A Szentírással kapcsolatos kérdések(Ezen az oldalon azokat a kérdéseket és válaszokat teszem közzé, amelyekre vagy a Virtuális Plébánia Társalgójában, vagy e-mailen keresztül válaszoltam.)
BibliafordításokKérdés:
Válasz: A Káldi-féle fordítás valóban csodálatos, és egy remekmű. Büszkék is lehetünk rá. Nemeskürty István ezt írja róla: „,Káldi György fordítása gondosan csiszolt, gördülékeny munka. Károlyi Gáspár -- és még inkább Pesti Gábor -- fordítása többnyire szebb, erőteljesebb, zamatosabb, de Káldi gördülékenysége már az újkor gondolkodásának hangulatát idézi. A mai olvasóhoz talán ez a fordítás került -- értelmezés tekintetében -- legközelebb." A magam részéről nem bánnám, ha ezt a fordítást (mondjuk az 1626-ost) újból kiadnák, de inkább mint kuriózumot, mert a mindennapi használatra nem volna alkalmas. Miért volt szükséges egy új bibliafordítás? Egyrészről ezt a tervet már régóta dédelgették mind a magyar püspökök, mind a biblikusok. A nyelvezet már idegenül hangzott, és sok, a kor viszonyaiból eredő hiba (mind nyomdai, mind szövegkritikai) is felszínre került. Ennek a tervnek az első komolyabb gyümölcse volt az a fordítás, amelyet 1927-34-ben látott napvilágot a Szent István Társulatnál, és amelyet a Káldi-féle fordítás szövegére alapoztak. Ezért ezt is "Káldi Bibliának" szokták hívni, bár nagyon sok helyen átdolgozták azt, így inkább ezt már egy új fordításnak tekinthetjük. Aztán a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum határozatában a püspökatyák is szorgalmazták az újabb fordításokat. A fő szempontok a következők voltak: „megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a szent könyvek eredeti szövegei alapján.” Tehát egyrészről megfelelő fordítások kellettek. A 27-34-es „Káldi Biblia” nyelvezete ugyan már közelített a maihoz, azonban még így is eléggé régiesnek sikerült. Az evangélium hirdetéséhez mindenekelőtt érthető szövegek kellenek, olyanok, amelyek azon emberek nyelvén szólnak hozzájuk, amelyet ők beszélnek. A stílusos és veretes archaikus szöveg csodálatos egy irodalmat szerető és értő vagy egy műrajongó számára, azonban a Szentírásnak nem ez a feladata. A Szentírásnak Jézus szavait kell közvetítenie minden egyes embernek. Annak is, aki csak egy segédmunkás egy gyárban, és annak is, aki éppen teológiát végez. Ehhez egy közös hang, beszéd kell, amelyet mindenki ért, és mindenkihez közel áll. A másik dolog a pontosság, a szöveghűség. Ehhez mindenekelőtt igénybe kell venni a legújabb szövegkritikai eredményeket. Ez a tudományág a 20. században kezdett igazán csak fejlődni. Kódexek, eredeti szövegrészletek gondos összehasonlítása, kielemzése mindenekelőtt a tevékenységük, melynek során biztosabban tudjuk megmondani, hogy egy-egy szövegváltozatnál melyik az eredeti. Nagy jelentősége van a holt-tengeri tekercseknek, amelyet ugyancsak a 20. században találtak meg. Ezek nem elhanyagolható dolgok. Harmadsorban pedig, ami az előzőhöz illeszkedik, hogy a fordítások az eredeti nyelvű (héber, arám, görög) szövegek alapján készüljenek. Káldi György fordításánál a Vulgatát (a latin nyelvű bibliafordítást) használta fel, a 27-34-es fordítás szintén, bár itt már a szövegeket jobban összevetették az eredeti szövegekkel. Mindezek a gondok az egész katolikus világegyházat, sőt az egész kereszténységet is érintették. Mindenhol új fordítások születtek. Rómában egy alapos, és hatalmas munka során megalkották a Neovulgatát, Magyarországon pedig az új követelményeknek a 72-es katolikus fordítás tett eleget. De ugyanez a helyzet a protestáns testvéreinknél is, Magyarországon az „új protestáns (ökumenikus) fordítás” néven adtak ki Szentírást 1977-ben, amely már a legtöbb nagyobb felekezetnél leváltotta a Károlit. Végezetül feltétlen meg kell említenem, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem mondott le a Káldi Bibliáról, hanem megtartotta annak hagyományát, úgy hogy mindezzel együtt a modern bibliatudomány követelményeinek is eleget tett. Ugyanis a Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása teljes egészében a Káldi-féle szövegre épül, és csak ott változtatott rajta, ahol a mai magyar nyelvtani szabályok és folyamatok fejlődése, illetve az eredeti szövegektől való eltérés ezt megkövetelte, amelynél a Neovulgata szövegét tartotta szem előtt. Egy kitűnő fordítás született ebből. Tolle, lege! :-) Hány evangélium van?Kérdés:
