A passió

(The Passion of the Christ, 2004)

"az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást"

Iz 53,5

Amerikai történelmi filmdráma.

Rendezte: Mel Gibson
Forgatókönyvírók: Benedict Fitzgerald, Mel Gibson
Filmzene: Azeri
Magyarországi bemutató: 2004. március 25.
Díjak: 3 Oscar-díj jelölés. 17 különböző díj. IMDb: 7.2/10

Szereplők:

James Caviezel	Jézus
Maia Morgenstern	Mária
Francesco De Vito	Péter
Christo Jivkov	János
Monica Bellucci	Mária Magdolna
Mattia Sbragia	Kaifás
Toni Bertorelli	Annás
Luca Lionello	Judás
Hristo Shopov	Pontius Pilatus (mint Hristo Naumov Shopov)
Claudia Gerini	Claudia Procles
Giacinto Ferro	Arimatheai József
Olek Mincer	Nikodémusz
Rosalinda Celentano	Sátán

 

A+ | **** | +4| Kamaszkortól*

http://www.budapestfilm.hu/apassio/#

http://passio.lap.hu/

http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2004.04/18.html

Mel Gibson: A passió - általános recenzió

Aki látta Mel Gibson Passióját, annak egy jelenet biztos, hogy felidéződött újra és újra a szeme előtt. Ez az oszlopnál történő korbácsolás.

Az egyik legfőbb oka ennek bizonyára az, hogy ez a legborzalmasabb jelenet a filmben, ami még magánál a keresztre feszítésnél vagy a kereszthordozásnál is fájdalmasabb. De más miatt is érdekes ez a képsor.

A jelenet Mel Gibson saját meglátásainak egyik legkiemelkedőbb példája, amellyel korunk nyelvén beszéli el a történetet, feliratok nélkül. Miközben a római katonák korbácsolják Jézust, a durva, nevető gúnyolódásukat és otromba megjegyzéseiket hosszú percekig hallhatjuk - ám a latin szöveg nincs lefordítva. Nem tudjuk, hogy mit mondanak, de nem is kell tudnunk. A felirat csak feleslegesen elterelné a figyelmet.

A film többi részénél Gibson szükségesnek találta a feliratok használatát; mégis, a leghatásosabb képek azok maradtak, ahol el tudta hagyni őket. Ha valakinek megvan a film DVD-n, akkor feltétlenül nézze egyszer meg úgy az egész filmet, hogy kikapcsolja a feliratozást. De a legjobb, ha legelőször így nézi meg.

Az, hogy a filmet latinul és arámul forgatták, mindenképpen említésre méltó. Tegyük most félre a nyelvészeti szócsavarásokat arról, hogy az első századi latin ténylegesen hogyan hangzott volna, vagy, hogy a zsidóknak és a rómaiaknak inkább görögül kellett volna beszélniük egymással. Egyáltalán nem ez a leglényegesebb kérdés. Fontosabb volt az, hogy első ízben a némafilmek korszaka óta a filmbeli Jézus mentes volt minden nemzeti nyelv akcentusától, az európai nyelvektől, a rossz szinkronoktól stb., és Gibson ezekkel az ókori nyelvekkel legalább egy olyan miliőt teremtett a filmben, amely valamiképp teljesen reális, de mégis kiemeli az embert a saját, hétköznapi világából, és érzi, hogy itt valami más, valami fontos történik. Ezt érezni, amikor esetleg latin nyelvű Szentmisén veszünk részt.

Az oszlopnál történt korbácsolás azért is kiemelkedő, mert eloszlatja azoknak a zavaró tévinformációknak a füstjét, amelyek a filmet körülövező vitákból származnak. Figyeljük meg ezt a jelenetet, és két dolog a napnál is világosabb lesz.

Először is, a túlzott elvárások ellenére, amelyekkel a film védelmezői rámutatnak az evangéliumok iránti történelmi precizitásra és hűségre, a Passió nem úgy akarja ábrázolni Krisztus szenvedését, ahogy azt az Újszövetség mondja el. Sokkal inkább, miközben valóban követi a szenvedés-elbeszélés alapvető vázlatát, a film egy fantáziadús, olykor költői reflexió az evangéliumi történet jelentéséről az egyházi hagyomány és a katolikus teológia fényében.

