Búcsúk

Amikor a Katolikus Egyház tanításainak támadása vagy kritizálása a cél, akkor előbb vagy utóbb felmerül a búcsúk kérdése, mint a katolikusok tévedésének vagy pénzéhségének az egyik botrányos példája. Legyen a kritikus ateista, protestáns vagy újítani vágyó modern katolikus, a búcsúk tanítása általában vörös posztó a szemükben, a temetetlen múlt egyik sötét kísértete, gonosz papok találmánya a Katolikus Egyház hatalma érdekében. Ha ez a felháborodás valós alapokon támadna fel újra és újra, akkor azt az ember még megértené, de mit mondjon és gondoljon akkor, ha ez az egész ribillió olyan mítoszokon áll (és bukik), amelyek a búcsúk katolikus tanításához  semmi köze, és puszta tudatlanságból ered, amelyet sokan ki is használnak saját érdekük eléréséhez.

Annak ellenére, hogy manapság meglehetősen könnyen utána lehet járni egy-egy katolikus tanítás mibenlétének, azaz, hogy mit is tanít valóban az Egyház bizonyos dolgokról, ez a tudatlanság és félreértelmezés nem csak a nemkatolikusokra, hanem a katolikusokra is jellemző. Biztos, hogy már sokszor hallották több katolikus vagy akár még pap ajkáról is, hogy „a katolikusok hittek ugyan a búcsúkban, de ma már nem hisznek ilyesmikben”. Mondják mindezt bizonyos zavarral és természetesen azzal a vággyal, hogy le tudják zárni az Egyház történetének egy olyan fejezetét, amely oly sok katolikus számára okozott kényelmetlenséget.

Azoknak, akik azt állítják, hogy a búcsú már nem része az Egyház tanításának, minden bizonnyal az a vágyuk fejeződik ki, hogy minél inkább elhatárolódjanak azoktól a visszaélésektől, amelyek a protestáns reformáció idején történtek. Azokat a botrányköveket akarják távolítani, amelyek szerintük abban akadályozzák a nem-katolikusokat, hogy pozitív kép alakuljon ki bennük az Egyházról. Bár méltányolhatóak ezek a motivációk, mindazonáltal az az állítás, hogy a búcsú már nem része a katolikus tanításnak, hamis.

Ezt legjobban a Katolikus Egyház Katekizmusa igazolja, amely leszögezi: „A búcsút az Egyház által lehet elnyerni, mely a Jézus Krisztustól kapott oldó és kötő hatalom birtokában közbenjár egy keresztény érdekében, és megnyitja neki Krisztus és a szentek érdemeinek kincstárát, hogy az irgalmasság Atyjától elnyerje a bűneiért járó ideigtartó büntetések elengedését.” Az Egyház nem csupán segítségére van a keresztényeknek, hanem „a jámborság, a vezeklés és a szeretet cselekedeteire is serkenteni akarja.” (KEK 1478)

A búcsúk az Egyház tévedhetetlen tanításának a része. Ez azt jelenti, hogy egyetlen katolikusnak sem áll szabadságában, hogy elvesse vagy kétségbe vonja a búcsúkat. A Tridenti zsinat kijelentette, hogy „azokat pedig kiközösítéssel sújtja, akik akár haszontalannak mondják ezeket, akár tagadják, hogy az Egyháznak megvan a hatalma búcsúkat engedélyezni.” (DH 1835).

Ebben a cikkben nem csak a búcsúk tanítását igyekszem megvilágítani, hanem bibliai alapjait is. De mielőtt bővebben rátérnék ezekre, először röviden nézzük át azokat a mítoszokat, amelyek általánosan körüllengik a búcsúkat.

Mítoszok a búcsúkról

Avagy mit NEM jelent a búcsú:

1. mítosz: Az embert a búcsúkkal ki lehet vásárolni a pokolból.

Ez az egyik általános félreértés, egyike annak, amellyel az antikatolikus példázgatók kihasználják mind a katolikusok, mind a nem katolikusok tudatlanságát. Azonban ez a vád teljesen alaptalan. Ugyanis a búcsúk kizárólag az ún. ideiglenes büntetéseket engedik el, és semmi közük a kárhozat örökös büntetéséhez. Ha egyszer az ember a pokolba került, akkor nincs az a búcsú, amellyel ezen változtatni lehetne. A pokol elkerülésének egyetlen útja, ha az ember még életében könyörög Isten bűnbocsátó irgalmáért. A halál után az ember sorsa örökre el van döntve. (Zsid 9,27).

2. mítosz: Az ember a még el sem követett bűnökre is nyerhet búcsút.

Az Egyház mindig is azt tanította, hogy a búcsúknak nincs közük a még el nem követett bűnökhöz. Az angol Catholic Encyclopedia megjegyzi: „(A búcsú) nem a bűn elkövetésének a jóváhagyása, sem egy jövőbeli bűn bocsánata; ugyanis egyiket sem adhatja meg semmilyen hatalom.”

3. mítosz: Az ember „bűnbocsánatot vehet” a búcsúkkal.

A búcsúk meghatározása feltételezi a már megtörtént megbocsátást: „A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideig tartó büntetések elengedése” (VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúciója a búcsúkról, 1. szabály). A búcsú tehát semmiképpen sem bocsátja meg bűnöket. Azok csak a már megbocsátott bűnök után fennmaradt büntetéseket csökkentik illetve törlik el.

4. mítosz: A búcsúkat pénzszerzés céljából találta ki az Egyház.

A búcsú tanítása és gyakorlata a kiengesztelődés szentségéről való gondolkodás során fejlődött ki. Ezek a szentségi fegyelem vezeklési idejét rövidítették meg, és a búcsút már századokkal a pénzhez fűződő problémák előtt használták.

