A VILÁG LEGKÜLÖNÖSEBB TÖRTÉNETE

A legutóbbi fejezetben szándékosan hangsúlyoztam az Újszövetség manapság kissé elhanyagoltnak tűnő oldalát, de úgy képzelem, senki sem fogja azért azt gondolni, hogy mindezzel el kívánnám homályosítani azt az oldalt, amelyet joggal nevezünk emberinek. Hogy Krisztus a legirgalmasabb bíró és a legegyüttérzőbb barát volt, és az ma is, olyan tény, aminek lényegesen nagyobb jelentősége van kinek-kinek a magánéletében, mint bárki történelmi fontolgatásaiban. E könyvnek azonban az a célja, hogy bemutassa: valami egyedülállót hígítottak fel az olcsó általánosításokkal; és e célból helyénvaló hangsúlyozni, hogy éppen ami a leguniverzálisabb volt, az volt a legeredetibb is. Példaként vegyünk olyan témát, ami közelebb áll a modern gondolkodásmódhoz, mivel az imént említett aszketikus hivatások nincsenek ilyen közel hozzá. A gyermekkor rajongása olyan dolog, amit valóban megértünk, de semmiképpen sem olyan, amit akkor is ebben az értelemben fogtak volna fel. Ha az Evangélium eredetiségére akarnánk példát hozni, aligha találhatnánk ennél erőteljesebbet vagy meglepőbbet. Csaknem kétezer évvel később történetesen olyan állapotban találjuk magunkat, amely valóban átérzi a gyermekkor titokzatos báját, és ki is fejezzük románcokban és gyermekkorunk utáni sóvárgásban, a Peter Pan-ben, vagy a Gyermekversek Kertjében. És elmondhatjuk Krisztus szavairól egy olyan dühödt keresztényellenessel, mint Swinburne:

Csakhogy ez a Paradicsom nem volt ilyen tiszta addig, amíg a kereszténység fokozatosan meg nem tisztította. A pogány világ önmagában nem értett volna meg semmi olyasfélét, mint azt a komoly meggyőződést, hogy a gyermek tisztább és szentebb, mint a felnőtt. Olyannak tűnt volna ez számára, mint az az elképzelés, hogy az ebihal magasztosabb és szentebb, mint a béka. A pusztán racionális ész számára ez úgy hangoznék, mintha azt állítanánk, hogy a bimbó bizonnyal szebb, mint a virág, vagy, hogy az éretlen almának jobbnak kell lennie, mint az érettnek. Másszóval, ez a modern érzelem teljesen misztikus érzés. Éppen olyan misztikus, mint a szüzesség kultusza, sőt tulajdonképpen ez a szüzesség kultusza maga. De a pogány ókornak sokkal inkább volt fogalma a szűz szentségéről, mint a gyermek szentségéről. Különféle okokból a mai napra eljutottunk a gyermek tiszteletéhez, talán azért, mert irigyeljük őket, hogy még most is csinálhatják azt, amit egyszer a felnőttek csináltak, például élvezhetik az egyszerű játékokat és a tündérmeséket. Mindennek tetejében azonban van egy jókora adag igazi és nemes pszichológia i gyermekkor-tiszteletünkben; de ha modern találmánnyá változtatjuk, ismét csak el kell ismernünk, hogy a Názáreti Jézus feltalálta már kétezer évvel korábban. A körülötte lévő világban biztosan nem volt semmi, ami segítette volna, hogy e felfedezésre jusson. Krisztus itt valóban emberi volt, de sokkal humánusabb, mint akkoriban bármely emberi lény lehetett. Peter Pan nem pán világába tartozik, hanem Péterébe.