Nézzük csak meg a következő epizódot: miközben Jézust korbácsolják, Claudia, Pilátus felesége egy összehajtogatott vászondarabbal odamegy a Boldogságos Szűzhöz és Mária Magdolnához, és átadja nekik azt. Miután Jézus elviszik a korbácsolás helyszínéről, a két Mária letérdel a kőre, és elkezdik feltörölni Jézus vérét, amely az oszlop köré folyt.

Ezt az epizódot sehol sem találjuk meg az evangéliumokban, mivel ez a XIX. századi stigmatizált misztikus, Boldog Emmerich Katalin Anna látomásaiból származik, akinek "A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedései" című írása nagymértékben befolyásolta a Passió forgatókönyvét. A forgatókönyv feltűnően idézi fel a Jézus drága Vére iránti katolikus tiszteletet, azonban ezzel nem az evangéliumi elbeszélések történetiségéből merít, hanem egy későbbi reflexiót jelenít meg.

Az evangéliumi elbeszélések nem minden egyes meglátása származik Emmerichtől. Az oszlopnál történő korbácsolás is Gibson saját, egyedülálló, és megrendítően ötletes elképzeléseinek egyike. Egy figyelő és kifürkészhetetlen sátáni figura is gyakran megjelenik a filmben, ami szintén Gibson ötlete. Először a Getszemáni-kertben látjuk meg, ahol a tagadás egy nihilista litániájával próbálja meg eltéríteni Jézust a küldetésétől : "Ember nem bírja el ezt a terhet. Senki. Soha. Nem. Soha."

Bizonyos pontoknál ez a hermafrodita figura Szűz Máriával van szembeállítva - azonban sehol sem ragadja meg a figyelmet annyira, mint az oszlop előtt, ahol olyan anti-máriás képben jelenik meg, amit nagyon nehéz szavakkal leírni, és csak annyit lehet a sátáni figura képéről elmondani, hogy annyira bizarr és groteszk, sőt, végső soron semmitmondó, hogy mindenki érzi, hogy egyenesen a pokolból jött.

Egy másik dolgot is tisztáz a korbács-jelenet, méghozzá a film állítólagos antiszemitizmusa miatti agilis siránkozások komolytalanságát. A zsidó csőcselék lefestése lehet, hogy nem hízelgő, azonban ez a jelentőségtelenségig elhalványul a brutális római osztag valóságos barbársága mellett. Azt is látjuk, hogy Kaifás főpap figyeli ugyan a korbácsolást - azonban nem szadista módon örvendezik Jézus szenvedéseinek láttán, hanem egyértelműen zaklatottan és fájdalmasan nézi.

Lényeges, hogy Kaifás jellemének ilyen emberséges lefestése se nem az evangéliumokból, se nem Boldog Emmerich Katalin forrásaiból származik, hanem ez a film saját nézőpontja. Valójában Emmerich elbeszélésében a zsidó nézelődők szembeszökően másként vannak lefestve a korbácsolás közben: nála a zsidó vezetők pénzt adnak a római katonáknak és itatják őket, hogy még brutálisabbak legyenek. Gibson filmje nemcsak, hogy elhagyja ezt a rosszízű részt, hanem ezzel éppen ellenkezőleg mutatja be, ráadásul egy olyan emberséges részletet is adva, amely még az evangéliumokban sem található meg.

Mindent összevetve tehát az oszlopnál történő korbácsolás legnyomasztóbb aspektusa annak totális kegyetlensége marad. Nincs olyan korábbi Jézus-film, amely csak megközelítette volna ennek a brutális erőszaknak a szintjét - részben azért, mert nincs is olyan korábbi film, amely ennyire közelről fókuszálna kifejezetten a szenvedésre.

Természetesen Jézus szenvedése és halála rettenetes és brutális volt; és régi hagyománya van, különösen Nyugaton, azoknak a vallási meditációknak, ahol Jézus szenvedéseinek sajátosságai kerülnek előtérbe (a rózsafüzér fájdalmas titkai, a keresztúti ájtatosság, stb.).