5. mítosz: A búcsúk meghatározott napokkal csökkentik a purgatóriumban töltött időt.

A búcsúkhoz kötődő napok száma a helyettesített vezeklés idejére vonatkoznak, amelyet az embernek a földi élete során meg kellene tartania. A Katolikus Egyház nem állítja azt, hogy tudja, hogy milyen hosszú vagy rövid ideig tart a purgatórium általánosságban, még kevésbé egy adott ember esetében.

6. mítosz: A búcsúkat úgy lehet vásárolni.

A Tridenti zsinat szigorú reformokat vezetett be a búcsúk engedélyezésének a gyakorlatába, valamint a korábbi abúzusok megszüntetésére. Elrendelte, hogy „a visszaéléseket, amelyek a búcsúk terén beszüremkedtek” ki kell javítani és meg kell szüntetni, és „minden gonosz nyerészkedést azok elnyerése fejében… teljesen meg kell szüntetni.” (DH 1835) V. Piusz pápa 1567-ben minden olyan búcsút megtiltott, amelyekért illetményt vagy bármiféle pénzügyi megkötést kapcsoltak. Mindez azt igazolja, hogy az Egyház nagyon is komolyan vette, hogy megszüntesse a búcsúkhoz kapcsolódó visszaéléseket.

7. mítosz: A búcsúkat úgy lehetett vásárolni.

Sohasem lehetett búcsúkat „vásárolni”. A búcsúkat illető pénzügyi visszaélések, azok, amelyek ürügyet szolgáltattak Luther Mártonnak, hogy kifejtse tévtanait, általában az alamizsna-búcsúkra vonatkoztak, amelyeknél valamilyen karitatív alapítványnak vagy szervezetnek kellett alamizsnát adni a búcsú elnyerésének fejében. A búcsúknak nem volt nyílt árusítása, de az abúzusok könnyen beszivárogtak a búcsúk helyes alkalmazásai közé. A búcsúk elnyerésének feltételei közé tartoztak a különböző jócselekedetek, amelyek között természetesen ott volt az alamizsnálkodás is. Nyilvánvaló, hogy ebben a célban lényegében semmi rossz nincs. Pénzt áldozni Isten dicsőségére vagy a szegényeknek egy dicsérendő cselekedet, és ha helyes szándékkal történik, bizonyára nem marad érdemtelenül.

(Fel)

A búcsúk tanításának (bibliai) alapjai

A Tridenti Zsinat kiközösítése (anathémája) a búcsúkat a tévedhetetlennek meghatározott tanítások, azaz a dogmák közé emelte, de nem ez volt az első egyetemes zsinat, amely a búcsúkkal is foglalkozott. Az első a Konstanzi zsinat volt 1415-ben, amely megerősítette a búcsúk gyakorlatát, azonban Tridentben hirdették ki elsőként dogmának.

A búcsúk vallásos szokása azonban századokkal korábbra megy vissza, jóval a Konstanzi zsinat elé, egészen az Egyház első napjaiig. A búcsúk alapjai magára a Bibliára vezethetők vissza. Azok a katolikusok, akik számára kényelmetlenek a búcsúk, valószínűleg nem is tudják, hogy ez mennyire bibliai tanítás. A búcsúk mögött álló alap legalább annyira világos a Bibliában, mint más, sokkal jobban ismert tanításé, pl. a Szentháromságé.

Mielőtt közelebbről megnéznénk ezeket az alapokat, definiálni is kellene a búcsút. VI. Pál pápa búcsúkról szóló apostoli konstitúciója ezt mondja:

„A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideig tartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott feltételeket, elnyer az Egyház segítségével, mely mint a megváltás szolgálója, Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és részesít belőle.” (VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúciója a búcsúkról, 1. szabály).

Ezt a szakdefiníciót egyszerűbben úgy is megfogalmazhatjuk, hogy:

Akkor nyerünk búcsút, amikor az Egyház lecsökkenti az ideig tartó büntetéseket, amelyek akkor is fennmaradtak, amikor a bűneink már bocsánatot nyertek.

1. alap: A bűn mind bűnös állapotot, mind büntetést is eredményez.

Amikor valaki bűnt követ el, akkor két terhet vesz magára: egyrészről a bűnösség terhét, másrészről a büntetés terhét. (A latin terminus erre a „teher”-re a reatus culpae és a reatus poena, amit lehet vádként, adósságként, felelősségként is fordítani.). A Szentírás az előbbiről beszél, amikor úgy festi le a bűnösséget, mint ami úgymond hozzátapad a lelkünkhöz, átfesti azt, és tisztátalanná teszi az embert Isten előtt:

Ez a lelkünkhöz tapadt bűnösség eszméje tűnik elő azokban a szövegekben is, ahol a megbocsátást lelkünk megtisztulásaként, lemosásaként ábrázolják:

„Mosd le bűnömet teljesen, tisztíts meg vétkemtől! … Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg és a hónál fehérebb leszek!” (Zsolt 51,4.9; vö. Ef 5,26-27; ApCsel 22,16; 1Kor 6,11; 1Jn 1,7; Jel 7,13-14).

Azonban nem csak a bűnösséget vonjuk magunkra, amikor bűnt követünk el, hanem a büntetést is:

„Megbüntetem a földkerekséget gonoszságáért, és az istenteleneket bűneikért; megszüntetem a kevélyek gőgjét, és az erőszakosok büszkeségét megalázom.” (Iz 13,11 KNV).

