protestáns kétségbe vonja, vagy eltorzítva ismeri el a dogmafejlődést, ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és sok értelemszerű bibliai utalással. Akármikor utal a Biblia a gyarapodó ismeretre és az egyéni és (legfőképp) a közös keresztény érettségre, ez a fejlődéshez hasonló elgondolás van jelen. Ezenkívül sok tanítás a szemünk előtt fejlődik ki a Bibliában is („folyamatos kinyilatkoztatás”). Például: a túlvilág, a Szentháromság, a pogányok elfogadása. Valamint azok a tanítások is, amelyeket teljes egészében átvettek a protestánsok a katolicizmusból, mint pl. a Szentháromság, és a Biblia kánonja, amelyek szintén úgy fejlődtek ki a történelemben, a kereszténység első 3 évszázadában. Ezt butaság tagadni. Az Egyház Krisztus „Teste”, azaz egy élő organizmus, amelyik növekszik és fejlődik, ahogyan minden test. Nem egy szobor, amit csak egyszerűen tisztítani és fényesíteni kell az idők végéig, ahogy sok protestáns, úgy tűnik, gondolja.

125. A protestantizmus elválasztja a megigazulást a megszentelődéstől, ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (pl. Mt 5,20; 7,20-24; Róm 2,7-13; 1Kor 6,11; 1Pét 1,2).

126. A protestantizmus igencsak hajlamos, hogy szembeállítsa a hitet és a cselekedeteket (sola fide), ami a keresztény hagyomány és a Biblia világos tanításának elutasítása (Mt 25,31-46; Lk 18,18-25; Jn 6,27-29; Gal 5,6; Ef 2,8-10; Fil 2,12-13; 3,10-14; 1Tessz 1,3; 2Tessz 1,11; Zsid 5,9; Jak 1,21-27; 2,14-16). Ezek a helyek azt is mutatják, hogy az üdvösség egy folyamat, és nem egy pillanatnyi esemény, ahogy a protestantizmusban.

127. A protestantizmus elutasítja a keresztény hagyományt és a bibliai tanítást a hitben való jó tetteink érdeme vagy külön jutalma kérdésében (Mt 16,27; Róm 2,6; 1Kor 3,8-9; 1Pét 1,17; Jel 22,12).

128. A protestantizmus tanítása a kívülről jövő, beszámított, jogi avagy külsődleges megigazulásról ellentmond a belénk öntött, tényleges, bensőleges, és átalakító megigazulásról szóló keresztény hagyománynak és a bibliai tanításnak (amely a megszentelődést foglalja magába): Zsolt 51,2-10; 103,12; Jn 1,29; Róm 5,19; 2Kor 5,17; Zsid 1,3; 1Jn 1,7-9.

129. Sok protestáns (különösen a presbiteriánusok, a kálvinisták, és a baptisták) hisz az örök biztosítékban, vagyis a szentek kegyelemben való megmaradásában (a hit abban, hogy az ember nem vesztheti el „üdvösségét”, ha feltehetően egyszer már elnyerte azt). Ez szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával: 1Kor 9,27; Gal 4,9; 5,1.4; Kol 1,22-23; 1Tim 1,19-20; 4,1; 5,15; Zsid 3,12-14; 6,4-6; 10,26.29.39; 12,14-15; 2Pét 2,15.20-21; Jel 2,4-5).

130. Szemben a protestáns mítosszal és az anti-katolicizmussal, a Katolikus Egyház nem tanítja azt, hogy valaki cselekedetek által üdvözülhet, a tetteket megelőző és azokra képessé tevő kegyelem nélkül, hanem azt tanítja, hogy a hit és a cselekedetek elválaszthatatlanok egymástól, ahogy Jakab levelének 1. És 2. fejezetében írva van. Ez az eretnekség, amellyel a katolicizmust gyakran vádolják, valójában el lett ítélve a Katolikus Egyház által a II. Orange-i Zsinaton Kr. u. 529-ben. Ez a pelagianizmus néven ismert nézet az, miszerint az ember üdvözítheti magát saját természetes erőfeszítései által, az Istentől származó, nélkülözhetetlen, természetfeletti kegyelem nélkül is. A mérsékeltebb nézet, a szemi-pelagianizmus ugyancsak el lett ítélve. Emiatt az eretnekség miatt folytatni a vádaskodást a Katolikus Egyház ellen, mind az előítélet, mind a teológiatörténetben való járatlanság jele, pedig aztán a Tridenti Zsinat (1545-63) világos, katolikus tanítása mindenki számára elérhető. Mégis a mítosz furcsamód elterjedt.