Mégis, amikor azt mutatja a film, hogy a katonák a megfeszített Jézust megfordítják a kereszttel, hogy mielőtt függőlegesbe állítanák a rácsapódó kereszt összezúzza, néhány néző, különösen azok, akik kevésbé vannak hozzászokva a filmes erőszakhoz, arra gondolhat, hogy vajon nem ment-e túl messzire a film. (Valójában a forrást követve, amelyből a jelenetet származik, Gibson úgy festi le a lecsapódó keresztet, hogy az csoda útján néhány centivel a föld fölött kezd lebegni, és így nem zúzta szét Jézust.)

Vannak, akik egyáltalán nem szeretnék megnézni a filmet. Hiba is lenne olyan fenntartásokkal megnézni, miszerint ez a film méltatlan a kereszténységhez. A filmek, mint minden emberi dolog, a keresztény szabadság dolga; senki sem kényszeríthet arra valakit, hogy nézzen meg, vagy, hogy szeressen egy filmet. A Passió a hit egy művészi kifejezése, de nem maga a hit.

Azonban a hit egy kiemelkedően jelentős filmes kifejezése - alighanem minden idők legjelentősebb vallásos filmjeinek egyike. Az evangéliumi történetnek csak egy részét meséli el; miként maguk a szenvedés-elbeszélések is csak egy részei az evangéliumoknak; azonban ez a rész a döntő pont: Krisztus meghalt értünk.

A Passió katolikus jelentésének megértése

A Passió fő cselekménye abból áll, hogy egy embert iszonyatosan vernek, megnyomorítanak, kínoznak, és végül kivégeznek. A film nézése nagyon kellemetlen - olyannyira, hogy néhány kritikus botrányosnak, sőt, szadistának nevezte, azt állítva, hogy az erőszakot fetisizálja. Rámutattak hasonló kegyetlenségekre Gibson korábbi filmjeiben, úgymint pl. William Wallace brutális kivégzésére A rettenthetetlenben. Sok kritikus azt állítja, hogy a film Gibson részéről a vér és a brutalitás iránti beteges vonzerejét tükrözi vissza.

Más kritikusok, beleértve néhány keresztényt is, még tovább mennek azzal, hogy nem egyedül Gibsont, hanem a keresztény vallásosság bizonyos formáit vádolják a vér és a halál morbid megszállottságával. Pl. 2003-ban, a film bemutatása előtt az akkor még evangelikál író, Michael Coren megjegyezte:

"Bizonyára megkönnyebbülés lesz látni az erőszakos halál groteszk valóságáról egy kísérletet, mint néhány film portréjának felvizezett ábrázolásait. Azonban, ismétlem, a katolicizmus iránti minden tiszteletem ellenére, hogy egy olyan tulajdonképpeni vérkultusz van benne, ami a múltban létezett, és ami máig hat. A középkori egyház a vér megszállottja volt, sőt Dél-Európában ma is láthatjuk a meglehetősen visszataszító bálványozását a megszentelt vérnek, a szent vérnek, a csodatevő vérnek. Ha az európai középkoriságot nézzük, és nem a halálról hallgató, Istentől átitatatott ősi Júdeát, akkor bajba kerülhetünk."

(National Post, 2003, augusztus 21.)

Csaknem frissítőnek hat egy-egy olyan ellenzővel találkozni, aki elfogulatlan a kulturális és vallási előítéleteitől (bár Coren, aki katolikusként nőtt fel, és a fenti írása óta már visszatért a Katolikus Egyházba, nem éppen a legtipikusabb példa).

Habár számtalan nem-katolikus keresztény nagy lelkesedéssel fogadta a Passiót, a legtöbb Passió-ellenes reakció a tiltakozóktól idegen vallási formák elleni előítéletekben gyökerezik. Coren katolikus-, Európa- és középkor-ellenes megnyilvánulása, és az ezzel összefüggő evangelikál finnyássága sokak szerint tárgyilagosan beszél, csakhogy ők maguk nem ennyire tárgyilagosak.