ítélet alá esik még a legkisebb bűn is:

„Isten minden tettet ítéletre bocsát, minden rejtett dolgot, legyen az jó vagy gonosz!” (Préd 12,14; vö. Mt 12,36; Róm 2,16)

2. alap: A büntetés lehet ideigtartó vagy örök.

A Biblia felmutat olyan büntetéseket, amelyek örökké fognak tartani, de olyanokat is, amelyek csak időlegesek, azaz csak egy ideig tartanak. Az örök büntetésről szól a Dán 12,2:

„Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Vö. Mt 25,41; 2Tessz 1,9; Jel 14,11).

Mi általában a bűn örökké tartó büntetésére szoktunk gondolni, mivel ez a legfontosabb, azonban a Szentírás rámutat, hogy az ideigtartó büntetések is valósak, és már az első bűn elkövetésekor jelen voltak:

„Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.”

„Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3,16-19).

A Szentírás tele van olyan esetekkel, ahol Isten ideigtartó büntetéseket ró ki. (Vö. pl. Ter 4,9-12; MTörv 28,58-61; Iz 10,16).

3. alap: Az idegtartó büntetés fennmaradhat akkor is, amikor maga a bűn már bocsánatot nyert.

Szent Ágoston így fogalmazott ezzel kapcsolatban: a bűnök eltörlése után is fennmarad számunkra bizonyos büntetés, mert az ember könnyen kicsibe venné a bűnt, ha eltörlésével együtt minden adósságunk eltöröltetne. Amikor tehát valaki bűnbánatot tart, akkor Isten elveszi bűnösségét („Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó” Iz 1,18), valamint az örök büntetését („Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.” Róm 5,9), azonban az ideigtartó büntetések ettől még fennmaradhatnak. Ezt nagyon jól illusztrálja a 2Sám 12 fejezete, ahol Nátán próféta szembeszáll Dáviddal a házasságtörése miatt:

„Erre Dávid így szólt Nátánhoz: „Vétkeztem az Úr ellen!””
„Nátán ezt válaszolta Dávidnak: „így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg. De mert ezzel a tetteddel káromoltad az Urat, a fiú, aki született neked, meghal.”” (2Sám 12,13-14).

Isten megbocsátott Dávidnak, és lényegében megkímélte életét, azonban Dávidnak mégis el kellett szenvednie fiának elvesztését, valamint más ideigtartó büntetéseket is (Vö. 2Sám 12,7-12).

A Számok könyvében ezt olvassuk:

„Mózes azonban így beszélt az Úrhoz… ’Ha most egy emberként elpusztítod ezt a népet, azok a népek, amelyek értesüléseket szereztek felőled, azt fogják mondani: Az Úr nem volt képes rá, hogy elvezérelje ezt a népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, azért hát lemészárolta őket a pusztában.’ … Erre így válaszolt az Úr: „Megbocsátok, ahogy kérted. De valóban, amint igaz, hogy élek… azok az emberek, akik… nem hallgattak szavamra, nem látják meg azt a földet, amelyet atyáiknak esküvel ígértem; senki se látja meg azok közül, akik gyaláztak.” (Szám 14,13-23)

Tehát Isten azt mondja, hogy megbocsátott a népnek, de az ideiglenes büntetésük fennmaradt: ők nem léphetnek be a megígért földre.

Később Mózesnek is, aki egyértelműen üdvözült (vö. Mt 17,1-5), azt mondta Isten, hogy ideigtartó büntetést fog elszenvedni:

„Az Úr azonban így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Mivel nem hittetek nekem, s nem dicsőítettetek meg Izrael fiainak szeme láttára, nem vezethetitek el ezt a népet arra a földre, amelyet majd adok nekik.”” (Szám 20,12; vö. 27,12-14).

A protestánsok gyakran tagadják, hogy az ideigtartó büntetések fennmaradnak a bűn megbocsátása után, azonban a gyakorlatban ennek ellenére elismerik; pl. ragaszkodnak ahhoz, hogy valaki adja vissza azokat a dolgokat, amit ellopott. A tolvajok bocsánatot nyerhetnek, de vissza is kell téríteniük a kárt.

A protestánsok rájöttek, hogy míg Jézus megfizette az árat bűneinkért Isten előtt, azonban nem mentett fel kötelezettségünk alól, hogy hozzuk helyre azt, amit elrontottunk. Egyértelműen elfogadják, hogy ha valaki ellop egy autót, akkor annak vissza is kell adnia, és nem elég csak megbánnia tettét. Isten (és az ember) bocsánata nem foglalja magában azt, hogy emiatt valaki megtarthatja az ellopott autót.

A protestánsok a gyakorlatban akkor is elfogadják ezt az alapot, amikor a halálról beszélnek. A Szentírás azt mondja, hogy a halál az áteredő bűn által lépett a világba (Ter 3,22-24; Róm 5,12). Amikor először járulunk az Istenhez, akkor bocsánatot nyerünk, majd később, ha bűnt is követünk el, bocsánatot nyerhetünk, viszont egyik esetben sem válunk szabaddá a fizikai halál büntetése alól. Még ha egy olyan emberről is van szó, akinek Isten teljesen megbocsátott, meg kell halnia, azaz a büntetés fennmarad a megbocsátott bűneink ellenére is. A halál egy ideigtartó büntetés, mivel időleges, hiszen fel fogunk támadni (Dán 12,2).