Még az irodalmi stílusban is, feltéve, hogy képesek vagyunk kizárólag ennek fényében szemlélődni, megmutatkozik egy sajátos minőség, amelynek a kritika nem szolgáltatott igazságot. Egyebek között van valami egyedülálló légköre annak, hogy tornyot toronyra halmoz az "a fortiori" elv alapján; így alkotva meg a pagodát a hét mennyországhoz hasonló fokozatokból. Említettem már azt a csaknem tótágast állított víziót, amely a Síkság Városainak szinte hihetetlen bűnhődését ábrázolja. Talán semmi sem olyan tökéletes valamennyi nyelvben és irodalomban, mint a mezők liliomáról szóló hasonlatban e három fokozat felhasználása. Szinte látjuk, ahogy kezébe vesz egy kis virágot, és megjegyzi annak egyszerűségét és tehetetlenségét, majd hirtelen kiterjeszti ragyogó színekben az összes palotába és kertilakba, melyek teli vannak a nemzeti legendák és nemzeti dicsőség nagy neveivel; és azután, mintegy újabb fordulatként, ismét semmivé zsugorítja olyan mozdulattal, mintha elhajítaná ". És ha Isten így felruházza a füvet, ami ma még van, és holnap a tűzre vetik - mennyivel inkább.". Olyan ez, mint egy jó bábel toronynak megépítése egyetlen pillanat alatt, és egyetlen kézmozdulattal - a fehér mágia segítségével; egy toronyé, amely hirtelen szökik fel a magasba, s a tetején, olyan messziről, amilyent el se tudunk képzelni, felbukkan egy emberi lak, akit három végtelenség emel mindenek fölé, a könnyű szárnyú logika és a gyors képzelet csillagokkal telehintett létráján. Már pusztán irodalmi értelemben is zseniálisabb mestermű lenne, mint a könyvtárak legtöbb remeke, és mégis, szinte oly könnyedén hangzott el, ahogyan az ember leszakít egy virágot. Az összehasonlítás különböző fokozatainak ilyen használata - ugyancsak tisztán irodalmi értelemben - olyan minőséget jelent, amely számomra mintha sokkal magasabbrendű dolgokra utalna, mint az a modern magyarázat, amely csupán egyszerű tanítást lát benne a pásztori és közösségi etikáról. Semmi más nem mutatja jobban egy finom és magasabbrendű szellem tevékenységét, mint az alacsonyabbrendű dolgok magasabbrendűekkel, és azoknak egy még magasabbrendűvel való összehasonlításának képessége: a három síkon egyszerre való gondolkodás talentuma. Semmi máshoz nincs szükség erre a kivételesen ritka bölcsességre, mint annak belátásához, hogy például a városi polgár magasabban áll, mint a rabszolga, és a lélek mégis végtelenül magasabbrendű, mint a polgár vagy a város. Olyan tulajdonság ez, amely a legkevésbé sem sajátja az Evangélium leegyszerűsítőinek, mindazoknak, akik ragaszkodnak ahhoz, amit ők egyszerű erkölcsiségnek vagy szentimentális moralitásnak neveznek. Egyáltalán nem értik meg azok, akik megelégszenek azzal, hogy mindenkinek azt mondják: maradjanak békében. Éppen ellenkezőleg nagyon is szembeszökő példáját látjuk abban a látszólagos következetlenségben, ahogyan Krisztus a békéről és a kardról nyilatkozik. Pontosan erre a képességre van szükség, hogy belássuk: bár jobb egy jó béke egy rossz háborúnál, de a rossz békénél még egy jó háború is jobb. Ezek a messzire hordó hasonlatok sehol sem olyan gyakoriak, mint az Evangéliumban és nekem valami nagyon hatalmasat sugallnak. Így azután egy magányos és szilárd építmény, a mélység és magasság hozzáadott dimenzióival, toronyként magasodva uralkodik a lapos figurák fölött, akik csak egyetlen síkon élnek.

A minőség, amit csak kifinomultságnak és felsőbbrendűségnek nevezhetünk, valaminek, ami képes távolra nézni, sőt megragadni a dolgok kettős értelmét, nem csupán azért került bele érvelésembe, hogy ellensúlyozza a közhelyszerűen eltúlzott szeretetreméltóságot, és szelíd idealizmust. Valami sokkal megrázóbb igazsággal kapcsolatban is meg kell említenünk, amelyet a fejezet legvégén fogunk majd érinteni. Mert ez az utolsó olyan jelleg, amely általában együtt jár a megalomániával; főként azzal a meredek és meghökkentő megalomániával, amely ebben az igényben kifejeződik. Ez a tulajdonság, amelyet csak intellektuális megkülönböztetésnek tudunk nevezni, természetesen nem az istenség bizonyítéka. De bizonyítéka egy valószínű megvetésnek minden közönséges és kérkedő követeléssel szemben, amely z istenségi létre irányul. Egy ilyen ember, ha tényleg csak ember lenne, az utolsó ember lenne a világon, aki abban a meghatározhatatlan forrásból eredő fertőzésben szenvedne, ami az önáltató vallási szenzációhajhászokat jellemzi. Nem lehet azzal sem megkerülni a kérdést, hogy tagadjuk, hogy Krisztus kinyilvánította ezt az igényt. Egyetlen ilyen emberről, egyetlen más prófétáról vagy ugyanilyen szellemi nagyságú filozófusról nem lehetne még csak színlelésből sem azt állítani, hogy megtette volna. Még ha az Egyház félre is értette a jelentését, akkor is igaz lenne, hogy az Egyházon kívül egyetlen más történelmi hagyomány sem követte el ezt a hibát. A mohamedánok nem értették félre Mohamedet, és nem tévesztették össze Allahhal. A zsidók nem magyarázták félre Mózest, és nem azonosították Jehovával. Vajon miért túlozták volna el éppen ezt az egyetlen igényt, hacsak nem amiatt, mert valóban kinyilváníttatott? Még hogyha a kereszténység egyetlen hatalmas univerzális tévedés lenne is, akkor is olyan egyedülálló tévedés volna, mint maga a Megtestesülés.