Azonban ez nem egyedülálló eset a hívő világban. Nem Gibson filmje az első a keresztény művészet alkotásai közül, amelyet túlzott morbiditással vádolnak meg. Hasonló vádakat fogalmazhatnak meg vallásos gyakorlatok ellen is, mint pl. a keresztúti ájtatosság, és a rózsafüzér fájdalmas titkai ellen, amelyek Krisztus szenvedésének és halálának részleteit szemlélik. Sőt, Nagypéntek hagyományát, vagy egy egyszerű kereszt kirakását is gyanúval vagy ellenséges érzülettel nézhetné valaki, mind a hívő, mind a hitetlen táborban.

A morbiditás vádjának legextrémebb formái már a kereszténység kezdeteinél megtalálhatók. A kereszténység legkíméletlenebb kritikusai "a halál vallásának" nevezték azt. Világos, hogy néhány pontnál az ilyen ellenvetéseket úgy kell tekintenünk, mint amit a Szentírás a "kereszt botrányának" nevezett. A kereszt maga az Isten alkotta ember igazi szenvedése és haláltusája, és ily módon a keresztények erre az eseményre válaszoltak hitükben és istentiszteletükben, és ez áll a vallási és vallásellenes vita hátterében eme különleges film brutalitása kapcsán is.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a Passiót nem érheti jogos kritika, vagy, hogy nem lehet szót emelni ellene. Dehogynem - pl. Jézus zsidó ellenfeleinek néhány szerencsétlenül sikerült portréja miatt - ámbár ezek is legtöbbször el vannak túlozva és torzítva.

Az azonban nyilvánvaló, hogy azok közül a vádak közül, amelyek a filmet érik, jónéhány a keresztény hit és gyakorlat ellen is irányul. "Ezt nézni önostorozás.", mérgelődik az egyik filmkritikus. így van. És akkor? A test sanyargatásának hosszú és tiszteletreméltó története van a keresztény lelkiségben.

Az Isteni Irgalmasság a Passióban

A kritikus, sőt néhány keresztény a megváltást szerző jelentése helyett miért csak az érzéketlen brutalitást látja a Passióban? Részben azért, mert néhányan közülük a szó szoros értelmében nem tudják, hogy mit is látnak.

Vegyünk egy jelenetet, amely a film egyik legihletettebb, mégis a legkevesebb figyelemmel kísért pillanata, amikor a százados átszúrja a halott Jézus oldalát egy lándzsával, kiengedve ezzel a vér és a víz özönét. Más ábrázolásoknál úgy mutatják gyakran, hogy a vér és a víz egyszerűen lecsorog, vagy lecseppen Krisztus oldalán. Gibsonnál ezzel szemben a vér és a víz permetje lövell ki Krisztus oldalából, és a megdöbbenő századost is beteríti.

Néhány nézőnek úgy tűnhet, hogy ez nem több, mint az indokolatlan vérontás egyik megnyilvánulása, csak a végsőkig felfokozott erőszak egyik pillanata az erőszaktól megszállott rendezőtől. Az sem javít a helyzeten, hogy a képet nem Gibson találta ki - az az egyik megihlető forrásából, Boldog Emmerich Katalin Anna látomásaiból származik - mivel Gibson filmjének sok kritikusa ugyanannyira gyanakvó a hagyományos katolikus vallásossággal, különösen Emmerich Katalin Annával, mint Mel Gibsonnal szemben, és ez esetben még inkább képtelenek meglátni, hogy milyen lelki jelentés van az indokolatlannak látszó véres jelenetben.

