Az erkölcsi relativizmus cáfolata

depositum.hu - Eretnekek és más ellenségek

Bevezetés

A két híres amerikai társadalmi aktivista, Peter Maurin és Dorothy Day meghatározása szerint az a jó társadalom, amelyik megkönnyíti az egyén számára, hogy jó legyen. Ennek megfelelően egy szabad társadalom olyan, amelyik megkönnyíti az egyén számára, hogy szabad legyen. Szabadnak lenni, szabadon élni annyit jelent, hogy a lélek szerint élünk, mivel csak a lélek lehet szabad, az anyag nem. A lélek szerint élni annyit jelent, hogy erkölcsösen élni. A lélek két lényegi tulajdonsága, amely megkülönbözteti az anyagtól, az értelem és az akarat: vagyis a képesség a tudásra és az erkölcsi választásra. Ezek az igazság és a jóság eszményei. A legradikálisabb veszély ma az erkölcsös életre épp e két erkölcsi alap elvesztése.

Az erkölcs gyakorlása mindig is nehéz volt a bukott emberiség számára, de legalább mindig látható volt az erkölcsi alapok világítótornya, bármilyen vihar is tombolt az erkölcsi gyakorlat tengerén. Azonban manapság, főként agymosóink - a hivatalos oktatás és a félhivatalos oktatás, azaz a média - többségének köszönhetően ez a fény kialvóban van. Az erkölcsiség az érzelmek ködébe veszett. Emiatt számukra különösen is igaz az, amit Chesterton mondott régen: "Az erkölcsiség mindig félelmetesen bonyolult egy olyan ember számára, aki elvesztette minden alapját". Az alapelvek erkölcsi abszolútumokat jelentenek. Mozdulatlan sziklák ezek az érzelmek és a gyakorlatok változó hullámai között. Az erkölcsi (vagy etikai) relativizmus pedig egy olyan filozófia, amely tagadja ezeket az erkölcsi abszolútumokat. Ez a relativizmus véleményem szerint korunk főbűnöse: az első számú közellenség. Ez az a filozófia, amely kioltja a fényt tanáraink, majd tanulóik fejében, és végezetül, hacsak meg nem állítjuk, kioltja egész civilizációnk fényét. Emiatt nem csak komoly érveket akarok felhozni az erkölcsi relativizmus ellen, hanem meg is akarom cáfolni minden egyes állítását, hogy leleplezzem, hogy csupaszra vetkőztessem, megszégyenítsem, és megérdemelten a földbe döngöljem.

Ennyire fontos ez a téma? Elvégre is ez csak egy filozófia, és a filozófia pusztán gondolatokból áll. Csakhogy a gondolatoknak következményei vannak. Néha ezek a következmények olyan nagy fontosságra tesznek szert, olyan súlyosakká válhatnak, mint a holokauszt vagy Hirosima. És néha még ezeknél is nagyobb jelentőségűek lehetnek. A filozófia csak egy gondolat, de ültess el egy gondolatot, és arass le egy tettet; ültess el egy tettet, és arass le egy szokást; ültess el egy szokást, és arass le egy jellemet; ültess el egy jellemet, és arass le egy végzetet. És ez éppannyira igaz a társadalmakra, mint a személyekre.

Mennyire fontos ez a téma? Az erkölcsi relativizmus korunk legjelentősebb kérdése, ugyanis nem volt olyan társadalom az egész emberi történelemben, amely túlélte volna, ha nem utasítja el ezt a filozófiát, amelyet most éppen meg akarok cáfolni. Sohasem létezett relativista társadalom. Tehát társadalmunkkal három dolog közül az egyik fog történni: vagy rácáfol az egész történelem legegyetemesebben megalapozott törvényeire; vagy megbánja relativizmusát és túléli; vagy megmarad relativizmusában és megsemmisül.

Mennyire fontos ez a téma? C.S. Lewis ezt mondta A szubjektivizmus mérge című művében, hogy a relativizmus "bizonyosan véget fog vetni fajunknak és elkárhoztatja a lelkünket". Kérem, ne felejtsük, hogy az oxfordiak nem szoktak túlozni. Miért mondja azt Lewis, hogy "elkárhoztatja a lelkünket"? Mert Lewis keresztény volt, és nem ellenkezett mesterének, Krisztusnak és a zsidó hagyomány összes prófétáinak alapvető tanításával, hogy az üdvösség feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat feltételez egy objektívan valóságos erkölcsi törvényt. Az erkölcsi relativizmus figyelmen kívül hagyja ezt a törvényt, s így banálissá teszi a megbánást, amellyel az üdvösséget veszélyezteti.

Miért mondja azt, hogy "véget vet fajunknak", és miért nem csak azt, hogy a modern nyugati civilizációnak? Mivel az egész emberiség egyre inkább elnyugatiasodottá és relativistábbá válik. Ironikus, hogy Amerika, a mai világban lévő relativizmus elsődleges forrása egyben a világ legvallásosabb nemzete is. Ez azért ironikus, mert a vallás a relativizmusnak olyan, mint Dr. Van Helsing Drakula grófnak. Az USA-ban a relativizmussal szembeni legnagyobb ellenállás az egyházak részéről jön. És ennél már csak az ironikusabb, hogy egy jelenlegi felmérés szerint a katolikusok ugyanolyan relativisták - mind viselkedésükben, mind hitükben - mint a nem-katolikusok. Az evangelikálok 62%-a mondja azt, hogy nem hisz semmilyen abszolút vagy változhatatlan igazságban, és az amerikai zsidók lényegesebben relativistábbak és elvilágiasodottabbak, mint a nem zsidók. Csak az ortodox zsidók, a keleti ortodoxok, a fundamentalisták és a tradicionalisták tűnnek úgy, hogy ellenállnak ennek a kultúrának, de legtöbbször nem azáltal, hogy meg akarnák változtatni azt, hanem úgy, hogy elzárkóznak tőle. És még a muszlimokat is ide lehet számítani, egy apró kisebbség kivételével, amely pedig terrorizálja azt. Amikor Pat Buchanan politikai elemző azt merte mondani 1992-ben, hogy világunkban kultúrharc folyik, akkor az összes média csak nevetett rajta, kicsúfolta és leugatta őt. Ma már mindenki tudja, hogy igaza volt, és ma már mindenki erről a kérdésről beszél.

Mielőtt bármit is elkezdenénk, definiálnunk kell a terminusainkat. Az erkölcsi (etikai) relativizmus rendszerint három állítást foglal magába: Hogy az erkölcsiség mindenekelőtt változik; másodszor szubjektív; és harmadszor: egyéni. Vagyis az erkölcs először is relatív a változó időkhöz; nem tudjuk visszafordítani az órát. Másodszor relatív ahhoz, amit mi szubjektíven gondolunk vagy érzünk; nincs semmi jó vagy rossz dolog, hanem csak a gondolataink teszik azzá. És harmadszor relatív az egyénekhez: ahány ház, annyi szokás. Az erkölcsi abszolutizmus (vagyis az erkölcsi abszolútumok filozófiája) azt állítja, hogy vannak erkölcsi alapelvek, amelyek változtathatatlanok, objektívek, és egyetemesek.

Ahhoz, hogy tisztázhassuk az erkölcsi relativizmus elleni érveket, először is meg kell vizsgáljuk a mellette szólóakat, és meg kell cáfolnunk őket. Tehát először is megcáfolom az összes relativizmus melletti közismert érvet, és majd magát a relativizmust.