Egy protestáns azt mondhatja, hogy Isten csak azért ad ideigtartó büntetéseket, hogy így megleckéztesse a bűnöst, tehát inkább fenyítéssé teszi a büntetést, s nem valódi büntetéssé. Három válasz lehet erre: 1. A fenti szövegek egyike sem mondja azt, hogy ezek fenyítések lennének; 2. Egy katolikus is nyugodtan mondhatja ezt fenyítésnek is; és 3. Semmi rossz nincs abban, ha ezeket valódi „büntetésnek” nevezzük, hiszen egy gyermek megfegyelmezése a közbeszédben rokon értelmű egy gyermek megbüntetésével.

Az az elgondolás, hogy minden ideigtartó büntetés megszűnik, amikor valaki bocsánatot nyert, egy neoprotestáns mozgalom, az ún. „egészség és gazdagság evangéliumának” a tévedése, miszerint „Jézus elvette a szegénységemet és betegségemet, tehát egészségesnek és gazdagnak kell lennem”.

A katolikus megalapozottan állítja, hogy az ideigtartó büntetések fennmaradhatnak, miután a bűn bocsánatot nyert. Az Egyház kinyilvánította ezt már a legkorábbi századaiban is, és a bűnbánat meghatározott cselekedeteit a bűnbocsánat szentsége részének tartotta.

4. alap: Isten mások érdemeiért is megáld embereket.

Ha egy apa imádkozik a súlyosan beteg fiáért, akkor ezt mondja: „Drága Istenem és Uram, ha kedvedet találod bennem, akkor kérlek gyógyítsd meg a fiamat!” Az apa ekkor azt kéri, hogy Isten gyógyítsa meg a fiát az ő istenszeretetének, tetteinek jutalmaként. Ösztönösen megérezzük, hogy ez egy jogos ima, amire Isten is többször pozitívan válaszol. Azonban ez nem csak ösztönös megérzés, hanem ugyanezt a Szentírás is megerősíti.

Miután Ábrahám megvívott egy csatát az Úrért, Isten így szólt hozzá egy látomásban:

„»Ne félj, ábrám [ábrahám], én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad! « ábrám ekkor megkérdezte: »Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat! «… az Úr azt válaszolta neki: »Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!« Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: »Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!« Aztán így folytatta: »éppen ilyen lesz az utódod is.« Hitt az Úrnak, s ez igazságul tudatott be neki.” (Ter 15,1-6).

Isten jutalmat ígért Ábrahámnak – utódoknak sokaságát, akik még meg sem születtek. Ők egy nagy ajándékot fognak kapni – az élet ajándékát – mert Isten megjutalmazta a pátriárkát.

Isten továbbá azt mondta Ábrahámnak, hogy nemzetek és királyok származnak majd tőle, s hogy Isten szövetséget köt utódaival, és megkapják az ígéret földjét (Ter 17,6-8). Mindezeket az áldásokat azért kapják meg Ábrahám utódai, hogy Ábrahámot jutalmazza meg így.

Ez az alapelv az Újszövetségben is megtalálható. Pál azt mondja, hogy „a kiválasztottságot tekintve azonban [a zsidók] igen kedvesek az ősök kedvéért.” (Róm 11,28). De ez az alapelv van azokban az újszövetségi szakaszokban is, ahol valaki Jézushoz folyamodik, hogy gyógyítson meg valaki mást, vagy űzze ki valaki másból az ördögöt, mint pl. a kánaáni asszony történetében (Mt 15,22-28).

5. alap: Isten elengedi valakinek az ideiglenes büntetését is más személyek érdemeiért.

Amikor Isten megáld egy embert másvalaki érdeméért, akkor néha ez a különleges áldás az ideigtartó büntetésének csökkentése, amit ő az első személynek köszönhet. Például Salamon szíve eltávolodott az Úrtól életének vége felé, és Isten emiatt megígérte, hogy elszakítja tőle a királyságot.

„Azt mondta azért az Úr Salamonnak: »Mivel ezt tudtad, s mégsem tartottad meg szövetségemet s parancsaimat, amelyeket meghagytam neked, azért elszakítom tőled királyságodat és szolgádnak adom. Mindazonáltal apád, Dávid miatt nem a te napjaidban cselekszem meg ezt, hanem fiad kezéből szakítom majd el, s nem is veszem el az egész királyságot, hanem egy törzset meghagyok fiadnak, szolgám, Dávid miatt s Jeruzsálem miatt, amelyet kiválasztottam.«” (1Kir 11,11-13).

Isten kétféleképp is csökkentette Salamon ideigtartó büntetését: elhalasztotta a királyság elszakítását Salamon fiának az idejére, és meghagyott egy törzset (Benjamint) Júda alatt.

Isten világosan megmondta, hogy miért tesz így: nem Salamon kedvéért, hanem apja, „Dávid miatt”. Ha Dávid nem lett volna kedves az Úr előtt, és ha Isten nem ígért volna meg neki bizonyos dolgokat a királyságot illetően, akkor Isten az egész királyságot elszakította volna Salamontól, méghozzá még Salamon életében. Ez annak a példája, hogy Isten csökkenti a büntetését egy szentje miatt.

Egy másik példára is gondolhatunk. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy ha talál egy bizonyos számú igaz embert Szodomában, akkor hajlandó elhalasztani a város ideiglenes (és örök) pusztulását az igazak kedvéért (Ter 18,16-33).

Pál is megjegyzi:

„Ők [a zsidók] az evangéliumot tekintve ellenségek ugyan a ti javatokra; a kiválasztottságot tekintve azonban igen kedvesek az ősök kedvéért. Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását.” (Róm 11,28-29).

Pál arra utal, hogy a zsidó kortársaival Isten sokkal jóindulatúbban bánt, mint máskülönben kellett volna (Isten nem vonta meg tőlük adományait és elhívását), mert ősatyáik kedvesek voltak Istennek, akiknek visszavonhatatlan ajándékokat adott (ezek a Róm 9,4-5-ben vannak felsorolva).