131. A protestantizmus gyakorlatilag felszámolta a pap (vagy legalább egy lelkipásztor) előtt elmondott gyónás gyakorlatát, ami szemben áll a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23).

132. A protestantizmus nem hisz a penitenciában, vagy a (megbocsátott) bűnökért járó ideiglenes büntetésben, szemben a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (pl. Szám 14,19-23; 2Sám 12,13-14; 1Kor 11,27-32; Zsid 12,6-8).

133. A protestantizmusnak nem sok fogalma van a testi vezeklés, azaz a Krisztussal való szenvedés hagyományos és bibliai tanáról: Mt 10,38; 16,24; Róm 8,13.17; 1Kor 12,24-26; Fil 3,10; 1Pét 4,1.13.

134. Hasonlóképpen, a protestantizmus elvetette a hagyomány és a Biblia tanítását a helyettesítő jóvátételről, avagy a Krisztussal való megváltó szenvedésről, amit keresztények egymás miatt vállalnak magukra: Kiv 32,30-32; Szám 17,8-13 (egyes fordításokban: 16,43-48); 25,6-13; 2Kor 4,10; Kol 1,24; 2Tim 4,6.

135. A protestantizmus elutasítja a hagyomány és a Biblia tanítását a purgatóriumról, ami a megigazulásról és a vezeklésről szóló helytelen nézetük következménye, a Szentírásban található elégséges bizonyítékok ellenére: Iz 4,4; 6,5-7; Mik 7,8-9; Mal 3,1-4; 2Makk 12,39-45; Mt 5,25-26; 12,32; Lk 16,19-31 (vö. Ef 4,8-10; 1Pét 3,19-20); 1Kor 3,11-15; 2Kor 5,10; Jel 21,27.

136. A protestantizmus elutasította (nagyrészt tévképzetek és félreértések miatt) a búcsúkról kifejtett katolikus tantételt, amely egyszerűen a bűnért járó időleges büntetés (azaz a vezeklés) elengedése az Egyház által (a földön: Mt 16,19; 18,18; és Jn 20,23). Ez nem más, mint amit Szent Pál tett a korinthusi egyházban egy megtévedt testvérrel kapcsolatban. Ő először vezeklést szabott ki rá (1Kor 5,3-5), aztán elengedte ezt a részét (egy búcsú: 2Kor 2,6-11). Csak mert visszaélések történtek a protestáns felkelést megelőzően (ezután belátta a Katolikus Egyház ezt és helyreállította a helyes nézetet), nincs ok arra, hogy elvessünk egy másik bibliai tanítást. Sajnos jellemző a protestantizmusra, hogy inkább felgyújt egy házat, mintsem kitakarítsa azt; hogy „a fürdővízzel a gyereket is kiönti”.

137. A protestantizmus elvetette a halottakért szóló imát, szembeállva a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Tób 12,12; 2Makk 12,39-45; 1Kor 15,29; 2Tim 1,16-18; valamint azok a versek, amiket a purgatóriumra alkalmaztunk, mivel az imák az ott lévő szentekhez szólnak).

138. A protestantizmus megalapozatlanul visszautasítja a szentek közbenjárását értünk, az ő haláluk után, valamint a szentek megfelelő segítségül hívását az ő hatékony imájukért (Jak 5,16). A keresztény hagyomány és a Biblia ezzel szemben támogatja ezt a gyakorlatot: a halott szentek tudatában vannak a földi ügyeknek (Mt 22,30 vö. Lk 15,10; és 1Kor 15,29; Zsid 12,1), megjelennek a földön, és kapcsolatban vannak emberekkel (1Sám 28,12-15; Mt 17,1-3; 27,50-53; Jel 11,3), és így közben tudnak járni értünk, és hasonlóképpen kérni lehet őket imáikért, éppen úgy, ahogy a földi keresztényeket (2Makk 15,14; Jel 5,8; 6,9-10).