1. Érv a relativizmusra: a lélektani

Az első érv lélektani. A gyakorlatban a pszichológiai indokok - vagyis a pszichológiai miértek, a szubjektív egyéni motivációk - az erkölcsi relativizmusnak sokkal erőteljesebb mozgató rugói, mint a logikai miértek - vagyis az objektív logikai érvek. Tehát fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi a fő indítóoka annak, hogy valaki a relativizmust részesíti előnyben? Mivel a boldogság utáni vágyunk a legmélyebb, és mivel a félelmeink összhangban vannak a vágyainkkal, ez az indítóok talán az a félelem, hogy az erkölcsi abszolutizmus boldogtalanná tehet minket azáltal, hogy bűnösnek éreztet bennünket. Ezért az erkölcsi abszolutizmust ridegnek vagy részvéttelennek nevezzük. Lefordítva az érvet, ez valahogy így néz ki: a jó erkölcsiségnek jó következményei vannak, a rossz erkölcsiségnek pedig rossz következményei. A boldogtalanság és a bűnösség érzései rossz következmények, míg a boldogság és az önbecsülés jó következmények. Az erkölcsi abszolutizmus a bűntudat és a boldogtalanság rossz érzéseit kelti, míg az erkölcsi relativizmus az önbecsülés és a boldogság érzéseit kelti. Tehát az erkölcsi abszolutizmus rossz, az erkölcsi relativizmus pedig jó.

A válasz erre az érvre mindenekelőtt az, hogy az abszolút erkölcsi törvények léte nem csökkenti, hanem fokozza az emberi boldogságot, hiszen ezek olyan maximálisan emberbarátok és gondoskodóak, mint amilyenek a címkék vagy a térképek. Nem lehet senki boldog, ha bármikor megihat egy mérget, vagy, ha bármikor nekihajthat egy sziklának. De mi van a bűntudattal? Ha elvetjük az erkölcsi abszolútumokat, akkor ezzel valóban a bűnösség érzetét vetjük el, és ez az bűnérzet nyilvánvalóan rövidtávon nem tesz senkit sem boldoggá. Csakhogy a bűntudat, miként a fizikai fájdalom is, ahhoz lehet szükséges, hogy elkerüljük a hosszabb távú, nagyobb boldogtalanságot, már ha a bűntudat valóságos alapokon áll, vagyis összhangban van a valósággal, és nem pedig beteges. Tehát a kérdés inkább az, hogy a valóság tartalmaz-e objektív erkölcsi törvényeket? Ha nem, akkor a bűntudat olyan értelmetlen tapasztalat, mint a paranoia. De ha tartalmaz, akkor olyan helyénvaló, mint a fájdalom, és hasonló céllal is rendelkezik: megakadályozza a bajt. A bűntudat egy figyelmeztetés a lélekben, ugyanúgy, miként a fájdalom is figyelmeztetés a testben.

A relativisták érvének van egy bizonyítottnak tekintett feltevése is. Azt tételezi fel, hogy az érzelmek az irányadóak az erkölcsiség megítélésében. Azonban a hagyományos erkölcsiségben ennek az állításnak pontosan az ellenkezője igaz: az erkölcs az irányadó az érzelmek megítélésében. Végtére is, ha az a tétel a helyes, amely az önbecsülést a bűntudattal állítja szembe, akkor ebből logikailag az következik, hogy ha az erőszaktevők, a kannibálok, a terroristák vagy zsarnokok önbecsülést éreznek, akkor ők jobb emberek, mintha bűntudatot éreznének. Hogy Hitler legnagyobb baja csak az önbizalom hiánya lehetett. Azt hiszem, hogy néhány ideát egyáltalán nem kell megcáfolni - eltekintve néhány egyetemtől.

2. Érv a relativizmusra: a kulturális hatás

Egy másik érv a relativizmusra a kulturális relativizmusból adódik. Ez az érv sokak számára megdönthetetlennek tűnik. Az az állítás, miszerint az antropológusok és a szociológusok fedezték fel az erkölcsi relativizmust, nem egy elmélet, hanem tapasztalati tény. A különböző kultúrák és társadalmak, miként a különböző egyének, éppenséggel valóban nagyon különböző erkölcsi értékeket vallanak. Az eszkimó kultúrában és Hollandiában az idős emberek megölése helyénvaló. A magyarországi vagy erdélyi falvakban pedig helytelen. A mai kultúrában a paráználkodás helyénvaló; egy keresztény kultúrában pedig nem; és így tovább.

Descartes az Értekezés a módszerről című művében jegyezte meg azt, hogy "nincs olyan furcsa idea, amit néhány filozófus már ne tanított volna komolyan". Ehhez hasonlóan, nincs olyan furcsa gyakorlat se, amit néhány társadalom már ne törvényesített volna; pl. népirtást, gyermekáldozatokat vagy kannibalizmust. Vagy nincs olyan ártalmatlan gyakorlat, amit néhány közösség már nem tiltott volna meg; pl. kalapban - vagy anélkül - belépni egy templomba. Tehát, aki azt gondolja, hogy az értékek nem viszonylagosak a kultúrákhoz, akkor ő egyszerűen a tényeket nem veszi tudomásul - állítja ez az érv.

Ahhoz, hogy meglássuk a logikai tévedést ebben a látszólag megdönthetetlen érvben, észre kell vennünk a rejtett előfeltételezését: vagyis, hogy az erkölcsi helyesség a kulturális értékek iránti engedelmesség dolga. Vagyis, hogy az embernek helyes engedelmeskednie kultúrája értékeinek. Mindig. Csak akkor kaphatjuk azt a konklúziót, hogy az erkölcsi helyesség kultúránként eltérő, ha kombináljuk ezt a rejtett premisszát a megállapított premisszával - hogy az értékek kultúránként eltérőek. Vagyis, hogy ami rossz az egyik kultúrában, az jó egy másikban. De látható, hogy ez a rejtett premissza már bizonyítottnak tekinti a kérdéses konklúziót. Előre feltételezi az erkölcsi relativizmust, azt, amit éppen bizonyítani akar. Az abszolutisták tagadják, hogy mindig helyes engedelmeskedni a kultúrák értékeinek. Nekik egy kultúrákon átívelő mértékük van, amely által egy egész kultúra értékrendszere elbírálható. Ezért tudnak csak az abszolutisták progresszívek és radikálisok lenni, míg a relativisták csak  status quo konzervatívok, mivel nincs magasabb mértékük, mint a saját kultúrájuk. A saját társadalmam vagy jó, vagy rossz. Csak a masszív, hazug média propaganda zavarhatja annyira össze az embereket, hogy önként az ellenkezőjét gondolják. De valójában csak a divatjamúlt természeti törvényben hívők azok, akik társadalmilag radikálisok és progresszívek lehetnek. Csak ők mondhatják Hitlernek, Sztálinnak vagy Szaddám Husszeinnek: "Te és az egész társadalmi rended rossz és gonosz, és megérdemli, hogy elpusztuljon." A relativista csak ezt mondhatja: "Ahány ház, annyi szokás; én történetesen gyűlölöm a ti szokásaitokat, és jobban szeretem a sajátjaimat, de ennyi az egész."

A kulturális relativizmusról szóló érv egy másik logikai gyengesége az "értékek" terminus kicsavarása. Az erkölcsi abszolutista megkülönbözteti az értékek szubjektív nézeteit az objektíve igaz értékektől. Pontosan úgy, ahogy megkülönbözteti az objektív igazságot a szubjektív nézetektől, pl. Istenről, vagy a halál utáni életről, a boldogságról, a sok-kevés arányról, a szépségről, vagy épp 5 másik nem empirikus dologról. Nehéz, ha nem lehetetlen lenne bizonyítani ezeket a dolgokat, vagy bizonyosságot szerezni felőlük, vagy akár csak megismerni őket egyáltalán. De ez nem jelenti azt, hogy nem valódiak. Még ha ezeket a dolgokat nem is lehet megismerni, az nem következik ebből, hogy ezek nem valódiak. És még ha nem is ismerhetjük meg őket bizonyossággal, az nem következik ebből, hogy nem lehet róluk helyes véleményünk. És még ha nem is bizonyíthatjuk őket, az nem következik ebből, hogy nem is ismerhetjük meg őket bizonyossággal. És még ha nem is bizonyíthatjuk tudományos módszerrel, az nem következik ebből, hogy egyáltalán nem bizonyíthatjuk őket. Valóságosak lehetnek, még ha ismeretlenek is; ismertek lehetnek, még ha nem is biztosan ismertek; biztosan ismertek lehetnek, még ha nem is bizonyítottak; és bizonyítottak lehetnek, még ha nem is tudományosan bizonyítottak.