Ezeknek az oldalaknak az a célja, hogy rögzítse bizonyos homályos és közönséges feltételezések hamisságát, és itt az egyik olyannal állunk szemben, amely a leghamisabbak közül való. Széltében hangoztatják azt a véleményt, hogy minden vallás egyenlő, mert valamennyi vallásalapító vetélytárs; hogy mindegyik ugyanazért a csillagkoronáért küzd. Teljességgel hamis feltételezés! Ez a trónigény olyan ritka, hogy valójában egyedinek nevezhető. Mohamed sem vádolható vele jobban, mint Micah vagy Malachi. Kunfuciusz sem tört jobban erre a trónra, mint Platón vagy Marcus Aurelius. Buddha sohasem mondta, hogy ő Bráhma. Zoroaszter sem állította inkább azt, hogy ő Ormuz, mint azt, hogy Ahriman. Az az igazság, hogy a dolgok rendes folyása szerint úgy áll a helyzet, ahogy méltán elvárhatjuk, és ahogy a józan és legfőképpen a keresztény filozófia látja. Az igazság épp az ellenkező. Egyszerűen fogalmazva: minél nagyobb az ember, annál kevésbé valószínű, hogy a legmagasabb követelést támasztja. Az egyedi eseten kívül, amit most vizsgálunk, az egyetlen embertípus, aki ilyen igényeket támaszt, éppen a legkisebb ember, a titkolt, vagy én-központú rögeszmés. Senki sem tudja elképzelni, hogy Arisztotelész azt állítaná magáról, ő az istenek és emberek atyja, aki az égből szállt alá; viszont nagyon is könnyen elképzelhetünk valami őrült római császárt, olyat, mint Caligula, aki önmagának követeli az isteni természetet, vagy talán azt is mondhatnánk: önmaga helyett. Senki sem képzeli el, hogy Shakespeare úgy beszélne önmagáról, mint az irodalom istenégéről, de annál inkább el lehet képzelni egy hóbortos amerikai különcöt, amint ezt titkosírásként fejti meg Shakespeare munkáiban, vagy inkább a sajátjaiban. Lehet, hogy találunk itt-ott olyan emberi lényeket, akik benyújtják ezt az emberfeletti igényt. Lehetséges, hogy megtalálhatók az elmegyógyintézetekben, párnázott cellákban, valószínűleg kényszerzubbonyban. De ami az ő anyagi sorsuknál ebben az anyagias társadalomban sokkalta fontosabb, az őrületre vonatkozó rettenetesen szigorú feltételek között, az az, hogy az ilyesmire hajlamos típus beteg és kiegyensúlyozatlan típus, korlátolt, mégis öntudattól dagadó, és morbid a szörnyetegségig. Meglehetősen szerencsétlen hasonlat úgy beszélni az őrültről, mint megtört lényről, mert egy bizonyos értelemben nincs eléggé megtörve. Inkább görcsös, mint összetört, nincs a fején elég nyílás, hogy kiszellőzhessen. Annak lehetetlensége, hogy napvilágot eresszünk egy káprázatba, gyakran elfedi és eltitkolja az istenség káprázatát. Nem próféták, bölcsek és vallásalapítók között találhatunk rá, hanem csupán az őrültek alantas csoportjában. Ám éppen ez az a pont, ahol a vita rendkívül érdekessé kezd válni, mivel túlságosan sokat bizonyít. Hiszen senki sem feltételezi, hogy Jézus ilyen ember lett volna. Nincs olyan modern kritikus, aki - mind az öt érzékszerve birtokában - azt gondolná, hogy a Hegyi Beszéd szónoka rémes, féleszű idióta lett volna, aki csillagokat kaparhatna a cella falába. Sem ateista, sem istenkáromló nem hiszi, hogy egyetlen őrült eszme birtokában a Tékozló Fiú példabeszédének szerzője valami olyan szörny lett volna, mint a Küklopsz a maga egyetlen szemével. A lehetséges történelmi bírálatok alapján az emberi lények skáláján magasabbra kell őt helyeznünk ennél. És végül mindenféle antológiában magasabbra is helyeztük, ha nem a legmagasabbra a lehetséges helyek közül.

Azok, akik valóban így tudják tekinteni őt (ahogy én most feltételesen teszem), ebben a teljesen száraz és kívülálló szellemben, igen különös és izgalmas emberi problémával találkoznak. Ha emberi problémának tekintjük, olyan feszülten érdekes, hogy bizonyos értelemben - mondhatnám - tökéletesen mindegy, vajon kívánom-e, hogy egyesek értelmes emberi képmássá változtassák. Ha Krisztus egyszerűen emberi alak volt, bizony nagyon bonyolult és ellentmondásos alak lehetett, mivel pontosan az emberi változatok szélsőségeit egyesítette. Pontosan az volt, ami az érzéki csalódásban szenvedő ember sohasem lehet - bölcs és igazságos bíró. Amit mondott, az mindig váratlan volt, de mindig váratlanul nagylelkű és váratlanul mérsékelt. Vegyük például a konkolyról és a búzáról szóló példabeszédet. Olyan tulajdonságot rejt, mely a józanságot és a finomságot egyesíti magában. Nem az őrült egyszerűsége ez. Mégcsak nem is egy fanatikusé. Egy filozófus is mondhatná százéves korában, az Utópiák századának végén. Semmi sem lehet kevésbé hasonló a nyilvánvaló dolgok mögé és köré való látás e képességéhez, mint az egomániás állapota, akinek egyetlen érzékeny pont van az agyában. Igazán nem látom hogy lehetne ezt a két alakot összevegyíteni, hacsak nem olyan meglepő módon, ahogyan a hit kapcsolja össze őket. Mert amíg el nem érjük a tények tényként való teljes elfogadását, bármilyen csodálatos is legyen, minden puszta közelítés ténylegesen egyre távolabb viszi tőle. Az istenség elég nagy ahhoz, hogy isteni legyen, és elég nagy ahhoz, hogy isteninek nevezze magát. De az emberiség minél nagyobbra nő, annál kevésbé valószínű, hogy így tegyen. Az Isten: Isten, ahogy a muzulmánok mondják, de a nagy ember tudja, hogy nem Isten, és minél nagyobb, annál inkább tisztában van ezzel. És a nagy paradoxon ebben áll: mindaz, ami csupán közelít e pont felé, lényegében egyre inkább elhúzódik tőle. Szókratész, a bölcs ember tudja, hogy nem tud semmit. Egy őrült gondolhatja, hogy mindenható, és a bolond beszélhet úgy, mintha mindent tudna. De Krisztus más értelemben mindentudó, azáltal hogy nem csak tud, de azt is tudja, hogy tud.