Hogy megértsük a valós jelentését a képnek, hasznos összehasonlítani azt a katolikus vallásos ikonográfia egyik közismert képével, az Isteni Irgalmasság képével, amely Szent Faustyna Kowalska látomásain alapul, s amely úgy festi le Krisztust, hogy az oldalából vörös és fehér fénysugár tör elő. A vörös és a fehér fénysugár magyarázatát Szent Faustyna saját leírásából tudhatjuk meg, amelyben leírta Krisztus szavait:

"A két sugár a vért és a vizet jelenti. - A halvány sugár a vizet, mely a lelkeket tisztítja meg; a piros a vért, ami a lélek életereje... E két sugár irgalmam bensőjéből tör elő, midőn a lándzsa haldokló szívemet megnyitotta a kereszten. Boldog, aki az oltalmukban marad"

Gibson azzal, hogy úgy festi le a római századost (akit azzal, a hagyományban Longinusnak nevezett századossal azonosítanak, aki Jézust Isten Fiának hívta, s akinek a bekövetkező megtérése A Köntös (The Robe) című film témája), hogy meghintette őt a Krisztus oldalából kitörő vér és víz, ugyanazt fejezi ki, mint amit Szent Faustyna mondott: "Boldog, aki az oltalmukban marad" a vörös és fehér fénysugárnak, amely ugyanazt a vért és vizet jelöli.

Itt nem arról van szó, hogy mindenkinek jártasnak kell lennie a katolikus vallási művészetben ahhoz, hogy megragadja a Passió jelentésének mélységeit. A filmet nem katolikus, nem keresztény, nem vallásos, sőt agnosztikus és ateista nézők is méltányolták.

Mindamellett azok a kritikusok, akik anélkül helytelenítik a filmet, hogy felismernék annak alapját a nyugati szent művészetben és lelkiségi hagyományban, olyat helytelenítenek, amit nem is ismernek. A film kifejlett karakterábrázolásának általános hiányáról szóló kritikák és az eltúlzott sztereotípiák, mint pl. az erőszak kifogásolásai, elmennek a lényeg mellett. 

Gibson archetípusos karakterábrázolásai, a már-már ork-szerű római katonák érzéketlenül állatias nevetésétől kezdve, a zsidó vének kérlelhetetlen gyűlölködéséig, ugyanabból a hagyományból származnak, mint a grafikusan erőszakos szent művészet, pl. Matthias Grünewald, Hieronymus Bosch, és id. Pieter Bruegel archetípusos és groteszk figurái. (A Public Broadcasting Service (PBS) készített egy nagyszerű dokumentumfilmet The Face - Jesus in Art (Az Arc - Jézus a művészetben) címmel, amelyben Mel Gibson is megszólal, többek között Krisztus szenvedésének történelmi portréjáról szóló részben, amely fel tudna világosítani néhány kritikust, akik kihagyják az evangéliumi elbeszélések és a Passió között eltelt 2000 esztendőt.

Panaszkodni a karakterek kidolgozásának a hiányáról és az erőszakos képek miatt azért helytelen, mert nem vesznek tudomást arról, hogy az árnyalt karakterábrázolás a művészet nem minden modelljében lényeges - sőt, néhány fajtájában kifejezetten figyelemelvonó -, és, hogy a vért és a vérontást a művészetben nem Hollywood akciófilmjei találták fel.

A Passió távlatai

Ahhoz, hogy megértsük Mel Gibson Passiójának brutalitását a film saját megváltói kontextusán belül, ahhoz az első korbácsütés előtt egy teljes órával előbb kell elindulni, a Getszemáni-kerti nyitójelenetből.

Jézus agóniája a kertben visszautal két korábbi történésre az üdvösségtörténetben: a kísértésre a pusztában és az édenkertben. Az agónia a kertben és a pusztai megkísértés két olyan próbakő, ahol Krisztus nyilvános szolgálatának mindkét végén angyalok szolgálnak neki, azonban Mel Gibson filmje, miként más újabb keletű filmre vitel is (pl. A csodatevő), elhagyja az angyalokat, és helyette Sátánt festi le, amint visszatér, hogy megkísértse Jézust, próbára téve őt szenvedésének előestéjén, miként azt tette a nyilvános fellépésének elején is.

A Sátán nyitó képe a kertben, amint megkísérti Jézust, a második Ádámot, egy másik jelenetet idéz fel a Szentírás nyitó fejezeteiből, az első Ádám megkísértését egy másik kertben, édenben. Gibson még egy valódi kígyót is felhasznál, hogy megerősítse a Teremtés könyve 3. fejezetének visszhangját - valamint esetleg az alighanem egyetlen olyan filmre is utal, amely szintén szószerinti kígyót használ Jézus megkísértésének ábrázolásához, Krisztus utolsó megkísértésére.