Az alapvető mellébeszélés a kulturális relativista érvben az értékek és az értékítéletek között van. Különböző kultúrákban különböző nézetek lehetnek arról, hogy mi erkölcsileg értékes; éppen úgy, ahogy különböző nézeteik lehetnek a halál utáni életről is. De ez nem jár együtt azzal a konklúzióval, hogy ami valóban helyes az egyik kultúrában az valóban helytelen egy másikban, mint ahogy a halál utáni élet különböző nézetei sem járnak azzal a konklúzióval, hogy a kulturális meggyőződésektől függően különböző dolgok történnek a halál után. Csak azért, mert valaki nem hiszi, hogy létezik a pokol, még nem lesz érvényes, hogy nincs is, vagy hogy nem fog odajutni. Ha így lenne, akkor nagyon egyszerűen és csalhatatlanul üdvösségre juthatnánk pusztán azáltal, hogy nem hiszünk a pokolban. Hasonlóképpen, csak azért, mert egy igazi náci azt gondolja, hogy a népirtás helyes, attól még nem válik ez érvényessé, hacsak valóban nincs a népirtásban semmi jó vagy rossz, hanem csak a gondolkodás teszi azzá. De ez már a relativista konklúzió. És ennek nem lehet ugyanaz a premisszája, hacsak már nem előre bizonyítottnak tekintjük ezt a kérdéses dolgot.

Van egy másik hiba is a kulturális relativista érvben. Úgy tűnik, hogy kb. minden, ami esetleg beleeshet ebbe az érvelési hibába, bele is esik. Egy tényekből származó érvből ugyanis még nem következik az, hogy maguk a tények helyesek. A kultúrák valójában nem is különböznek teljesen az értékek mentén, még akkor sem, ha az értékek terminust pusztán az értékítélet jelentéssel használjuk is. Nincs olyan valaha létezett kultúra, amely azt vallotta és tanította volna, amit Nietzsche kívánt: minden érték átértékelése. A hangsúlyokban van különbség, pl. őseink többre értékelték a bátorságot, mint mi; mi pedig többre értékeljük a könyörületet, mint ők. De soha semmi olyasmi nem volt a valós történelemben, amit a relativisták tanítanak az értékítéletek relativizmusáról.

Csak képzeljük el, hogy milyen is lenne. Próbáljunk elképzelni egy olyan társadalmat, ahol az igazságosságot, a becsületet, a bátorságot, a bölcsességet, a reményt és az önuralmat erkölcsileg rossznak tekintenék. És a korlátlan önzést, a gyávaságot, a hazugságot, az árulást, a függőségeket és a kétségbeesést tekintenék erkölcsileg jónak. Ilyen társadalom soha nem létezett a földön. Még ha létezik is valahol, az csak a pokol és gyarmatbirodalma lehet. Csak a Sátán és az ő hódolói mondhatják, hogy "Te rossz, légy nekem a jó". Csakugyan vannak jelentős véleménykülönbségek az értékekről a kultúrák között. De minden egyes kisebb érték véleménykülönbsége mögött mindig ott van az alapvetőbb értékekben való egyetértés. Az egy-egy szituáció értékelésére vonatkozó összes véleménykülönbség - pl. hogy kell-e alkalmazni halálbüntetést vagy nem - mögött mindig egy értékről való egyetértés húzódik meg - pl. hogy a gyilkosság rossz, mivel az emberélet jó. A kultúrák, valamint az egyének közötti erkölcsi nézeteltérés lehetetlen lenne, ha nem lenne közöttük egy mélyebb erkölcsi egyetértés, valami közös erkölcsi premissza. Az erkölcsi értékek és a kultúrák törvényei közötti viszony hasonló, mint a fogalmak viszonya a szavakhoz. Amikor valaki ellátogat egy idegen országba, akkor a kezdeti tapasztalata megrázó. A nyelv teljesen különbözőnek hangzik. De aztán később a különböző szavak mögött megtalálja a közös fogalmakat. És ez teszi lehetővé az egyik nyelvről a másikra történő fordítást. Ehhez hasonlóan a különböző társadalmi törvények mögött megtalálhatóak a közös emberi erkölcsi törvények. Hasonló erkölcsiséget találunk a különböző szokások mögött. Mózes, Salamon, Jézus, Buddha, Konfucius, Lao-ce, Szókratész, Cicero, Mohamed, Zarathusztra, és Hammurápi között sokkal nagyobb az erkölcsi egyetértés, mint az erkölcsi nézeteltérés.

3. Érv a relativizmusra: társadalmi kikötések

A relativizmus harmadik érve hasonló a másodikhoz, de inkább pszichológiai, mint antropológiai érv. Ez az érv állítólag szintén tudományosan igazolt tényen alapul. Méghozzá azon, hogy a társadalmi viszonyok teremtenek bennünk értékeket. Ha mi egy hindu társadalomban nőnénk fel, akkor hindu értékeink lennének. Az értékek eredete tehát úgy tűnik, hogy maga az emberi értelem, a szülők, a tanítók, semmint az emberi értelem számára adott objektív valami. És amik az emberi szubjektumokból származnak, azok természetesen szubjektívek, annak ellenére, hogy ezek lehetnek közismertek és egyetemesen jóváhagyottak, mint a futball szabályai. Ez az érv, miként az előző, szintén összekeveri az értékeket az értékítéletekkel. Ha társadalmi viszonyok értékítéletei vannak is bennünk, akkor az még nem jelenti azt, hogy a társadalom szabja meg a bennünk lévő értékeket, hacsak az értékek semmivel sem többek, mint értékítéletek, ami éppen a kérdés lényege, a konklúzió. Tehát az érv ismét csak bizonyítottnak tekinti magát a kérdést.

Egy téves feltételezés is van ebben az érvben. Az a feltételezés, hogy bármit is tanulunk a társadalomtól, annak szubjektívnek kell lennie. Ez nem igaz. A futball szabályait a társadalomtól tanuljuk meg, de a szorzás szabályait is. A futball szabályai szubjektívek és mesterségesek. De a szorzás szabályai nem. Természetesen a nyelvrendszerek, amelyekben bármilyen szabályt kifejezünk, szintén mindig mesterségesek. De a futball szabályait az emberi értelem alkotja, semmint felfedezi, viszont a szorzás szabályait az emberi ész felfedezi, semmint megalkotja. Tehát az a tény, hogy akármilyen törvényt vagy értéket a társadalmunktól tanulunk meg, még nem igazolja azt, hogy azok szubjektívek is. Aztán még az érv premisszájának a kifejezése sem teljesen igaz. Nem minden értékítélet társadalmi kikötés eredménye. Ugyanis, ha azok lennének, akkor nem lehetnének a társadalomhoz nem alkalmazkodó, erkölcsi értékeken alapuló nézetek. Akkor csak az erőn, semmint az alapelveken alapuló lázadások lehetnének. Azonban voltaképpen sok alapelv nonkonformista. Ezek az emberek nem származtathatják értékeiket teljesen a társadalmukból, hiszen éppen társadalmukkal nem értenek egyet az értékeket illetően. Tehát az erkölcsi nonkonformisták léte empirikus bizonyíték az értékek forrásának társadalmakon átívelő megjelenésére.