Számomra ezért az Újszövetség Jézusának pusztán emberi és megnyerő oldala is sok tekintetben megannyi emberfeletti vonást rejt magában; pontosabban szólva, valami emberit s valami többet, mint emberi. Ugyanakkor valamennyi tanításán végigvonul egy másik sajátosság, amelyet véleményem szerint nem vesz figyelembe a modern szóbeszéd, amely kizárólag tanításnak tartja őket; ez pedig nem egyéb, mint az az állhatatos kinyilatkoztatás, hogy igazából nem tanítani jött. Ha van olyan részlete a feljegyzéseknek, amely az én szememben nagyszerűen és diadalmasan emberinek tűnik, az az epizód, amikor a vizet borrá változtatja a menyegzőn. Csakugyan emberi abban az értelemben, hogy egy csapat emberi lénynek látszó okoskodó aligha tekinthető emberinek. Jézus itt fölébe emelkedik minden kiemelkedő személyiségnek. Olyan emberi, mint Herrick, és olyan demokratikus, mint Dickens. Van azonban még ebben a történetben is valami, ami a meg nem magyarázott dolgok jelenlétét sugallja, ráadásul oly módon, ami itt nagyon releváns. A kezdeti vonakodásra gondolok, nem olyanra, ami a csoda természetére vonatkozna, hanem arra, hogy helyes-e egyáltalán a csodát működésbe hozni, legalábbis ebben a szakaszban. "Az én időm még nem jött el." Ez mit jelentett? A legkevesebb, hogy egy terv, egy általános szándék létezését jelentette, amelynek bizonyos dolgok megfeleltek, mások nem. És ha ezt az egyedülálló stratégiai tervet kihagyjuk, vele együtt nem csupán a történet csattanóját veszítjük szem elől, hanem magát a történetet.

Gyakran hallunk Názáreti Jézusról, mint vándorprédikátorról, és ebben a nézetben igen fontos igazság rejtezik, amennyiben hangsúlyozza a pompával és a megszokással szembeni álláspontot, amit a legtöbb tekintélyes ember még ma is a csavargóéval azonosít. Kifejezésre jut ez a rókalyukról és madárfészekről szóló mondásaiban, és ez i, akár sok más nagy kinyilatkoztatása, kevésbé érződik hatalmasnak, mint amilyen valójában, amiatt, hogy nem értik meg a nagy paradoxont. E paradoxonban úgy beszélt saját emberi mivoltáról, mint valami sűrítetten és reprezentatívan emberiről, miközben önmagát egyszerűen az Ember Fiának, tehát végelemzésben egyszerűn Embernek nevezte. Nagyon is illő, hogy az Új Ember, vagy a Második Ádám ilyen csengő hangon és ilyen megragadó gesztussal ismételje a nagy tényt, ami először az eredeti történetben fordul elő; azt, hogy az ember mindenben, még tökéletlenségében is különbözik az állattól; hogy az ember bizonyos értelemben kevésbé normális, sőt kevésbé odaillő; idegen ezen a Földön. Helyénvaló, hogy a vándorlásairól ebben az értelemben beszéljünk, és abból a szemszögből, hogy sodródó életét a leginkább hajléktalan és leginkább reménytelen szegényekkel osztotta meg. Mindenképpen helyes arról is megemlékezni, hogy szinte bizonyosan letartóztatta volna a rendőrség azért, mert nem volt kézzelfogható eszköze a létfenntartáshoz. Merthogy a mi törvényünkben van a humornak és a képzeletnek egy olyan szikrája, amire Nero vagy Heródes még csak nem is gondolt volna, az, hogy a hajléktalanokat meg kell büntetni azért, mert nem otthon hálnak.