6. alap: Isten elengedi az ideigtartó büntetéseket az Egyház révén.

Isten az Egyházat használja fel, amikor elengedi az ideigtartó büntetéseket. Ez a búcsúk tanításának a lényege. Korábban már meghatároztuk, hogy a búcsú az, amit akkor kapunk „amikor az Egyház lecsökkenti az ideig tartó büntetéseket, amelyek akkor is fennmaradtak, amikor a bűneink már bocsánatot nyertek.” Az Egyház tagjai erre az alapelvre ismerhetnek rá a bűnbánat szentsége révén. A bűnbánati vezekléseket kezdetektől a szentség részének tekintették, mert az Egyház felismerte, hogy a keresztényeknek az ideigtartó büntetésekkel is foglalkozniuk kell, amelyek Isten fenyítései és a bűnnel okozott kár kiegyenlítése.

Az ősegyházban a vezeklések sokszor nagyon szigorúak voltak. A súlyos bűnökért, mint pl. a hitehagyásért, gyilkosságért, abortuszért, a vezeklés ideje évekig is eltartott, azonban az Egyház felismerte, hogy a vezeklő bűnösök lerövidíthetik a vezeklési idejüket úgy, ha jámbor vagy jótékony cselekedetekkel szereznek örömet Istennek, amelyekkel kifejezik bánatukat a bűn felett, s vágyukat, hogy jóvátegyék azt.

Az Egyház azt is felismerte, hogy más személyek bevonása által is - akik örömet szereztek Istennek – le lehet csökkenteni az ideiglenes büntetések időtartamát (5. alap). Olykor egy hitvalló vagy egy vértanú közbenjárhat értünk hitvallásuk vagy vértanúságuk jutalmaként, hogy csökkentse Isten a mi büntetésünk idejét. Ez történt a III. században az ún. „lapsik” (bukottak) esetében. Ők megtagadták hitüket a császári törvényszék előtt, s emiatt kiközösítették őket, azonban a pápa megrövidítette a megtérők bűnbánati kiközösítését a vértanúk érdemeire való tekintettel. A vértanúk ugyanis, akik hitükért vállalták a fogságot és a kínzásokat, felajánlották szenvedéseiket az elbukottakért.

így az Egyház felismerte a szerepét az ideiglenes büntetések kiszabásában (6. alap); ez a szerep egyszerűen a bűnbocsánat szolgálatának a része, amit Isten általánosságban adott az Egyháznak.

A Szentírás azt mondja, hogy Isten hatalmat adott a bűnök bocsánatára „az embereknek” (Mt 9,8), nevezetesen Krisztus szolgáinak. Jézus azt mondta nekik:

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket… Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,21-23).

Ha Krisztus képessé tette szolgáit arra, hogy megbocsássák a bűn örökös büntetését, akkor sokkal inkább képesek kell legyenek a bűn ideigtartó büntetésének az elengedésére. (Ez az ún. „a fortiori érv”, amikor egy nagyobb (erősebb) kijelentésből következtetünk egy kisebb (gyengébb) kijelentésre: „Ha (az erősebb) X fennáll, akkor sokkal inkább fennáll (a gyengébb) Y”. Ezt az érvelést Jézus és Pál apostol is kedvelte: Mt 7,11; 10,25; 12,12; Lk 11,13; 12,24.28; Róm 11,12.24; 1Kor 6,3; Zsid 9,14). Krisztus azt is megígérte, hogy Egyháza a földi oldó-kötő hatalom:

„Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 18,18).

A szövegből kiderül, hogy ez az oldás-kötés az Egyház fegyelmi életére vonatkozik, és az egyházi fegyelem magába foglalja az ideigtartó büntetések kezelését és eltörlését is (úgymint a szentségektől való eltiltás, illetve az újbóli engedélyezés hatalmát). Tehát az oldó-kötő hatalom magában foglalja az ideigtartó büntetések kezelését is.

Jól példázza ezt Szent Pál eljárása a korinthusi egyház esetében, amely teljes összhangban van a katolikus búcsú gyakorlatával. A Pál Korinthusiakhoz írt első leveléből értesülünk arról, hogy Pál kiközösített egy hívőt paráznasága miatt:

„Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek… S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel. Én ugyan testileg távol, de lélekben közel, mintha közöttetek volnék, már ítéletet mondtam afölött, aki így viselkedett: Urunk, Jézus Krisztus nevében egyesüljünk, ti és az én lelkem, Urunk Jézus hatalmával, adjuk át az ilyet a sátánnak testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján.” (1Kor 5,1-5)

Azonban a második leveléből kiderül, hogy amikor az illető „nagyon mélyen megbánta” tettét, Pál elengedi a további büntetését:

„elég neki a büntetés, amellyel a többség sújtotta. Ti inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, nehogy nagy szomorúságában kétségbe essék. Arra kérlek benneteket, tanúsítsatok iránta szeretetet. Akinek ti megbocsáttok, annak én is. Krisztus színe előtt már meg is bocsátottam neki kedvetekért, ha egyáltalán volt még mit megbocsátanom. Másként megejtene a sátán, hiszen ismerjük szándékait.” (2Kor 2,6-8.10-11)

Itt jelen van a búcsút felépítő összes elem. 1. A bűnösre kimért vezeklés, vagyis az ideigtartó büntetés a bűn súlyosságával arányban. 2. A bűnös őszinte bűnbánata a vétke felett. 3. Ez arra ösztönzi az apostolt, hogy elengedje a büntetést. 4. Pál úgy tekint a büntetés elengedésére, mint amit Krisztus hagyott jóvá, és az Ő nevében cselekedik. Tehát Pál tanúságot tesz arról, hogy az Egyháznak van hatalma, hogy megszabja az Isten előtt szükséges elégtétel tartalmát, és azt akár meg is változtassa.