4. Érv a relativizmusra: a szabadság

A negyedik érv az, hogy egyedül az erkölcsi relativizmus képes garantálni a szabadságot, ellenben az erkölcsi abszolutizmus fenyegeti azt. Az emberek sokszor szeretnék tudni, hogy hogyan lehetnének igazán szabadok, ha saját értékeiket nem választhatnák meg szabadon. Az amerikai legfelsőbb bíróság csakugyan kijelentette, hogy az embereknek alapvető joguk van a lét értelmének a meghatározására. Ez az ítélet vagy minden jogok legalapvetőbbike, ha helyes, vagy minden ostobaság legalapvetőbbike, ha helytelen. Ez vagy a legbölcsebb, vagy a legostobább dolog, amit egy bíróság valaha is leírt. Ez egy eseti döntés volt. De az amerikaiak jól tudják, hogy mit tett Casey a  Casey At The Bat című versben.

A legtalálóbb válasz erre az érvre gyakran egy "ad hominem" megközelítés. Azt mondom egy személynek, aki jogot formál arra, hogy szabadon megalkothassa saját értékeit, hogy én szintén jogot formálok erre. Aztán azzal folytatom, hogy az az értékrendszer, amelyet én választottam, olyan, amelyben az ő nézetei nem értékek többé. Vagy pedig egy olyan rendszer, amelyben én Isten vagyok, és jogosan követelek meg teljes engedelmességet mindenki mástól. Ő ekkor egyből protestálni kezd az igazság és méltányosság nevében, megmutatva így, hogy ő végül is hisz ebben a két objektív értékben. Ha nem ezt teszi, akkor pusztán csak egy másik értékrendszer nevében protestálhat, amelyet ő alkotott, s ekkor protestálása az én önzőségem és megalomániám ellen semmivel sem ér többet, mint az én protestálásom az ő méltányossága és igazsága ellen. És ekkor az érv csak a nyers erő szintjén dőlhet el. Ez azonban aligha egy olyan szituáció, ami a szabadságot garantálhatja.

A szabadságra hivatkozó relativista érv másik cáfolata az, hogy a szabadság nem teremthet értékeket, mivel a szabadság már előre feltételezi az objektív értékeket. Miért? Nos, először is annak a relativista érvnek, miszerint a relativizmus garantálja a szabadságot, már előre fel kell tételeznie, hogy maga a szabadság valóban értékes, tehát legalább egy objektív értéket már feltételez. Másodszor, ha a szabadság valóban jó, akkor kell lennie valami valóban rossznak is, és máris van egy objektív jó és egy objektív rossz, amit feltételezünk. Harmadszor, a szabad akarat pártolása mindig együtt jár azzal, hogy azt mindeninek garantálni kell, és nem csak néhány embernek; tehát fel kell tételezzük még az egyenlőség valódi értékét, vagyis az aranyszabályét is.

De a szabadságról szóló érv legegyszerűbb cáfolata a tapasztalat. Tapasztalatból tudjuk, hogy szabadon alkothatunk alternatív szokásokat, mint pl. a beszéd, az öltözködés, az étkezés, a közlekedés társadalmilag elfogadott szabályait. De azt is tapasztalatból tudjuk, hogy valójában nem alkothatunk szabadon alternatív erkölcsöket. Olyanokat, amelyek jóvá teszik a gyilkosságot, a nemi erőszakot, vagy a hazaárulást. Vagy amelyek rosszá teszik a szeretetet vagy az igazságosságot. Ugyanúgy nem alkothatunk új, alapvető erkölcsi értéket, ahogy új, alapvető színt sem, vagy egy új számtant, vagy egy új világegyetemet. Soha nem történt meg, és soha nem is fog. És ha tudnánk is, ha új értékeket alkothatnánk, akkor azok többé már nem lennének erkölcsi értékek. Azok pusztán csak önkényesen kitalált játékszabályok lennének. Nem éreznénk kötelezettséget irántuk a lelkiismeretünkben, vagy bűntudatot, ha megszegjük őket. Ha olyan szabadon alkothatnánk olyasmiket, hogy "Ölj!" vagy, hogy "Ne ölj!", mint ahogy a "a futball mérkőzés 90 percet tartson" vagy "a futball mérkőzés csak 80 percet tartson", akkor nem éreznénk nagyobb bűntudatot egy gyilkosság miatt, mintha egy mérkőzést csak 80 percig játszanának.

Tulajdonképpen mi mindannyian kötelezettséget érzünk néhány alapvető erkölcsi értékre, mint amilyen az igazságosság, vagyis az aranyszabály. Mi akaratunk szabadságát azáltal a választás által tapasztaljuk meg, hogy engedelmeskedhetünk nekik vagy nem, de azt is megtapasztaljuk, hogy nincs szabadságunk arra, hogy az ellenkezőjükre fordítsuk őket. Nem tehetjük a gyűlöletet jóvá, vagy a szeretetet rosszá. Bárki megpróbálhatja, de rá fog jönni, hogy ez nem megy. Mindössze csak annyit tehet az ember, hogy megtagadja az egész erkölcsi rendet. De egy másikat már nem alkothat. Választhatja azt, hogy nemi erőszakot követ el valakin, de nem teheti a nemi erőszakot erkölcsi kötelezettséggé.

5. Érv a relativizmusra: a tolerancia

Az ötödik érv ma ugyancsak elterjedt, ami szerint az erkölcsi relativizmus toleráns, míg az erkölcsi abszolutizmus intoleráns. A tolerancia egyike annak a néhány értéknek, amelyet ma vitathatatlannak tartanak. Társadalmunkban szinte mindenki elfogadja. Tehát ez egy hatásos és előnyös pont minden olyan teória vagy gyakorlat számára, amely erre hivatkozik. Mit állít a relativizmus a toleranciáról? Nos én úgy látom, hogy nem kevesebb mint nyolc tévedés van ebben a népszerű érvben.

1. Először is tisztázzuk, hogy mit értünk tolerancián. A tolerancia emberek és nem ideák minősítése. Az ideák lehetnek zavarosak, homályosak, vagy rosszul megfogalmazottak, de ez nem teszi őket toleránssá vagy intoleránssá, épp annyira nem, mint a világosságuk vagy a pontosságuk sem teszik őket intoleránssá. Ha egy asztalos 3/4 cm elhajlást tolerál egy asztalnál, akkor ő háromszor toleránsabb annál, aki csak 1/4 cm-t tolerált, de ő sem kevésbé pontos. Egy tanár semmi nézeteltérést nem tolerálhat az ő homályos és rosszul meghatározott nézeteitől - mondjuk egy marxista - míg egy másik, mondjuk Szókratész, több nézeteltérést is tolerálhat az ő világosan kifejtett nézeteitől.

2. A relativisták azon állítása, miszerint az abszolutizmus, vagyis az egyetemes, objektív és változatlan erkölcsi törvényekben való hit, a többi nézet iránti intoleranciát mozdít elő. Azonban pl. a tudományokban pontosan ugyanez a helyzet. A tudományoknak éppen az szolgál a javukra és azért tudnak előrehaladni, mert tolerálják az eltérő és eretnek nézeteket. De a tudományok mégsem szólnak szubjektív igazságokról, hanem objektív igazságokról. Tehát az objektivizmussal nem szükségképpen jár együtt az intolerancia.

3. A relativista még azzal is érvelhet, hogy mivel az abszolútumok szilárdak és ellentmondást nem tűrőek, ezért azok védelmének szintén szilárdnak és ellentmondást nem tűrőnek kellene lennie. Azonban ez szintén egy non sequitor állítás. Az ember taníthat szilárd tényeket erőtlenül is, vagy gyenge nézeteket szilárdan.