Azonban egy másik értelemben kissé félrevezető, ha a "vándorlás" szót az ő életére alkalmazzuk. Tulajdonképpen sok pogány bölcselőt és ugyanakkor jónéhány pogány filozófust nevezhetnénk valóban vándorprédikátornak. Olykor bizony előfordult, hogy kósza vándorlásaik nem teljesen maradtak visszhang nélkül kusza feljegyzéseikben. Tüanai Apollóniusz, aki sok kultuszban az ideális filozófuskén szerepel, arról ismert, hogy elkószált egészen a Gangeszig és Etiópiáig, és csaknem egész úton beszélt. Volt egy egész filozófiai iskola, amelyet peripatetikusnak neveztek, és még a legnagyobb filozófusok között is sokan vannak olyanok, akik a látszat szerint semmi mást nem tettek, csak járkáltak és beszéltek. Még azok a nagy beszélgetések, amelyek bepillantást engednek olyan nagyszerű elmékbe, mint Szókratész, Buddha vagy akár Kunfuciusz, nem ritkán egy véget nem érő piknik társalgásainak tűnnek, és főként - ami a legfontosabb - úgy látszik, nincs se elejük, se végük. Szókratész valóban úgy érezte, hogy kivégzésével félbeszakítják beszélgetését. Ám Szókratész állásfoglalásának lényege és egyedi értéke éppen abban áll, hogy a halál csak félbeszakítása valaminek, csupán egy kellemetlen esemény. Nem látjuk meg a nagy filozófus igazi erkölcsi értékét, ha nem vesszük figyelembe ezt a pontot; azt, hogy kivégzőire ártatlan csodálkozással, és csaknem ártatlan bosszankodással tekint, amiért olyasvalakivel találkozhat, aki képes arra az értelmetlenségre, hogy félbevág egy kis beszélgetést, mely az igazságot akarja megvilágítani.- ő az igazságot kereste, és nem a halált. A halál csak kő az útján, amiben megbotolhat. Életében az a dolga, hogy rója a világ útjait, és közben örökké az igazságról beszéljen. Másfelől viszont Buddha egyetlen gesztussal ragadta meg a figyelmet, amely a lemondás és bizonyos értelemben a tagadás gesztusa volt. Ezzel az egyetlen drámai tagadással azonban bevonult a tagadás világába, amely nem drámai; és bizonyára ő lett volna az első, aki hangsúlyozza, hogy nem drámai. Megintcsak nem tudjuk megragadni a nagy misztikus erkölcsi fontosságát, ha figyelmen kívül hagyunk egy megkülönböztetést; mert Buddha esetében, az a lényeg, hogy szakított a drámával, ami a vágyat, küzdelmet és általában a vereséget és a csalódást tartalmazza. Ő a békébe vonul el, és azért él, hogy másokat is megtanítson, hogyan juthatnak el oda. Ennélfogva élete az eszményi filozófusé, sokkal inkább az eszményi filozófusé, mint Tüanai Apollónioszé; mégis, kizárólag a filozófusé abban az értelemben, hogy nem az a dolga, hogy bármit is tegyen, hanem inkább az, hogy mindent megmagyarázzon; sőt, az ő esetében még azt is mondhatnánk, hogy szelíden és lágyan felrobbantson mindent. Mert az üzenetek alapjaikban különböznek egymástól. Krisztus azt mondta: "Először keresd a királyságot, és mindezek a dolgok megadatnak neked." Buddha pedig azt mondta: "Először keresd a királyságot, és utána nem lesz szükséged semmire."

Nos, e két vándoréhoz hasonlítva Jézus élete oly gyorsan és egyenesen haladt, mint a villám. Mindenekfelett drámai volt, mindenekelőtt abból állt, hogy megcselekedett dolgokat, amiket meg kellett cselekednie. Mindez semmi esetre sem valósult volna meg, ha Jézus egyebet sem tesz, csak járkál a világban és hirdeti az igazságot. Meg aztán a dolog még külső megnyilvánulási formájában sem nevezhető vándorlásnak, ha elfelejtjük, hogy a vándorlás utazást is jelent. Ezért mondhatjuk, hogy inkább a mítoszoknak, mint a filozófiának beteljesülése volt, olyan utazás, amelynek célja és tárgya van, mint Jasonnak, aki az aranygyapjút indult el megkeresni, vagy Herkulesnek, aki a Heszperidák aranyalmájáért ment. Az arany, amit ő keresett, a halál volt. Elsődleges tennivalója az volt, hogy meghaljon. Más egyebeket is szándékozott ugyan tenni, amelyek hasonlóképpen határozottak és objektívek voltak; szinte azt is mondhatnánk, hogy ugyanilyen külsődlegesek és materiálisak. De kezdettől végig a leghatározottabb tény az, hogy meg fog halni. Valószínűleg nincs még két olyan ellentmondó dolog, mint Krisztus és Szókratész halála. Éreznünk kell, hogy Szókratész halála, legalábbis barátai nézőpontjából, az igazságszolgáltatás ostoba beavatkozása és téves lépése volt, amely beleavatkozott egy humánus és értelmes, csaknem azt mondtam, könnyed filozófiába. És azt is éreznünk kell, hogy a Krisztus Jegyese volt, ahogyan a Szegénység Szent Ferencé. Éreznünk kell, hogy ebben az értelemben az ő élete valamiféle szerelmi kaland volt a halállal, a végső áldozat keresésének románca. Attól a perctől, amikor a csillag úgy száguld el az égbe, mint egy születésnapi petárda, addig a pillanatig, amikor a Nap úgy alszik ki, mint egy temetési fáklya, az egész történet a dráma sebességével és irányába szárnyal, s végül olyan felvonással fejeződik be, amelyre nincsen emberi szó.