7. alap: Isten segíti a halott keresztényeket az élő keresztények jutalmaként.

Az Egyház kezdetektől felismerte a halottakért szóló ima érvényességét abból a célból, hogy a mennybe jutásuk (a tisztítóhelyen keresztül) gyors és akadálymentes legyen. Ez azt jelenti, hogy az imák csökkentik vagy eltörlik az ideigtartó büntetéseket, amelyek visszatartják a lelket a menny teljes dicsőségétől.

Ha ésszerű kérni azt, hogy általánosságban törlődjenek el ezek a büntetések, akkor azt is ésszerű kérni, hogy egyéni esetben törlődjön el jutalomként. Egy özvegy imádkozhat Istenhez és kérheti Őt, hogy ha kedves Isten előtt, akkor mozdítsa elő feleségének mennybe jutását. Emiatt az Egyház azt tanítja, hogy a „búcsúnyerést mindig föl lehet ajánlani az elhunytak javára mint közbenjárást.” (VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúciója a búcsúkról, 3. szabály).

Ez nagyban hasonlít arra, ami a Makkabeusok 2. könyvében van leírva. Makkabeus Júdás megtalálja azoknak a katonáknak a holtesteit, akik a csatában babonás amuletteket hordtak. Júdás és emberei ekkor „imádkozni kezdtek, és könyörögtek, hogy az elkövetett bűnök teljes bocsánatot nyerjenek.” (2Makk 12,42). Az az utalás, hogy a bűnök „teljes bocsánatot nyerjenek” az ideigtartó büntetések elengedésére vonatkozik. A könyv szerzője azt mondja, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban Júdás „meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár” (45. v.); azaz úgy hitte, hogy ezek az emberek jámborságban haltak meg, tehát nem voltak halálos bűn alatt. Ha nem voltak halálos bűnben, akkor nem kell nekik az örök büntetéstől tartaniuk, tehát „az elkövetett bűnök teljes bocsánata” az ideigtartó büntetésre kell vonatkoznia, amit a babonás amulett-hordásért kell elszenvedniük. Júdás „gyűjtést rendezett a katonák között, és mintegy 2000 ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe engesztelő áldozat bemutatására… Azért mutatott be engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (43. 45. v.).

Júdás nem csak imádkozott a halottakért, hanem az akkor helyénvaló egyházi cselekedetről is gondoskodott, amellyel csökkentették az ideigtartó büntetéseket [Az Ószövetség alatt az engesztelő áldozatok csak a bűn ideigtartó bűnhődésére vonatkoztak, „lehetetlen ugyanis, hogy a bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”, vagyis a bűn örökös büntetését.] Ennek megfelelően a katolikusok a most helyénvaló egyházi cselekményhez – a búcsúkhoz – folyamodnak, és ezt a halottakra is vonatkoztatják könyörgés útján.

Különbség van azon búcsúk között, amit életünkben nyerünk el, és aközött a búcsúk között, amely a halottakért szól. Az Egyház mindegyik hivatalos dokumentuma, mint pl. VI. Pál búcsúkról szóló konstitúciója, az Egyházi Törvénykönyv, a Katolikus Egyház Katekizmusa megjegyzi, hogy a halottakra vonatkozó búcsúk csak könyörgések.

Ez azért van, mert a keresztények a túlvilágon már nincsenek a földi Egyház fennhatósága alatt. Ők már nem vehetnek fel szentségeket, mint a bűnbánat szentségét, és az Egyháznak már nincs hatalma nekik eltörölni az ideigtartó büntetéseket. Csak annyit tehetünk, hogy Istenre tekintünk, és kérjük Őt, hogy csökkente ezeket a büntetéseket. Ez az imának egy jogos formája, miként azt a 2Makk is mutatja. Bízhatunk abban, hogy Isten megadja a halottakra vonatkozó búcsúkat, de ennek pontos módja és mértéke számunkra ismeretlen. [Ez az oka annak, hogy az Egyház nem tudja „kiüríteni a purgatóriumot”, amint azt Luther ajánlotta. Mivel hiányzik a fennhatóság, az Egyház csak imádkozni tud a tisztítóhely kiürüléséért, ahogy azt teszi is.]

(Fel)

További kérdések

Ez a fenti hét alapelv, amelyekről láthattuk, hogy teljesen megfelelnek a bibliai tanításnak, a búcsú alappillérei, azonban van még néhány kérdés, amire válaszolni kell:

(Ha valakinek ezeken kívül további kérdése van, szívesen kiegészítem ezt a listát.)

Hány személy kell egy búcsúhoz?

Négy személy: Az első örömet szerez Istennek és arra indítja Őt, hogy jutalmat adjon ezért, megalapozva ezzel a búcsú alapját; a második kéri a búcsút és elnyeri azt, elvégezve a megszabott cselekedeteket érte; a harmadik megadja a búcsút (Ő Isten, aki az Egyházon keresztül működik); és a negyedik megkapja a búcsú előnyeit azáltal, hogy csökken az ideigtartó büntetése. [Néhány személy egy és ugyanazon is lehet. Az a személy, aki megteremti egy búcsú alapját, kérheti is azt másnak; az a személy, aki kéri a búcsút kérheti azt magának is, és másnak is. Az egyetlen korlátozás a jelenlegi törvénykönyv alapján az, hogy senki sem nyerhet más élő személynek búcsút (bár alapjában véve ez is lehetséges).