4. A tolerancia érv legegyszerűbb cáfolata éppen a saját premisszája. Azt feltételezi, hogy a tolerancia valóságosan, objektíven, egyetemesen és abszolút módon jó. Ha a relativista azt válaszolja, hogy nem tételezi fel előre a tolerancia objektív értékét, akkor mindössze annyit tehet, hogy az ő saját szubjektív, személyes preferenciáinak kiterjesztését követelje másoktól. Ez bizonyosan sokkal intoleránsabb, mint az objektív, egyetemes, személyes vonatkozások nélküli erkölcsi törvényhez való folyamodás. Ha nincs abszolút erkölcsi érték, akkor a tolerancia sem az. Az abszolutista sokkal komolyabban veheti a toleranciát, mint a relativista. Az abszolutizmus mozdítja elő a toleranciát, s nem pedig a relativizmus.

5. Éppen a relativizmus mozdítja elő az intoleranciát. Miért ne legyek intoleráns? Egy relativistának nincs erre válasza. Azért, mert a tolerancia jobbnak tűnik? Vagy mert ez a népszerűbb követelmény? Nos, tegyük fel, hogy többé nem tűnik jobbnak. Tegyük fel, hogy megszűnik népszerű lenni. A relativista nem tud olyan erkölcsi törvényhez folyamodni, amely gátat szabna az intolerancia árjának. Iszonyúan szükségünk van egy ilyen gátra, mivel a társadalmak, csakúgy mint az egyének, szeszélyesek és romlottak. Mi más rettentené el egy humánus és humanista Németországot attól, hogy a faji felsőbbrendűség embertelen náci filozófiáját tegye magáévá? Vagy a jelenleg toleráns Amerikát attól, hogy a jövőben intoleránssá váljon, és megfosszon a választójogától valamilyen csoportot? Ma a megszületetlen gyermekeket, holnap a megszületetteket is. Ma a homofóbokat, holnap a homoszexuálisokat. Ugyanaz az abszolutizmus, amelytől a homoszexuálisok rendszerint félnek, mivel nem tolerálja a viselkedésüket, az egyetlen biztos védelmük a személyüket veszélyeztető intolerancia ellen.

6. A tolerancia fogalmának lényegbeli jelentésének vizsgálata szintén felfedi azt, hogy az erkölcsi abszolutizmust feltételezi, ugyanis mi nem a jókat szoktuk tolerálni. Mi csak a rosszakat toleráljuk avégett, hogy megakadályozzuk a nagyobb rosszat. A beteg tolerálni fogja a hányingert egy kemoterápia során azért, hogy meggátolja a rák továbbterjedését, és így a halált. És egy társadalom tolerálni fogja a rossz dolgokat, pl. a dohányzást, azért, hogy megőrizze a jó dolgokat, mint a magánügy és a szabadság.

7.  A tolerancia védelme egy dilemmával szembesül, amikor is a toleranciát egy kultúrák közötti toleranciába terjesztjük ki. A történelem folyamán a legtöbb kultúra nem értékelte sokra a toleranciát. Valójában néhányuk még erkölcsi gyengeségnek is tartotta. Tolerálnunk kellene ezt az intoleranciát? Ha igen, ha tolerálnunk kell ezt az intoleranciát, akkor csak a toleráns objektivista szólhatna bármi rosszat a spanyol inkvizícióról. De ha nem szabadna tolerálni ezt az intoleranciát, akkor miért nem? Mert a tolerancia igazán jó, az inkvizíció pedig igazán rossz? Ebben az esetben egy egyetemes és objektív, kultúrák közötti értéket tételezünk fel. Mi van akkor, ha azt mondja a relativista, hogy csak azért, mert ez a mi megegyezésünk a toleranciát illetően? De a történelmi konszenzus ez ellen szól. Mi miért csatlakozzunk ehhez? Ez nem egy kulturális intolerancia?

8. Végezetül egy logikai non sequitor szintén van a relativista érvben. Még ha az abszolút erkölcsi értékekben való hit intoleranciát is okoz, az nem következik ebből, hogy ezek az értékek nem reálisak. Az a hit, hogy a rendőr elaludt az őrhelyén, okozhatja azt, hogy a rabló intoleránssá válik áldozataival, de az nem következik ebből, hogy a rendőr nem aludt el. Tehát nem kevesebb mint nyolc gyenge pontja van a tolerancia érvnek.

6. Érv a relativizmusra: a szituációk

A 6. és utolsó érv a relativizmusra, hogy a körülmények annyira változatosak és összetettek, hogy ésszerűtlennek és irreálisnak tűnik, hogy egyetemes erkölcsi normákat tartsunk. Még egy gyilkosság is jó lehet, ha a háború a békéhez szükséges. Még egy lopás is jó lehet, ha egy őrülttől lopunk el egy fegyvert. Még egy hazugság is jó lehet, ha egy holland hazudik egy nácinak, hogy hol bujkálnak a zsidók. Az érv lényege ez: az erkölcsiséget a körülmények határozzák meg, és a körülmények relatívak; tehát az erkölcsiség relatív. Egy ezzel közeli rokonságban lévő érvet is összekapcsolhatunk vele, vagyis, hogy az erkölcsiség azért relatív, mert azt az indítóokok határozzák meg. Mindannyian felelősségre vonhatunk valakit egy gyilkossági kísérletért, még akkor is, ha az nem is járt eredménnyel, egyszerűen azért, mert a motivációja rossz volt. De nem tarthatunk erkölcsileg bűnösnek valakit azért, mert véletlenül megölt valakit. Pl. ha egy édes cukorkát adunk egy gyermeknek, akiről nem tudjuk a súlyosan cukorbeteg. Tehát az érv lényegében az, hogy mivel az erkölcsiséget a motivációk határozzák meg, és mivel a motivációk szubjektívek, ezért az erkölcsiség is szubjektív.

Tehát mind a szituácionisták, mind a motivácionisták az erkölcsi abszolútumok elleni következtetést vontak le. A szituácionisták azért, mert úgy találták, hogy az egész erkölcsiség a szituációkhoz viszonyul, a motivácionisták pedig azért, mert úgy találták, hogy az egész erkölcsiség a motivációkhoz viszonyul. Mi egy egyszerű megkülönböztetéssel válaszolunk erre. Az erkölcsiség valóban kötődik mind a szituációk, mind a motivációk feltételeihez, vagyis részben ezek határozzák meg, csakhogy nem teljes egészében a szituációk és a motivációk határozzák meg. A hagyományos, józan eszű erkölcsiség három erkölcsileg meghatározó elemet foglal magába, három olyan tényezőt, amelyek befolyásolják, hogy egy meghatározott tett erkölcsileg jó-e vagy rossz. Maga a tett természete, a szituáció és a motiváció. Vagyis, hogy mit teszel; mikor, hol és hogyan teszed; és miért teszed. Való igaz, hogy egy helyes dolog megtétele egy rossz szituációban, vagy egy rossz indítékból nem lehet jó tett. Ha összebújsz a feleségeddel, az egy jó cselekedet, de ha akkor teszed, amikor egészségügyileg veszélyes, akkor nem az. Maga a cselekedet jó, de nem abban a szituációban. Pénzt adni a szegényeknek egy jó cselekedet, de ha csak azért teszed, hogy kérkedj vele, akkor nem az. A cselekedet jó, de a motiváció nem.