Különösnek tűnhet azt gondolni, hogy a tradicionalista Mel Gibson Scorsese hírhedt és vitatható filmjére, a Passió előtti utolsó jelentősebb Jézus-filmre utal. Mindazonáltal igencsak úgy tűnik, hogy a Passió tudatosan figyelemmel van erre a korábbi filmre. (Többek között Jeffrey Overstreet, a ChristianityToday.com filmkritikusa is megjegyzi, hogy a filmzene nyilvánvalóan visszaidézi Peter Gabriel zenéjét Krisztus utolsó megkísértéséből.)

Ha Gibson csakugyan tudatosan használja fel újra a kígyó-képet, az nem valami tiszteletadás Scorsese filmjének, hanem sokkal inkább annak cáfolata. A legszembeszökőbb dolog a két kígyós jelenet között, hogy két teljesen antitetikus gondolatot hangsúlyoznak ki arról, hogy mit is jelent Jézus megkísértése. Éles ellentétben Krisztus utolsó megkísértésével, ahol a konfrontáció kimenetele Jézus és a kígyó között nem éppen meggyőző, a Passió határozottan dönt a kísértés végéről azzal, hogy Jézus teljesen szó szerint a fölbe tapossa a kígyót, amely egy félreérthetetlen hivatkozás a Ter 3,15-re, arra a versre, amelyet "ősevangéliumnak" vagy az "első evangéliumnak" szoktak nevezni: "Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba."

A megváltó jelentés megállapítása

A megkísértési jelenet arra is szolgál, hogy megalapozza minden rákövetkező dolognak a jelentését, szándékát és célját. Ironikusan, csakúgy mint a kísértések a pusztában, hallgatólagosan tanúskodik Krisztus istensége mellett ("Ha Isten Fia vagy."), úgy itt is a kísértő célzásai azok, amelyek megmutatják Jézus küldetésének természetét: "Valóban azt hiszed, hogy elbírja egyetlen ember a bűn minden terhét? . Ember nem bírja el ezt a terhet, én mondom. Túlontúl súlyos. Lelkük megmentésének túlságosan nagy az ára. Senki. Soha."

A nyitó jelenetnek ez a verse adja meg a kulcsösszefüggést a film hátralevő részéhez. Először is Jézus magára szándékozik venni bűneink súlyát vagy terhét. Másodszor, ez borzalmas megpróbáltatásnak fog bizonyulni. Harmadszor, Jézus elfogadja ezt a megpróbáltatást az értünk érzett szeretetből - azaz visszautasítja a kísértő sugallatát, hogy az emberiség ezt nem érdemli meg, hogy "túlságosan nagy az ár". Jézus megadja értünk. Ebben az összefüggésben kell néznünk minden elkövetkező ökölcsapást, minden felszakított sebet, és minden kalapácsütést.

Egy másik korai jelenet visszaidézi Jézus nyilvános fellépésének botrányos és megbotránkoztató szempontjait, megadva a szükséges összefüggést, hogy miért üldözik őt a zsidó vezetők. A Szanhedrin vagy a zsidó tanács előtti éjszakai vizsgálat során tanúk lépnek elő, hogy ellene valljanak, és lényegében egy összegzést adnak arról, ami Jézus igehirdetésében és életében vitatott volt: a bűnök megbocsátásának jogosultsága; elképesztő szavai arról, hogy három nap alatt újra felépíti a Templomot; a vád, hogy ördögi eszközökkel végzi az ördögűzéseket; megdöbbentő tanítása arról, hogy testét meg kell enni és vérét meg kell inni; és természetesen mind a Messiás, mind az Isten Fia cím igényével való fellépése. Mindezek arra vezetik Kaifás főpapot, hogy istenkáromlással vádolja meg.

"Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé"

A Passió részéről a Ter 3,15 jelentőségének nincs vége a nyitójelenettel. Ezt abból is megláthatjuk, kevésbé feltűnően, ám áthatóbban, ahogy a film Mária, Jézus anyja felé közelít.