Mennyi ideigtartó büntetést lehet elengedni?

Mindet. Az Egyház elismeri, hogy Krisztus és a szentek érdekeltek abban, hogy segítsék a bűnük következményeivel foglalkozó bűnbánókat, amit az a tény is mutat, hogy állandóan imádkoznak értünk (Zsid 7,25; Jel 5,8). Az Egyház, teljesítve az ideigtartó büntetések kezelésében betöltött feladatát, a jutalmak azon gazdag készletéből merít, amelyet Isten adott a szenteknek, akik örömet okoztak neki és az Ő Fiának, aki főként örömet okozott. [Ezekre a jutalmakra utalunk metaforikusan úgy, hogy „az érdemek kincsesháza”, vagy „a szentek kincstára”. Az érdem egy olyan dolog, ami tetszik Istennek és arra indítja, hogy megjutalmazza azt, tehát nem valami megérdemelt „fizetség” Istentől. Az emberek semmit sem érdemelhetnek ki Istentől, de kegyelme által kedvére tehetnek, és Isten a maga módján megjutalmazza őket. A szentek tetteit a Biblia egy páratlan, közösségi metaforában írja le:

„Megadatott neki [a Bárány Menyasszonyának], hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék. A patyolat a szentek igaz tetteit jelenti.” (Jel 19,8)

Itt a szentek igaz tetteit a Krisztus Menyasszonyára, az Egyházra felöltött patyolat jelképezi. [A zsidó teológia szintén ismeri az érdemek kincstárát. A zsidó teológusok az „atyák érdemeiről” beszélnek, és ezalatt a fogalom alatt azt értik, hogy a pátriárkák kedvére voltak Istennek, és jutalomként bizonyos ígéreteket örököltek. Isten ezeket az ígéreteket majd csak a későbbi zsidókon teljesíti vagy tölti be. Az „atyák érdemei” fogalom lényegében ugyanaz mint az „érdemek kincstára” katolikus fogalma. Mindkettő feltételezi a személyek olyan csoportját – egyrészről az ószövetségi pátriárkákat, másrészről Krisztust és a szenteket –, akik kedvesek voltak Istennek, és akik emiatt jutalmat kaptak, amelybe beletartozik mások ideigtartó büntetésének a csökkentése is.]

A jutalmak ezen összessége, amelyből az Egyház meríthet, végtelen, mivel Krisztus Isten, tehát a jutalmak, amit Ő felhalmozott, végtelen értékű és sohasem merülhet ki. Egyedül az Ő jutalma – elválasztva a szentekétől – képes mindenkinek és mindenhol eltörölni az ideigtartó büntetését. A szentek jutalmai Krisztuséhoz adódnak – nem azért mert abból bármi is hiányozna, hanem azért mert úgy illő, hogy jutalmaik egyesüljenek az övével, ahogy a szentek is egyesülnek Ővele. Bár jutalmaik mérhetetlenek, de mégis végesek, viszont Krisztusé végtelen.

„Ha az Egyházban megvan az a forrás, amelyből mindenki ideigtartó büntetését ki lehet egyenlíteni, akkor miért nem teszi ezt meg?”

Mert ezt Isten nem akarja. Maga Isten létesítette a fennmaradó ideigtartó büntetések rendjét. Ezek jogos funkciókat töltenek be, melyek egyike pl. a fegyelmezés. Ha egy gyermeket sohasem fegyelmezünk meg, akkor sohasem fogja megtanulni az engedelmességet. Isten úgy fegyelmez bennünket, mint gyermekeit – „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) – tehát néhány ideigtartó büntetésnek fenn kell maradnia.

Az Egyház másrészt nem is tudja – úgymond egy tollvonással – mindenki ideigtartó büntetését megfizetni, mivel azok megbocsátása függ azoknak a személyeknek a hozzáállásától is, akiknek ezeket el kell szenvedniük. Ahogy az örök büntetés elengedéséhez is kell a bűnbánat és a hit, ugyanígy kellenek ezek az ideigtartó büntetések elengedéséhez is. VI. Pál pápa megállapította: „Nem lehet ugyanis búcsút nyerni őszinte metanoia, megtérés és Istennel való kapcsolat nélkül” (VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúciója a búcsúkról, 11.). Azt mondhatnánk, hogy a megbocsátás mértéke attól függ, hogy a bűnbánó milyen jól tanulta meg a leckét.

Hogyan lehet azt meghatározni, hogy mennyi büntetés van elengedve?

VI. Pál konstitúciója (1968) előtt mindegyik búcsúhoz hozzátették, hogy hány „nap” lesz eltávolítva az ember büntetéséből – pl. egy cselekedettel „300 napos búcsút” lehet nyerni. Azonban a „napok” terminus használata összezavarta az embereket, és bennük azt a téves benyomást keltette, hogy a purgatóriumban töltött időt meg tudjuk számolni. A búcsúkhoz kapcsolódó napok száma azonban valójában sohasem jelentette azt, hogy ennyi „időt” levonhatunk a tisztítóhelyen eltöltött időből. A napok száma azt jelenti, hogy ennyi nap van elengedve abból az időtartamból, amelyet egy ókori keresztény vezekelt volna le különböző jámbor cselekedetekkel. Tehát, ha valaki nyert egy 300 napos búcsút, akkor ez azt jelenti, hogy ez hozzávetőlegesen egy 300 napos vezekléssel egyenértékű.