Azonban mindig kell lennie először egy tettnek, amit módosíthatunk a szubjektív indíték vagy a relatív szituációk által, és ez egyértelműen szintén egy releváns tényező erkölcsileg. A jó élet olyan, mint egy jó műalkotás. Egy jó műalkotáshoz minden lényeges elem szükséges ahhoz, hogy jó lehessen. Pl. egy jó történetnek kell lennie egy jó cselekményének, jó jellemábrázolásoknak, és egy jó témának. Így egy jó élethez is arra van szükség, hogy jó dolgokat tegyünk, vagyis maga a cselekedet jó legyen; hogy jó indokunk vagy motivációnk legyen rá; valamint, hogy amit teszünk, azt helyes módon, helyes szituációban tegyük meg. Ezenkívül a szituációk bár relatívak, de nem szubjektívek, hanem objektívek. És a motivációk bár szubjektívek, de az erkölcsi abszolútumok alá tartoznak. Csak úgy lehet megismerni őket, mint lényegbeli és egyetemes jók vagy rosszak. A segítőszándék mindig jó, az ártó szándék mindig rossz. Így még a szituációs etikában is egy objektív erkölcsiség rejlik, és még a motivácionizmus vagy szubjektivizmus is egy egyetemes erkölcsiséget tételez fel.

Az a tény, hogy ugyanazokat az alapelveket kell alkalmazni különbözőképpen a különböző szituációkra, feltételezi ezeknek az alapelveknek a hatályosságát. Az erkölcsi abszolutistáknak nem szükséges abszolutisztikusan eljárniuk a szituációkra történő alkalmazás során. Rugalmasak lehetnek. De a mérték rugalmas alkalmazása nem csak mértéket tételez fel, hanem egy szigorú, merev mértéket. Hiszen, ha a mérték ugyanannyira rugalmas, miként a szituációk, akkor már egyáltalán nem mérték. Ha egy mérőléc, amellyel egy vonagló krokodil hosszát akarjuk megmérni, ugyanannyira vonaglik, mint maga a krokodil, akkor soha nem tudnánk azt megmérni. A mérőlécnek merevnek kell lennie. És az erkölcsi abszolutistáknak nem szükséges megítélniük a motivációkat se, hanem csak a tetteket. Amikor Jézus azt mondta, hogy "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél", akkor ezen bizonyosan azt értette, hogy "Ne tarts igényt a szívek és motivációk megítélésére, mert azokat csak Isten ismeri". Bizonyára nem azt akarta mondani, hogy "Ne tarts igényt a tettek megítélésére. Ne tégy erkölcsi különbséget az erőszakoskodás és az önvédelem, a gyilkosság és a gyógyítás, a rablás és az adakozás közé". Valójában csak az erkölcsi abszolutista, és nem a relativista, ítélheti el a motivációk feletti bíráskodást, hiszen csak ők ítélhetik el az intoleranciát. A relativista legfeljebb az erkölcsi abszolutizmust ítélheti el.

Azonban a relativizmus legnépszerűbb érveinek puszta cáfolata még nem cáfolja meg magát a relativizmust. Az abszolutizmus melletti pozitív érvekre ugyanúgy szükség van. Öt egyszerű érvet mutatunk be:

7. Érv az abszolutizmusra: a következmények

Elsőként egy gyakorlati érvet nézzünk meg, amely a következményeket veszi alapul. Ha egy relativista az intolerancia állítólagos következményeivel érvel az abszolutizmus ellen, akkor mi is érvelhetünk ellene a relativizmus valóságos következményeivel. A következmény legalábbis egy jelző készülék. Egy jel. A jó erkölcsiségnek jó következményeinek kell lennie, a rossz erkölcsiségnek pedig rosszaknak. Nos, rendkívül nyilvánvaló, hogy az erkölcsi relativizmusnak a fő következménye az erkölcsi imperativuszoknak a megszüntetése. Miként a "tedd a helyes dolgot" következménye az, hogy megtesszük a helyes dolgot, úgy a "ha jónak érzed, akkor tedd meg" következménye az, hogy csak azt tesszük meg, amit jónak érzünk. Nem kell doktorátus ahhoz, hogy ezt belássuk. Valójában ahhoz kell doktorátus, hogy ezt ne lássuk be.

Talán az irigység kivételével, minden erkölcstelen tettet és magatartást jónak érzünk. Ez a fő oka annak, hogy megtesszük őket. Ha a bűn elkövetése nem olyannak tűnne, mint egy gyerekjáték, akkor mindannyian szentek lehetnénk. A relativizmus soha nem fog szenteket teremni. Ez a relativisták gyakorlati cáfolata. Ugyanez áll a társadalmakra is. A relativizmus soha nem fog egy jó társadalmat teremteni, hanem csakis kizárólag rosszat. Hasonlítsuk csak össze azoknak a társadalmaknak a stabilitását, élettartamát és boldogságát, amelyek olyan erkölcsi relativisták voltak, mint amelyek Mussolini vagy Mao-Ce-tung alapelvein épültek fel, azoknak az olyan erkölcsi abszolutistáknak, mint Mózesnek vagy Konfuciusnak az alapelvein működő társadalmakéval. Az erkölcsi relativisták társadalma rendszerint egy generációig tart. Hitler ezeréves Birodalma még annyi ideig se.

Azt hiszem, hogy a következő idézetet el kellene küldeni az amerikai Legfelsőbb Bíróságnak, az ACLU-nak (Amerikai Szabadságjogok Uniója), Hollywoodnak, és mindegyik tévécsatornának:

"Minden, amit mondtam és tettem ezekben az utóbbi években, az az intuíció általi relativizmus. Abból a tényből, hogy mindegyik ideológia azonos értékű, hogy mindegyik ideológia puszta fikció, a modern relativista arra következtet, hogy mindenkinek joga van megalkotnia magának a saját ideológiáját, és hogy megkísérelje azt érvényre juttatni, minden tőle telhető erővel. Ha relativizmus a rögzített kategóriák, és azon emberek megvetését juttatja kifejezésre, akik egy objektív, örökkévaló igazság hordozóinak vallják magukat, akkor semmi sem relativistább mint a fasizmus." -- Benito Mussolini

8. Érv az abszolutizmusra: a hagyomány

Második a hagyományból eredő érv. Ez az érv az egyenlőség híveinek szól, akik azért érvelnek az abszolutizmus ellen, mert azt gondolják, hogy az valamiképpen a sznobizmussal áll kapcsolatban. Éppen ellenkezőleg. Az abszolutizmus azonos a hagyományos erkölcsiséggel, és a hagyomány pedig az egyenlőség kiterjesztése a történelemre. Chesterton a tradíciót úgy határozta meg, hogy "az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekélyszámú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk."

Tehát éppen a relativisták a sznobok, legalábbis ebben az alapvető és lényeges kérdésben. Ugyanis a relativisták egy picinyke kisebbséghez tartoznak, csaknem egyetlenegy kultúrára koncentrálva: a modern nyugatéra; vagyis a fehér, demokrata, iparosodott, városiasodott, egyetemi műveltségű, szekularizált, hitehagyott, poszt-keresztény társadalomra. Egy relativistának abban kell hinnie, hogy csaknem az összes ember a történelemben egy illúziónak rendezte be az életét. Még az olyan társadalmak is, mint a miénk, amelyek a relativista szakértők népszerű nézeteinek az uralma alatt állnak, még mindig az erkölcsi abszolutizmusra hajlanak. Miként a kommunisták, a relativisták is úgy tesznek, mintha a nép pártján lennének, mialatt valójában megvetik a nép filozófiáját. Igazából a mostani generáció alatt a relativista elitisták egy kisebbsége az, ami megszerezte a média hatalmát, és így kérlelhetetlenül ráerőltetik a saját elitista relativizmusukat a népi meggyőződésekre azáltal, hogy elitizmussal vádolják meg ezt a népi meggyőződést - vagyis a hagyományos erkölcsiséget.