139. Néhány protestáns nem hisz az őrangyalokban, a keresztény hagyomány és a Biblia ellenére (Zsolt 34,7; 91,11; Mt 18,10; ApCsel 12,15; Zsid 1,14).

140. A legtöbb protestáns tagadja az angyalok közbejárását, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Jel 1,4; 5,8; 8,3-4).

141. A protestantizmus elutasítja Mária Szeplőtelen Fogantatását, a kifejlődő keresztény hagyomány és a bibliai utalások ellenére: Ter 3,15; Lk 1,28 (a „kegyelemmel teljes” a katolikus értelmezés és a nyelvtudomány alátámasztása szerint is azt jelenti: „bűn nélküli”); Mária, mint a Frigyláda mintaképe (Lk 1,35 vö. Kiv 40,34-38; Lk 1,44 vö. 2Sám 6,14-16; Lk 1,43 vö. 2Sám 6,9: Isten jelenléte megköveteli a rendkívüli szentséget).

142. A protestantizmus elutasítja Mária Mennybevételét, a kifejlődő keresztény hagyomány és a bibliai utalások ellenére: Ha Mária valóban bűn nélküli volt, akkor teste nem láthatott romlást halálában sem (Zsolt 16,10; Ter 3,19). A Mennybevételhez van hasonló eset a Bibliában, tehát nem valószínűtlen és nem is bibliátlan (énokh: Ter 5,24 vö. Zsid 11,5; Illés: 2Kir 2,11; Pál: 2Kor 12,2-4; a protestáns tanítás az „elragadtatásról”: 1Tessz 4,15-17; szentek feltámadása: Mt 27,52-53).

143. Sok (a legtöbb?) protestáns tagadja Mária örökös szüzességét, a keresztény hagyomány (beleértve a protestáns alapítók - Luther, Kálvin, Zwingli, stb. - osztatlan egyetértését), néhány protestáns támogatás, valamint különböző bibliai bizonyítékok ellenére, amiket túl bonyolult lenne röviden összefoglalni.

144. A protestantizmus tagadja Mária lelki anyaságát a keresztények felett, ami ellentétes a keresztény hagyománnyal és a Bibliával (Jn 19,26-27: „íme a te anyád”; Jel 12,1.5.17: a keresztényeket „az ő magja”-ként nevezi meg). A katolikusok hiszik, hogy Mária összehasonlíthatatlanul élőbb és szentebb, mint mi vagyunk, és ebből eredően az ő értünk mondott imái kiváló hatékonyságúak (Jak 5,16; Jel 5,8; 6,9-10). Azonban ő a mi nővérünk a teremtményi állapotunkat illetően, szemben a Teremtő Istennel. Mária tevékenységét sohasem választhatjuk külön sem a nélkülözhetetlen kegyelmektől, sem Fiától, mert az mindig Őt dicsőíti meg, s nem saját magát, ahogy azt a katolikus teológia nyomatékozza is.

145. A protestantizmus visszautasítja a pápaságot, a mélyen gyökerező keresztény hagyomány, és a Bibliában található meggyőző bizonyítékok ellenére, melyben Péter elsőbbsége és Jézus rendelkezése szerepel, amiben Péter az Ő Egyházának Sziklája. Senki sem tagadja azt, hogy Péter az apostolok között valamiféle vezető volt. A most ismert pápaság ebből a primátusból ered: Mt 16,18-19; Lk 22,31-32; Jn 21,15-17; ezek a legközvetlenebb szakaszok a pápáról. Péter neve mindig elsőként szerepel az apostolok listáiban; még egy angyal is utal arra, hogy ő az apostolok vezetője (Mk 16,7), valamint a kívülállók is annak fogadták el (ApCsel 2,37-38.41). Az Egyház korszakában ő teszi az első csodát (ApCsel 3,6-8), kimondja az első anathémát (ApCsel 10,9-48), és az ő neve gyakrabban van megemlítve, mint az összes tanítványnak együttesen (191-szer). És sok további, hasonló bizonyítékot találhatunk még.