VI. Pál pápa, hogy megszüntesse ezt a zavart, kiadta a búcsúk kézikönyvének egy módosított változatát. Így a napok számát ma már nem kapcsolják a búcsúkhoz, hanem kétféle változatát vezették be: teljes és részleges búcsú néven.  [A teljes búcsút nehéz elnyerni, mivel ahhoz Isten iránti tökéletes szeretetre és a bűn feletti teljes bánatra van szükség. Ez az összes ideigtartó büntetést elveszi; a részleges búcsú az ideigtartó büntetések csak egy részét veszi el, de nincs meghatározva, hogy mennyit.]

Csak Isten tudja pontosan, hogy milyen hatékony egy részleges búcsú, vagy, hogy a teljes búcsút valóban megkapta-e valaki. A búcsúk új „számolása” ezt még jobban kihangsúlyozza, és az Egyházat csak az alapelvekben foglalja magában.

A búcsúk nem teszik feleslegessé Krisztus művét?

A búcsúk bibliai alapjainak ellenére néhányan erősen kritizálják azokat, és azt bizonygatják, hogy ez a tanítás Krisztus művét akarja helyettesíteni, és saját önmegváltásunkra irányítja a figyelmet.

A búcsúk – ezt újból és újból ismételni kell – csak az ideigtartó büntetésekre vonatkoznak, és nem az örök büntetésre. A Biblia jelzi, hogy ezek a büntetések fennmaradnak akkor is, amikor a bűnös bocsánatot nyer, és hogy Isten lecsökkenti ezeket a büntetéseket mások által is, akik kedvesek voltak előtte. Mivel ezt maga a Biblia jelzi, nem mondhatjuk azt, hogy a búcsúk tanítása Krisztus művét csökkenti.

Krisztus érdemei, mivel azok kimeríthetetlenek, az érdemek kincstárának legnagyobb részét teszik ki. Ezekkel az Egyház Krisztus szolgájaként bán, felhasználva azt, amit Krisztus tett értünk, és a Szentírásból tudjuk, hogy Krisztus munkája ránk is érvényes időtől függetlenül… (Fil 2,12; 1Pét 1,9).

„De mi van a szentek érdemeivel? A búcsúk tanítása nem teszi a szenteket társmegváltókká?”

Egyáltalán nem. Ők legfeljebb az ideigtartó veszedelmektől válthatnak meg bennünket, amit bármely ember megtehet (és meg is kell tennie) a másikért, anélkül, hogy ezzel Krisztust káromolná. [Pl. az nem sérti Krisztus művét, ha egy tűzoltó kiment egy gyermeket egy égő házból; vagy, ha egy rokon kifizeti valakinek a tartozását. Az, hogy egy ember megváltja egy másik ember ideigtartó szerencsétlenségét, az még nem szennyezi be Krisztus megváltását.] Ezenkívül a szentek Isten kedvére tudnak tenni, mert Isten szeretete kiáradt a szívükbe (Róm 5,5). Az Isten kegyelme az, amely lehetővé teszi, hogy az Ő kedvére tehetnek. Az Ő kegyelme hozza létre minden jócselekedetüket, és Ő azért adja a kegyelmét nekik, hogy azt tegyék, amit Krisztus tett. A szentek jócselekedetei tehát Krisztus művét valósítják meg általuk, ami azt jelenti, hogy Krisztus a végső oka még ezeknek az ideigtartó „megváltásoknak” is.

„Muszáj ezekről a vonatkozásokról beszélni? Nem volna jobb akkor Krisztus egyedülállóságát kihangsúlyozni?”

Nem. Ha figyelmen kívül hagyjuk a búcsúk tényét, akkor azzal nem törődünk, amit Krisztus általunk tesz, és abba a hibába esünk, hogy nem ismerjük fel azt az értéket, amit Ő tesz bennünk. Pál ezt nagyon röviden így fejezte ki:

„Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24).

Bár Krisztus szenvedései túláradóak voltak (sokkal többek, mint amivel bármit is megfizethetne), Pál mégis kiegészítésről beszél, ami „hiányzik” Krisztus szenvedéséből. (Miként azt Ágoston megfogalmazta: „Az Isten, aki téged a te beleegyezésed nélkül teremtett, nem fog a te beleegyezésed nélkül üdvözíteni”) Ha megengedett Pálnak, hogy így beszéljen, akkor megengedett nekünk is. Ráadásul a katolikus beszéd a búcsúkról kevésbé olyan megdöbbentő, mint ahogy Pál beszél saját szerepéről az üdvösségben.

A katolikusoknak nem kell mentegetőzniük a búcsúk miatt. Ezek közvetlenül bibliai alapokon nyugszanak, és biztosak lehetünk abban, hogy nem csak hogy léteznek búcsúk, hanem azok hasznosak is, és elnyerésük értékes.

VI. Pál kijelentette: „Az Egyház napjainkban is felszólítja minden gyermekét, hogy mérlegelje és fontolja meg, milyen nagy értéket képvisel a búcsúnyerés mind az egyes ember, mind pedig az egész keresztény társadalom javára… Ezen igazságokra támaszkodva tehát az Anyaszentegyház… szüntelenül ajánlja híveinek a búcsúk használatát, mely a történelem tanúsága szerint a keresztény nép számára nagyon kedves és ma is hasznos”. (VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúciója a búcsúkról, 9. 11.)

Források

* James Akin: Myths about Indulgences. In: This Rock, Vol. 5/11. 1994. november.

* James Akin: Primer on Indulgences. In: This Rock, Vol. 5/11. 1994. november.

* Alszeghy Zoltán: A gyónás. In: Teológiai vázlatok V. Szent István Társulat, 1983.

* Dr. Szabó Gyula: Katolikus dogmatika III. Egri érsekség, 2004.

* Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, 1978.

(Fel)