9. Érv az abszolutizmusra: az erkölcsi tapasztalat

A harmadik az erkölcsi tapasztalatból származó érv. Ez a legegyszerűbb, és, úgy gondolom, hogy a legerősebb érv az erkölcsi abszolutizmus mellett. Valójában annyira erős, hogy csaknem természetellenes torzításnak tűnik, ha egy érvelés formájába öntjük - ez sokkal inkább egy elsődleges tény. Az első és alapvető erkölcsi tapasztalat mindig abszolutisztikus. Csak az ember vagy a társadalom későbbi életében javasolja néha az álokoskodás az erkölcsi relativizmust. Mindannyiunk emlékszik a kora gyermekkori tapasztalatára, amellyel megérezte, hogy milyen erkölcsileg kötelezettnek lenni. Nekiütődni egy mozdíthatatlan erkölcsi falnak. Ezt az emléket azokban a szavakban őrizzük, mint a "kell", az "illene", a "helyes" és a "nem szabad".  

Az erkölcsi abszolutizmus határozottan a tapasztalaton alapul. Pl. tegyük fel, hogy múlt éjjel megígérted a barátodnak, hogy segíteni fogsz neki másnap reggel 8-kor. Mondjuk el kell szállítania a bútorait még délelőtt. Azonban te fennmaradtál hajnali 3-ig. És amikor az ébresztőóra csengeni kezd 7-kor, nagyon fáradt vagy. Két dolgot tapasztalsz: a vágyat az alvásra, és a kötelezettséget a felkelésre. A két dolog alapvetően különbözik. Nem kötelezettséget érzel az alvásra, és nem vágyat a felkelésre. Indíttatást érzel, egy bizonyos módon, a saját vágyad által az alvásra, és indíttatást érzel, de egészen más módon, azáltal, amit gondolsz, hogy illene megtenned. Az érzéseid  mondhatni belülről indulnak kifelé, míg a lelkiismereted kívülről indul befelé. A vágy az alvásra benned van, és ez indíthat téged arra a külső cselekedetre, hogy lekapcsold az ébresztőt, és visszamásszál az ágyba. De, ha te inkább felkelsz, hogy teljesítsd az ígéretedet a barátodnak, ez azért fog megtörténni, mert egy teljesen másféle dologra adsz választ: arra az érzékelt erkölcsi értékre, hogy teljesítsed az ígéretedet, szemben arra az érzékelt erkölcsi értékre, hogy visszautasítsad az ígéret teljesítését. Amit helyesként vagy kötelezettségként érzékelsz - felkelni - az kívülről, önmagából, saját természetéből húz téged. De a vágy, amit vonzónak érzel - visszamenni aludni - belülről, önmagadból, a te saját természetedből vonz téged. Az erkölcsi kötelezettség úgy indít téged mint egy végcél, egy végső ok, hogy úgy mondjam fentről és elölről. A vágyad úgy indít téged, mint egy forrás, mint egy kiváltó ok, hogy úgy mondjam lentről és hátulról.

Mindez egy közvetlen tény, egy alapvető erkölcsi tapasztalat. Ezt lehet tagadni, de csak néhány különc filozófus tagadhatja azt a valóságot, amit az érzékeink által közvetlenül észlelünk. Az erkölcsi relativizmus úgy viszonyul az erkölcsi tapasztalathoz, mint a Christian Science tanítása a fájdalom, a betegség és a halál megtapasztalásához. Azt mondják, hogy ezek a tapasztalatok olyan illúziók, amelyeket le lehet győzni a hittel. Az erkölcsi abszolutizmus egy empirikus tény. Az erkölcsi relativizmus pedig egy hittétel.

10. Érv az abszolutizmusra: Ad Hominem

A negyedik érv az "ad hominem"-érv. Még a relativisták is erkölcsi tiltakozással válaszolnak arra, amikor erkölcstelenül bánnak velük. Az az ember, aki a "önmagammá kell válnom" relativista alapelvhez folyamodik, aki ezzel indokolja azt, hogy megszegte a saját feleségének tett hűségesküjét, hogy elmehessen egy másik nővel, nem fog annyira ragaszkodni a relativista alapelvéhez, amikor az ő felesége hivatkozik erre az alapelvre, hogy elhagyhassa őt egy másik férfiért. Ez nem egy rendkívüli dolog, hanem teljesen tipikus. Ebből derül ki, hogy a relativizmus eredete sokkal inkább személyes, mint filozófiai. Sokkal inkább hipokrízis, mint hipotézis. A teória és a gyakorlat közötti ellentmondás bizonyítható még a relativizmust tanító relativista tevékenységében is. Miért tanítanak és írnak a relativisták? Hogy meggyőzzék a világot arról, hogy a relativizmus a helyes és az abszolutizmus a téves? Valóságosan helyes és valóságosan téves? Ha igen, akkor van valóságos jó, és valóságos rossz. És ha nem, akkor semmi rossz nincs abban, ha valaki abszolutista, és semmi jó nincs abban, ha valaki relativista. Tehát miért írnak és tanítanak a relativisták? Valójában minden igyekezetükről, amelyet az igehirdetésükbe fektetnek, hogy megszabadítsák az emberiséget az abszolutizmus hibás és ostoba elnyomásától, az embernek azt kell gondolnia, hogy valóságosan hisznek ebben az evangéliumban.

11. Érv az abszolutizmusra: az erkölcsi nyelvezet

Az ötödik az erkölcsi nyelvezetből származó érv. Ezt a nagyon kézenfekvő érvet használta C.S. Lewis a Keresztény vagyok! című könyvének a legelején. Azon a megfigyelésen alapul, hogy az emberek veszekednek. Nem csak verekednek, hanem érvelnek is jóról és rosszról. Ezzel a tevékenységgel mintha hitelt adnának az objektíve valóságos és egyetemesen kötelező erkölcsi alapoknak. Ha nem létezne semmi más a szubjektív vágyakon és szenvedélyeken kívül, akkor pusztán két egymással versenyző ember, vagy az emberben lévő egymással versengő szenvedélyek erőpróbája létezhetne. Ha éhesebb vagyok, mint fáradtabb, akkor eszek; ha fáradtabb vagyok, mint éhesebb, akkor lefekszem. De mi olyan dolgokat mondunk, mint "Ez nem igazságos", vagy "Milyen jogon teszed?". Ha a relativizmus igaz lenne, akkor az erkölcsről szóló érvelés olyan butaság lenne, mintha az érzésekről vitatkoznánk. "Nagyszerűen érzem magam" "Nem igaz, szörnyen érzem magam."

Valójában az az erkölcsi nyelvezet, amit mindenki használ nap mint nap - a nyelv, amely dicsér, elítél, tanácsol vagy parancsol - teljesen értelmetlen lenne, ha a relativizmusnak igaza lenne. Nem dicsérhetünk vagy ítélhetünk el egy erkölcsön kívüli közeget, mint pl. a gépeket. Amikor egy Coca-Cola automata elveszi a pénzünket anélkül, hogy adott volna egy üdítőt, akkor nem kezdünk el vele vitatkozni, bűnösnek nevezni, vagy azt mondani neki, hogy menjen el gyónni. Belerúgunk. Tehát, amikor néhány pszichológusunk azt mondja nekünk, hogy mi csak egy nagyon bonyolult gépek vagyunk, akkor ezzel azt mondják, hogy az erkölcsiség csak egy nagyon bonyolult rúgás. Ez annyira abszurd, hogy aligha igényel érvet. Inkább érdemel egy maflást, ami csak a gyakorlatba ültetése annak, amit prédikálnak: rúgjunk, de úgy becsületesen. Az érv egyszerű. Az erkölcsi nyelvezet értelmes és nem értelmetlen. Mindannyian tudjuk ezt. Mindannyian tudjuk, hogy hogyan kell használni, és használjuk is. A relativizmus nem tudja megmagyarázni ezt a tényt.