146. A Római Egyház és a pápák kezdetektől központi szerepet játszottak a kormányzásban, a teológiai útmutatásokban, és a Keresztény Egyház igazhitűségében. Ez tagadhatatlan. Az összes olyan történelmi csoportot, amelyet ma eretnekségként tartanak számon a protestánsok és a katolikusok, eredetileg pápák és/vagy pápák elnöksége alatt tartott ökumenikus zsinatok ítéltek el.

147. A protestantizmus, hogy végső kétségbeesésében a Katolikus Egyháztól független történelmi folytonosságot tákoljon össze, néha a középkori szektáktól, pl. a waldensektől, katharoktól, albigensektől (és néha korábbi csoportoktól, pl. a montanistáktól vagy a donatistáktól) próbál meg leszármazást felállítani. Azonban ez az erőfeszítés kudarcra van ítélve, mihelyst valaki elkezdi tanulmányozni, hogy mit is hittek ezek a szekták. Ők vagy több olyan katolikus tanítást megtartottak, amit a protestánsok kiátkoztak, vagy olyan eretnek nézeteket tartottak, amely az egész kereszténységgel (katolikusokkal, protestánsokkal és ortodoxokkal) ellentétes, vagy mindkettő, így ezek a protestáns teóriák még a legjobb esetben is meglehetősen kétségesek.

148. A katolikus filozófia a legkifinomultabb és legmélyrehatóbb keresztény társadalomgazdasági és politikai filozófia, amely „progresszív” és „konzervatív” elemek keveréke, és amely különbözik attól az elcsépelt politikai retorikától és a machiavellizmustól, ami a politikai színtéren jellegzetesen uralkodik. Ugyancsak a katolicizmus birtokolja a legjobb egyházi nézetet az állam és a kultúra viszonyáról is.

149. A katolicizmus a legkeresztényibb filozófiát és világnézetet birtokolja, amelyet századok elmélkedései és tapasztalatai dolgoztak ki. A teológiai elmélkedésben és fejlődésben a Katolikus Egyház kimondhatatlanul bölcs és alapos, nagysága egészen elképesztő, ami egy biztos isteni bélyeget sejtet. Még mielőtt megtértem volna, elcsodálkoztam azon, hogy-hogy annyi minden dologban van igaza a Katolikus Egyháznak. Én azt szoktam gondolni, jó evangelikálként, hogy az igazság mindig a sok protestáns felekezetek, a katolicizmus és az ortodoxia eszméinek egyvelegében van (amit én válogattam ki), és hogy senki sem „birtokolja az egészet együtt”. Azonban, ó minő borzalom, a katolicizmus mégiscsak birtokolja!

150. Utoljára, de nem utolsósorban, a katolicizmusé a legfenségesebb szellemiség és a legvallásosabb lélek, ami ezer különböző módon nyilvánul meg, kezdve a monasztikus ideáltól, a papság és a szerzetesek hősies cölibátusáig és Istennek való tiszta önfeláldozásáig és szolgálatáig, aztán a katolikus kórházak, Kempis Tamás vagy Loyolai Szent Ignác hamisítatlan szentsége és nagyszerű imádságos könyveik, a megszámlálhatatlan szent – kanonizált, kanonizálásra váró, vagy még ismeretlen - , Teréz anya, II. János Pál pápa, XXIII. János pápa, a korai mártírok, Assisi Szent Ferenc, Lourdes és Fatima eseményei, Tiszteletreméltó John Henry Newman kardinális káprázatos intellektusa, Fulton Sheen érsek bölcsessége és éleslátása, Keresztes Szent János, Chesterton vagy Muggeridge megszentelt sziporkái, a keresztutat vagy a rózsafüzért végző idős asszonyok, a szentségimádás, az Úrfelmutatás, a letérdelés – a listát hosszan lehetne folytatni. Ez az áhítatos lelkiség páratlan lehetőségeiben és mélységében, a protestáns és az ortodox lelkiségben lévő sok szép hasonlóság ellenére.

* = A fordító megjegyzései

(Fel)

All rights reserved: Dave Armstrong