A hagyományos keresztény szentírás-magyarázat az "asszonyt" és az ő "ivadékát" úgy értelmezi, mint ami végső soron Máriára és Jézusra vonatkozik; és az "ellenkezést", amit Isten vet az asszony és a kígyó közé, pedig az akaratok teljes szembeállításaként értelmezik. Mária "ellenkezése" Sátánnal, ahogy azt a katolikus dogma tanítja, az ő Szeplőtelen Fogantatásakor a bűnnek minden szennyétől való mentesség, ami a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és különleges kegyéből származik.

Ez a Mária és Sátán közötti teljes szembeállítás fantáziadúsan és költőien felidéződik a Passió számos jelenetében. Egyik ilyen pillanat az, amikor Jézus a tömegen keresztül viszi a keresztjét, és Mária aggódóan követi őt az egyik oldalon, a kísértő pedig a másik oldalon, visszatükrözve, s ekképpen szembeállítva vele. Egy másik ilyen az oszlopnál történő korbácsoláskor történik, amikor Sátán úgy jeleníti meg magát egy látomásban, ami a Madonna és a gyermek képének egy visszataszító paródiája.

Gibson számára Mária és Sátán antitetikus, ellentétes kép, amellyel visszaadja az akaratok teljes szembenállását, az "ellenkezést", ami a Szeplőtelen Fogantatás és az emberiség ellensége között áll fenn.

Katolikus értelem, protestáns nézők

Ezek a máriás témák, valamint Krisztus oldalának átszúrásakor az Isteni Irgalmasságra való utalás az erősen katolikus spiritualitásnak csak két olyan aspektusa, ami átjárja a filmet. Erre való tekintettel a film fogadtatásának egyik legérdekesebb nézőpontja, hogy milyen lelkesen fogadták a nem-katolikus keresztények, akik sok esetben máskülönben gyanúval vagy ellenségeskedéssel hajlamosak reagálni az ilyen katolikus fogalmakra és érzelmekre.

Nem mintha a Passió egy antiprotestáns traktátus lenne. Távolról sem. A film nagy terjedelemben olyan témákra fókuszál, amelyek összekötik a keresztényeket, s nem elválasszák. A központi témája - a hit, hogy Isten Fia értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért szenvedett, megfeszítették, meghalt és eltemették, és feltámadt a halottak közül - közös a katolikusok és a nem-katolikus keresztények között. A protestáns hívők, akik megnézik a filmet, nagymértékben azt fogják látni, hogy a saját hitük tükröződik benne vissza, és méltán fogják figyelembe venni a saját hitük megerősítéseként.

Ez önmagában is figyelemre méltó ökumenikus jelentőségű. Míg sok protestáns elismeri a katolikusokat egyenrangú kereszténynek, és a Katolikus Egyházat keresztény egyháznak, sokan mások, különösen a skála fundamentalista végén, sötét színben látják a katolikusokat és a katolicizmust. Az olyan kifejezések, mint pl. "a hitehagyott egyház", "a kereszténység és a pogányság keveréke" és "Babilon misztériumvallása" megszokottak az ilyen körökben. Szinte hallom őket, amint megkérdezik, "Jöhet valami jó is a katolicizmusból?"

Csakhogy Mel Gibson és Jim Caviezel katolikus hite annyira közismert, mint amilyen széles körben elismert, hogy a Passió egy mélységesen keresztény film, és így a nem-katolikusoknak nehéz dolguk lesz nem elismerni, hogy a rendezője, főszereplője és más katolikusok is Krisztusban testvérek. Mel Gibson tradicionalista irányultsága még csak kihegyezi az ellentmondást, amivel aláhúzza, hogy az Evangélium nem a II. Vatikáni Zsinat utáni haladó katolikusok által felfedezett valami, hanem éppenhogy a hagyományos katolikus hit.

De a Passió katolikus értelme az evangelikál közösségre nézve tovább megy az Evangélium és a katolikus hagyomány merő azonosításán. Ahogy a nem-katolikusok megnézik a filmet, elkezdenek megérezni valamit, hogy az általuk ismert és szeretett kegyelem evangéliuma járja azt át, és így fogékonyabban kezdik el azt tanulmányozni, ami az első látásra különösnek tűnhet nekik.