Utószó: A kiváltó ok és a gyógymód

Végezetül a mindennél fontosabb utószó. Mi az oka, és mi a gyógymódja az erkölcsi relativizmusnak? Az erkölcsi relativizmus valódi kútfője egyáltalán nem valamilyen érv, tehát a gyógymód sem lehet valamilyen érv valamilyen megcáfolása. Se filozófia, se tudomány, se logika, se józan paraszti ész, se tapasztalat nem cáfolta meg soha a hagyományos erkölcsi abszolutizmust. Nem az értelem, hanem az értelemről való lemondás a forrása az erkölcsi relativizmusnak. A relativizmus nem racionális, hanem egy racionalizálás. Nem egy racionális érv következtetése, hanem egy előzetes cselekedet racionalizálása, megmagyarázása. Annak az alapelvnek a megtagadása, hogy a szenvedélyeket értékelni kell az értelem által, és kontrollálni az akarat által. Annak az erénynek a megtagadása, amelyet Platón és Arisztotelész önuralomnak nevezett. Ez nem a sarkalatos erények egyike, viszont mindegyik erénynek a szükséges eleme. Ez a klasszikus feltevés csaknem magának a civilizációnak a meghatározása. Viszont a romanticisták, a egzisztencialisták, a freudisták, és sokan mások sok embert meggyőztek a kultúránkban arról, hogy ez nyomasztó, egészségtelen és hiteltelen. Ha az ellentétes alapelvet választjuk, és hagyjuk, hogy a szenvedély irányítsa az értelmet, semmint hogy az értelem irányítsa a szenvedélyt, akkor nem sok esélye van az erkölcsiségnek vagy a civilizációnak.

Nyilvánvaló, hogy a legerősebb és legvonzóbb szenvedélyek a nemi szenvedélyek. Következésképp a leginkább függőséget okozók és a legelvakítóbbak is. Tehát aligha lehetne erőteljesebb megrontója az erkölcsi tudatunknak és erkölcsi életünknek, mint a szexuális forradalom. A szexuális szabadságra hivatkozva immár felülírták a természet legerősebb ösztönének egyikét: az anyaságot. Csak az USA-ban évente egymillió anya fizet bérgyilkosoknak, akiket gyógyítóknak vagy doktoroknak neveznek, hogy megölessék saját megszületetlen leányaikat és fiaikat. Hogyan történhetett ez meg? Csak úgy, hogy az abortuszt a szexuális motivációk hajtják. Ugyanis az abortusz egy biztonsági születésszabályozás; olyan születésszabályozás, amely a gyermekek nélküli szex igényével lép fel. Ha a gólya hozná a babákat, akkor nem lenne családtervezés.

A válás egy másik olyan példa arra, hogy a szexuális forradalom milyen erővel képes aláásni az alapvető erkölcsi alapokat. Képzeljünk el valamilyen más szokást, ami nincs kapcsolatban a szexszel, és amelynek a következő három, adatokkal igazolható eredménye lenne.  Először is, elárul az az ember, akiről azt állítod, hogy a legjobban szeret, az, akihez hozzákötötted az életedet, és megszegi azt az ünnepélyes esküt, amit neked tett. Másodszor, ennek következtében visszaél azokkal a gyermekekkel, akiket te nemzettél, és akikről megígérted, hogy oltalmazni fogod őket, végtelenül nagyobb sebet okozva ezzel a lelkükben, mint bármi más, a közvetlen erőszakos fizikai visszaélés kivételével, valamint sokkal nehezebbé téve ezzel számukra, hogy valaha is boldog életük vagy házasságuk lesz. És harmadszor, ezáltal megsebzed, tönkreteszed, és talán el is pusztítod a társadalmad jövőjét. Egy ilyen szokást nem ítélnénk-e el egyetemesen? Pedig a válás pontosan egy ilyen szokás, és mégis egyetemesen elfogadott. Az árulást egyetemesen elítéljük, hacsak nem szexuális. Az igazságosság, a becsületesség, hogy másoknak nem okozunk kárt - mindezeket az erkölcsi alapelveket mindnyájan jóváhagyjuk, hacsak nincs kapcsolatban a szexszel.

A maradék hagyományos erkölcsiséget még mindig széles körben hiszik és tanítják, még a tévékomédiákban, a szappanoperákban és a hollywoodi filmekben is. Az erkölcsi relativizmus hajtóereje úgy tűnik, hogy csaknem kizárólag a szexualitás. Miért ez, és mit kellene tennünk ezzel kapcsolatban? Ez két olyan további kérdés, ami sokkal több időt és gondolatot igényel, mint amennyire itt és most lehetőség van. De ha egy nagyon rövid választ akarnék mondani mindkettőre, akkor a következő gondolatot tartanám a legmegfelelőbbnek. Úgy vélem, hogy egy szekularistának csak egyetlen Isten-pótléka maradt, egyetlen egy olyan tapasztalat, ami egy deszakralizált világban még nyújthat valamit, ami hasonlít annak az eksztázisnak a misztikus, öntranszcendentáló vibrálásához, amit Isten szándékozik mindörökre megadni minden lélek számára, és ami után addig vágyódunk, amíg csak el nem érjük. Hacsak nem szörfös az ember, akkor ez a tapasztalat csupán a szex lehet. Mi nem csak a boldogságra vagyunk megalkotva, hanem az örömre is. Aquinói ezt írja egyszerű logikával: "Az ember nem élhet öröm nélkül. Emiatt annak, aki megfosztja magát az igazi lelki örömöktől, el kell merülnie a testi élvezetekben."

A drogok és az alkohol is azért olyan vonzóak, mert ezek is ennek a szükségletnek a kielégítésére tartanak igényt. A szex ontológiai nagyságának a hiányára azonban ezek csak ugyanazt a fél-misztikus vibrálást nyújtják: az értelem és az öntudat transzcendenciáját. Nem pusztán erkölcsi rosszallásként gondolok ezekre, hanem pszichológiai analízisként. Valójában, bár megdöbbentően hangzik, úgy gondolom, hogy egy függőségben szenvedő ember közelebb van a legmélyebb igazsághoz, mint egy merő moralista. Ugyanis ő a legeslegjobb dolgot keresi, csak a legeslegrosszabb helyen. Egy olyan állapot iránti vágy, amelyben meghaladhatjuk az erkölcsiséget, lehet nagyon rossz, de egyben lehet nagyon is helyes. Ugyanis valami olyasmire vagyunk megtervezve, ami túl van az erkölcsiségen, amiben majd átalakul az erkölcsiség. Ez az Istennel való misztikus egyesülés. A szex ennek a jele és előétele. Az erkölcsi abszolutistáknak sohasem szabad elfeledniük, hogy az erkölcsiség bár abszolút, de nem végleges. Nem ez a mi Summum Bonum-unk, a mi Legfőbb Jónk. Nem a Sínai-hegy az Ígéret Földje, hanem Jeruzsálem. És az Új Jeruzsálemben, az emberi történelem utolsó fejezeteként fog megtörténni a Bárány és az ő menyasszonya közötti menyegző. Ha elveszejtjük ezt a Jeruzsálemet, akkor bizony Babilonba kell jegyet vennünk. Ha nem imádjuk Istent, akkor bálványokat fogunk imádni, ugyanis természetszerűen imádók vagyunk.

Végezetül, mi a gyógymód minderre? A filozófiánál sokkal erősebb gyógyszernek kell lennie, ezért csak három szót mondhatok erre az utolsó és leggyakorlatiasabb kérdésre. Mit tehetünk ezzel kapcsolatban? Mi a gyógymód? Ez a három szó egyáltalán nem eredeti. Ezek nem az én filozófiai érveim, hanem Isten bibliai kérései. Bűnbánat, böjt és ima. Gyónás, áldozat és imádás. Nem tudok más választ adni, és nem tudok másra gondolni, hogy mi menthetné meg ezt a civilizációt, hacsak nem a szentek.

Kérlek, legyél te az egyik.

Forrás

Peter Kreeft: A Refutation of Moral Relativism - Transcription

(Fel)