Így tehát Krisztus története egy utazás története, amely csaknem olyan, mint egy katonai felvonulás, de mindenképpen olyan, mint a hős keresőútja, aki célja vagy végzete felé halad. Olyan történet ez, amely a galileai Paradicsomban kezdődik, egy nyájas és békés tájon, amelynek tényleg van valami Édenkert jellege, és fokozatosan halad felfelé a hegyes tájra, amelynek csúcsai éppoly közel vannak a viharfellegekhez és a csillagokhoz, mint a Purgatórium Hegyéhez. Találkozhatunk Vele, amint idegen vidékeken bolyong, vagy megállítják útján egy-egy vitára vagy beszélgetésre, de arca mindvégig a hegyi város felé fordul. Ebben rejlik ama nagy tetőpont értelme, midőn megmászta a gerincet és az úthajlatnál megállva hirtelen felkiáltott, siratván Jeruzsálemet. Ennek a siralomnak enyhe utóhangja található meg minden hazafias költeményben, és ha nincs meg bennük, a patriotizmus belesüllyed a közönségességbe. Ez az értelme a nyugtalanító és megdöbbentő eseménynek a Templom kapuinál, amikor az asztalokat fatörzsekként görgeti le a lépcsőn, és a gazdag kereskedőket ostorcsapásokkal űzi ki onnan; az esemény, mely legalább olyan zavarbaejtő egy pacifista számára, mint bármely paradoxon a passzív rezisztenciáról a militarista füleknek. A keresés történetét Jason utazásával hasonlítottam össze, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy mélyebb értelemben inkább Odüsszeusz utazásához hasonlítható. Nem csupán az utazás románca volt ez, de a visszatérésé is, és egy zsarnokság pusztulásáé. Egyetlen egészséges ifjú sem tekinti az ithakai kérők elűzését egyébnek, mint boldog befejezésnek. De kétségkívül vannak olyanok, akik a zsidó kereskedők elűzetését azzal a finom ellenérzéssel olvassák, amely sohasem hagyja el őket, ha az erőszakról, s főként, ha a jómódúak elleni erőszakról van szó. A lényeg azonban itt az, hogy mindezek az események egy tetőződő válság jeleit hordozzák. Amikor Apollónioszt, az ideális filozófust Domitianus ítélőszéke elé viszik, és egy varázslat segítségével eltűnik, a csoda teljesen véletlenszerű. Bármikor előfordulhatott volna a filozófus vándorló életében; valójában kétséges az időpontja és lényege is. Az eszményi filozófus csupán eltűnt, és eszményi létét egy másik helyen folytatta meghatározatlan ideig tovább. Az ellentétre alighanem az is jellemző, hogy Apollónioszról feltételezték, hogy csaknem csodásan hosszú életet élt. Názáreti Jézus kevésbé volt óvatos az ő csodáival. Amikor Jézust hurcolták Pontius Pilátus elé, ő nem tűnt el. Ez volt a tetőpont és a cél, ez volt a sötétség órája és hatalma. Ez volt egész csodálatos életének legkiemelkedőbb természetfeletti cselekedete - az, hogy nem tűnt el.
Minden olyan kísérlet, amely igyekezett felnagyítani ezt a történetet, csak kisebbíteni tudta. Megpróbálkoztak ezzel a feladattal néhányan, igazi zsenialitással és ékesszólással, és nagyon is sokan az igen vulgáris szentimentalisták és öntudatos retorikusok közül. A történetet újraköltötték pártfogó szellemben az elegáns szkeptikusok, és olvadó lelkesedéssel a hangoskodó best-seller írók. Nem fogjuk újra elmesélni őket. Az Evangélium történetének egyszerű szavai olyan erővel őrölnek, mint a malomkövek, és azok, akik képesek elég egyszerűen olvasni őket, úgy érzik, mintha sziklák gördültek volna rájuk. A kritika csupán szavakra vonatkozó szavakból áll; és ugyan mi haszna a szavaknak ezekről a szavakról? Mi haszna szavakkal lefesteni, ahogy a sötét keretet hirtelen elönti a fáklyafény, és megtelik dühös arcokkal? "Karddal és bottal jöttök ellenem, mint valami rabló ellen? Egész nap a templomotokban ültem és tanítottam, és nem vittetek el." Hozzá lehet-e bármit is tenni az iróniának ehhez a tömör és választékos egyszerűségéhez, ami olyan, mintha egy óriási hullám az égig emelkedne, és nem akarna visszahullni? "Jeruzsálem lányai, ne érettem sírjatok, hanem magatokért és gyermekeitekért!" Amikor a főpap megkérdezte, milyen további tanúságtételre van még szükség, mi is kérdezhetnénk, minek van tovább is szavakra szükségünk. Rémületében Péter megtagadta őt: "és rögtön azután megszólalt a kakas, és Jézus ránézett Péterre, és Péter kiment és keservesen sírt." Van még valakinek további hozzáfűznivalója? Közvetlenül a gyilkosság előtt az emberiség egész gyilkos fajáért imádkozott: "Nem tudják, mint cselekszenek." Van-e még valami, amit ehhez hozzátehetünk, hacsak nem azt, hogy mi is ily kevéssé tudjuk, mit beszélünk? Szükség van-e arra, hogy ismételjük és tovább szőjük a mesét: vonszolódott a tragédia felfelé a Via Dolorosán, és hogy vetették oda két közönséges latorral a durva kivégzőoszlopra, és mindeme borzalmak és az elhagyatottság üvöltő vadsága közepette miként szólalt meg egy hang alázattal, meglepő hang a legutolsó helyről, s nem ahonnan vártuk volna - egy bűnöző keresztfájáról; és ő így válaszolt a névtelen gonosztevőnek: "Még ma éjjel velem leszel a Paradicsomban"? Tehetünk-e ezután bármi egyebet, mint pontot? Vagy fel van-e valaki is készülve, hogy méltó választ adjon a minden élőnek szóló búcsúintésre, amely új Fiút teremtett Anyjának?