Hagyományos és eucharisztikus képek

A film szerkezete, ami a forgatókönyv egyik forrását, Boldog Emmerich Katalin Anna "A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedései"-t követi, összekapcsolódik két népszerű, hagyományos katolikus imádsággal: a keresztút 14 állomásával, és a rózsafüzér öt fájdalmas titkával. Minden titok, és mindegyik állomás ott van sorrendben - beleértve a teljesen a hagyományból származó Szent Veronika kendőjét is.

A film kihangsúlyozza a katolikus eucharisztikus felfogást azzal, hogy az utolsó vacsorát nem időrendben mutatja be a Getszemáni kertben történtek előtt, hanem a keresztre feszítéskor egy közbevágott jelenettel ugrik vissza az eseményhez. A keresztre feszítés és az utolsó vacsora ilyen egymás mellé helyezésével azt a katolikus dogmát tükrözi vissza, hogy a Szentmise a kereszttel együtt valóban áldozatbemutatás, és az oltár és a kereszt áldozata ugyanaz.

Egy másik eucharisztikus felhangú kulcsjelenet a megkorbácsolás után fordul elő, amint a két Mária, Jézus anyja és a magdalai, letérdelnek és elkezdik felmosni a kiömlött vért a kőről. Ez a kép jónéhány protestánsnak fejvakarást okozott. Ezt csakis Krisztus Eucharisztiában lévő drága vérének katolikus felfogásában lehet megérteni. 

További máriás témák

Mivel sok nem-katolikus számára Mária annyira vitatott téma, hogy magának a nevének a felemlítésére reflexszerűen védekező állásba áll: "Mária éppen olyan hétköznapi és bűnös asszony volt, mint bárki más; Isten különleges módon használta fel, azonban ő nem különbözik tőled vagy tőlem."

A fent említett máriás témák mellett, a Passió összképe Máriáról segít abban, hogy túljussanak ezen a védekező reflexen, úgy, hogy a nézőt Mária egyedülálló kapcsolatát Jézussal és az ő tanítványaival egy pozitív és szimpatikus módon mutatja be. Egy jelenet Mária fájdalmát mutatja be, amint látja Fiát megtántorodni a kereszt alatt, s akkor egy visszapergetett jelenetben a totyogó gyermek Jézust látjuk elesni, akihez Mária rohanva fut, hogy felsegítse. Ennek a jelenetnek az érzelmi szintjén sokan meg fognak valamit érteni, amit, ha mindezt csak a szavak szintjén mondanánk el, minden bizonnyal elvetnének: hogy noha Jézus egyedül adott elégtételt bűneinkért, de tanítványai közül Mária egyedülálló módon egyesült vele és szenvedéseivel, ahogy átjárta a tőr anyai szívét.

Hasonlóképpen mutatja be a film Jézus utolsó szavait a kereszten anyjához és a szeretett tanítványhoz - "Asszony, íme a te fiad. Fiú, íme. a te anyád" - egy jelentőségteljes szünettel az utolsó három szó előtt. Hozzátehetjük még azt is, hogy Péter még az elején Máriára "anya"-ként utal, és az is világos, hogy a Passió Máriát anyai figuraként mutatja fel Jézus tanítványai között.

Megtérésre hívás

A Passiót széles körben egy kiváló evangelizációs eszközként üdvözölték a nem-katolikus keresztények. A film katolikus témáinak a fényében azt kell mondanunk, hogy egy bizonyos értelemben maguk az evangelikálok és a fundamentalisták is az evangelizáltak között vannak.

Egy bizonyos mértékben a film megtérésre szólít fel, azonban ez a felszólítás mindenkinek szól, katolikusnak és nem-katolikusnak, hívőnek és hitetlennek egyaránt. Azokat, akik hisznek, legyenek katolikusok vagy mások, a Passió a mi Urunk, Jézus Krisztus iránti mélyebb elköteleződésre hívja, és egy mélyebb részvételre az ő szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti titkában.

 

(Fel)