Képességeimből csupán annyi adódik, és célomnak inkább megfelel, hogy kiemeljem: e jelenetben jelképesen összegyűlt mindaz az emberi erő, amit halványan felvázoltunk már ebben a történetben. Miként a királyok, filozófusok és a nép szimbolikusan jelen volt születésénél, éppúgy érintette őket egy még gyakorlatibb formában - az ő halála, és mi szemtől-szembe kerülünk azzal az alapvető ténnyel, amit végre fel kell ismernünk. Az egész hatalmas csoportosulás, amely összegyűlt a Kereszt körül, más és más módon, de ugyanazt a nagy korabeli történelmi igazságot képviseli; azt, hogy a világ nem tudta megváltani önmagát. Az ember nem volt már többre képes. Róma, Jeruzsálem, Athén és minden más úgy hanyatlott alá, mintha a tenger lassú vízeséssé változott volna. Kívülről úgy látszott, hogy az ókori világ még ereje teljében van; de mindig ez az a pillanat, amikor a legbensőbb gyengeség megkezdődik. Ám ahhoz, hogy ezt a gyengeséget megértsük, el kell ismételnünk azt, amit már többször elmondtunk: ez a gyengeség nem egy eredendően gyenge dolog sajátja volt. Minden kétséget kizáróan a világ ereje volt az, ami gyengeségévé változott, és bölcsessége, ami ostobasággá lett.

A Nagypénteknek ebben a történetében a világ legjobb dolgai válnak a leggonoszabbá. Ez az, ami valóban legrosszabb állapotában mutatja meg a világot. Itt vannak például az igaz monoteizmus papjai és egy nemzetközi civilizáció katonái. Rómát a legenda szerint Trójára alapozták, és a Karthágó feletti diadallal azt a hősiességet képviselte, amely a legközelebb volt minden pogány dolog közül a lovagiassághoz. Róma védelmezte a házi isteneket és az emberi tisztességet az afrikai emberevő óriásokkal és a görög hermafrodita szörnyekkel szemben. Ámde ennek az eseménynek villanófényében a nagy birodalmat úgy látjuk, amint lefelé sodródik lucretiusi végzetébe. A szkepticizmus még a világ meghódítójának magabiztos józanságát is elemésztette. Az, akit arra szenteltek fel, hogy megmondja, mi az igazság, csak kérdezni tudja: "Mi az igazság?" Ebben az ókor egész sorsát megpecsételő drámában az egyik központi figura megrögződött abban, ami a látszat szerint szerepének éppen a fordítottja. Rómát a felelősségérzet szinonimájának is tekintették. És mégis, örök időkre a felelőtlenség ingadozó szobraként magasodik elénk. Az ember már nem tehetett többet. Még a gyakorlat is gyakorolhatatlanná vált. Saját ítélőszékének oszlopai között állva, egy római mosta, világot jelentő kezét.

Igaz, hogy ott voltak annak a tiszta és eredeti igazságnak a papjai, amely minden mitológia mögött ott rejtőzött, mint a Nap a fellegek mögött. A világ legfontosabb igazsága volt ez, és még ez sem volt képes megváltani a világot. Talán van valami túlságosan hatalmas a személyes teizmusban, mintha azt látnánk, hogy a Nap, a Hold és csillagok összegyülekeznek, hogy egyetlen bámuló arcot formáljanak. Az igazság talán túlságosan nagy, túlságosan távoli és tiszta, ha nem töri meg semmiféle - akár isteni, akár emberi - közvetítő. Akárhogy is volt, nem tudta megmenteni a világot, de mégcsak átalakítani sem. Voltak filozófusok, akik a legnagyobb és legnemesebb formájában őrizték meg a teizmust, ám ők nemcsak, hogy nem tudták megváltoztatni a világot, de még meg sem kísérelték. Szembeszállni a népi mitológia dzsungelével egy személyes meggyőződés által nem egyéb, mintha azzal próbálkoznánk, hogy zsebkéssel kiirtsunk egy őserdőt. A zsidó papok féltve őrizték, a szó jó és rossz értelmében. Megtartották, mint egy gigászi titkot. Ahogy valószínűleg a barbár hősök tartogatták a Napot egy dobozban, úgy őrizték ők az Örökkévalót egy tabernákulumban. Büszkék voltak arra, hogy egyedül ők tekinthetnek az egy istenség ragyogó orcájára, és nem vették észre, hogy ők maguk is megvakultak. A képviselőik azóta is olyanok, mint a világtalanok, akik a napfényben tapogatóznak, csapkodva botjaikkal és átkozva a sötétséget. De monumentális monoteizmusuknak megvan azóta is az a vonása, hogy végül emlékművé dermedt, fajának utolsó példányaként, és bizonyos értelemben mozdulatlanul állva a nyugtalan világban, melyet nem képes kielégíteni. Mert az bizonyos, hogy egy bizonyos okból nem kielégítő. Ama naptól fogva már nem elég azt mondani, hogy Isten az Ő mennyországában van, és a Földön minden a legnagyobb rendben; attól fogva, hogy híresztelni kezdték: Isten elhagyta az Ő egét, és útrakelt, hogy rendbehozza a világot.

S ami azokkal az erőkkel történt, amelyek jók voltak, legalábbis a hajdanán, ugyanaz esett meg a legjobbnak a dolgában, vagyis abban, amit maga Krisztus is a legjobbnak tekintett. A szegények, akiknek a jó hírt terjesztette, az egyszerű emberek, akik szívesen hallgatták, a nép, amely annyi hőst és félistent adott a pogány időknek, ők is azokat a gyengeségeket mutatták, amelyek szétbomlasztották a világot. Ugyanazokban a gonosz kórokban szenvedtek, amelyeket gyakran tapasztalhatunk a városi tömegben, és különösen a fővárosok csőcselékében, amikor a társadalom hanyatlásnak indul. Ugyanaz, ami a falusi népet arra készteti, hogy a hagyomány szerint éljen, a városi embereket arra indítja, hogy a híresztelések szerint éljen. Ahogy mítoszai közül a legjobbak is irracionálisak, ugyanúgy változtak érzelmei megalapozatlan feltételezések szerint, melyek érvényesek, anélkül, hogy hitelesek lennének. Néhány gazembert mesterségesen színes figurává szépítettek, és mintegy jelöltként futtatták Krisztussal szemben. A jelenségben felismerhetjük a nagyvárosok lakóit, újsághír keltette riadalmaikkal és szenzációikkal. Ám létezett ebben az ókori tömegben valami, ami sokkal jellemzőbb volt az ősi világra. Már utaltunk erre a gonoszságra, mely megveti az egyént, még az ítélethozó személyiséget is, hát még az elítéltet. A méhkas lelkülete volt ez, és mint ilyen, pogány dolog. E lélek kiáltása is hallható volt ez órában: "Helyénvaló, hogy az ember meghaljon városáért!" Csakhogy ez a lelkület az ókorban, mint a városért, vagy az államért való önfeláldozás, a maga helyén és idejében nemes szellemiséget képviselt. Voltak poétái és vértanúi, olyan férfiak, akiket örök időkre tisztelet övez. Hibáját az a gyengesége okozta, hogy nem látta az ember különálló lelkét, minden miszticizmus ereklyetartóját, de csak úgy hibázott, ahogy minden más is hibázott. A tömeg követte a szadduceusokat és farizeusokat, a filozófusokat és a moralistákat. Követte a császári hivatalnokokat és a felszentelt papokat, hogy az egyetemes emberi lélek egyetemes ítéletet szenvedjen, hogy megszólaljon a helyeslés és harmónia egyetlen, mély és egyszólamú kórusa, amikor az Embert elutasította az ember. Olyan magány volt ott, amin túl már semmi sem jöhet. E dráma legbensőbb és legláthatatlanabb rétegében olyan titkok rejtőzködtek, amelyekre nincs szimbólum a nyelvben; vagy bármiben, ami az embert megkülönbözteti az emberektől. És a csupasz elbeszélés szavainál kevésbé erőteljes, kevésbé céltudatos kifejezésekkel élve még csak sejtetni sem tudjuk a borzalmat és rémületet, mely a domb fölé szállva betöltötte az eget. Végeláthatatlan fejtegetések sem jutottak a végére, de még a kezdetéig sem. És ha van hang, amely képes csendet teremteni, bizonyára megnémulunk a vég hallatán, midőn egy kiáltás szakadt ki e sötétségből, rettenetesen tiszta és rettenetesen érthetetlen szavakkal, amelyeket az ember még ama örökkévalóságban sem fog megérteni, amit épp e szavak teremtettek meg számára; és egyetlen megsemmisítő pillanatra még az abszolútum egységében is megnyílt egy olyan szakadék, mely gondolataink számára beláthatatlan; és az Isten elhagyta az Istent.

Levették a testet a keresztről, és az első keresztények között fellelhető kevés gazdagok egyike megszerezte az engedélyt, hogy eltemethesse egy sziklasírban a saját kertjében, miközben a rómaiak katonai őrséget állítottak, nehogy valami lázadás törjön ki, vagy kísérlet arra, hogy a testet visszaszerezzék. Ezekben a természetes eseményekben ismét volt valami természetes szimbolizmus; természetes volt, hogy a sírboltot az ősi keleti sírhely minden titokzatosságával pecsételjék le, és fölötte a cézárok hatalma őrködjék. Mert abban a második barlangban összegyűlt az ókornak nevezett nagy és dicső emberiség egésze, és fedél került fölébe - és ezen a helyen eltemettetett. Itt ért véget egy hatalmas jelenség, aminek emberi történelem a neve; a történelem, mely pusztán emberi volt. A mitológiákat és a filozófiákat temették itt el, az isteneket, a hősöket és a bölcseket. Az erőteljes római kifejezés szerint: ők valóban éltek. De mert csak élni tudtak, meg is kellett halniok - és ők valóban meghaltak.

A harmadik napon Krisztus barátai, amikor a napkeltekor eljöttek a helyre, a sírt üresen találták, és a sziklát elhengerítve a bejárat elől. Különféle módon vettek tudomást a csodáról, de még ők is aligha vehették tudomásul, hogy az előző éjszakán a világ halt meg. Amire ők tekintettek, az az új teremtés első napja volt, új éggel és új földdel, és a kertész hasonlata szerint az Isten újból sétára indult a kertjében, de már nem az esti hűvösségben, hanem a hajnaléban.

(Fel)