Válasz: Az Isten Kinyilatkoztatását tartalmazó Szentírás könyvei között, azaz az Isten által sugalmazott könyvek között négy evangélium van (Máté, Márk, Lukács és János). A Szentatyák ezt a négy evangéliumot vették be a Biblia kánonjába, mint hiteles és sugalmazott műveket. Eme négy evangéliumon kívül azonban még nagyon sok „evangélium” van, amelyek azonban nem sugalmazott írásművek. Úgy hívjuk őket, hogy apokrif evangéliumok. Ilyen pl. Tamás evangéliuma, a Nazorénusok evangéliuma, Jakab ősevangéliuma, Péter evangéliuma, Bertalan evangéliuma, stb. Ezek a művek vagy jámbor hívők túlbuzgóságából származnak, vagy többnyire gnosztikus és más, a kereszténységből kiszakadt, vagy vele konfrontálódott szekták, közösségek által írt művek, amelyek javarésze csak a 2. század után keletkeztek. Főként ezoterikus körökben szokták mostanság legalizálni ezeket az evangéliumokat (pl. a Tamás evangéliumot), ez azonban tudományos és hívő szemszögből is megmosolyognivaló. Semmi közük ugyanis Jézus Krisztus igaz tanításához. Aki felvetette Neked az ötödik evangélium létét, gondolhatott még Máté evangéliumának arám nyelvű eredetijére is. Az Újszövetségben lévő evangéliumok görög nyelvűek, de a szentírástudósok feltételeznek egy arám nyelvű (ami Jézus anyanyelve volt) evangéliumot is, aminek görög fordítása, és átszerkesztése a mi jelenlegi Máté evangéliumunk. Ezen kívül még feltételeznek egy ún. logion-gyűjteményt is, amelyben Jézus szavait, mondásait gyűjtötték össze, és amelyből a három szinoptikus evangélista (Máté, Márk és Lukács) is dolgozhatott. Mindezek azonban csak feltételezések, mert egyetlen kis szövegdarabot sem találtak belőlük. Tehát összefoglalva: Isten által sugalmazott, Szent Evangélium csak négy van. Ezeken kívül van még több, evangéliumnak nevezett írásmű, amelyek viszont nem Isten által sugalmazottak, hanem olyan egyszerű írásoknak tekintendők, mint amilyeneket gazdag fantáziával megáldott emberek írnak. El lehet őket olvasni, de hitet építeni rájuk nem lehet és nem is szabad. Káin feleségeKérdés: Válasz: Kétféle választ is adhatok. Először is a Szentírás nem feltétlenül akar konkrétan Ádámról, mint személyről szólni. Nem Ádám, mint személy történetét akarja elmesélni, hanem Ádám, mint korporatív személyiség, azaz az Ember történetét. Hiszen a héber szövegben az Ádám szó (ha’ adam) mindenhol annyit jelent, hogy „az ember”. Ez világosan kitűnik a Ter 5,2-ből, ahol mind „ádámot” mind „évát” (a férfit és a nőt) „adam”-nak nevezi. Személynévvé csak később vált a különböző fordításokban. Tehát a Teremtés könyvének az első fejezetei az első ember személyében az egész emberi faj történetét mondja el. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt egy első ember (logikailag mindenképpen kellett lennie, de ezt az újabb mitokondriális DNS-kutatások is kezdik alátámasztani: a ma élő emberiség összes tagja egyetlen anyára vezethető vissza), de a Teremtés könyvében nem feltétlenül erről van szó. Így nem kérdés, hogy a történetben honnan szerzett feleséget Káin. Ha valaki mindenképpen ragaszkodni akar a Biblia szövegéhez, és szószerinti értelmezéséhez, akkor neki is van válasz erre. Ugyanis a Ter 5,4-ben ez áll: „Azután, hogy Szetet nemzette, Ádám még nyolcszáz esztendeig élt, és nemzett még fiakat meg leányokat.”. Tehát Káin találhatott magának feleséget nőtestvérei közül. (Ekkor a genetikai vérfertőzés még nem állhatott fenn, hiszen Ádám, mint első és tökéletes ember nem adhatott át súlyos mutációkat fiainak és lányainak, amik veszélyeztették volna gyermekeik életét.) Préd 9,5 - Jehova Tanúi és a halhatatlan lélekJehova Tanúi többek között a Prédikátor könyve 9,5-re hivatkozva, amely így szól „Az élők ugyanis tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak nem tudnak semmit, és jutalmuk sincs már; hisz még nevük is feledésbe merül, amelyet szereztek maguknak.”, azt állítják az embernek nincsen halhatatlan lelke, mint azt a hagyományos keresztény felekezetek állítják. Ezt az Apológia kutatóközpont a következő módon cáfolja: „a halott nem tud a földi dolgokról, de nem öntudatlan.”. Na most kérdem én: Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció tana, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással. A keresztények ugyanis együttesen vallják, hogy az ember lelke halhatatlan, és a halál után vagy a kárhozat, vagy az üdvösség vár rá. A Préd 9,5-re vonatkozóan azt lehet mondani, hogy az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik ostoba tanításukat – amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, amelyben egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva saját magával. Az egész Prédikátor könyve egy pont – ellenpont sorozat. Először a reménytelenség és az elcsüggedés fejeződik ki, amire aztán megérkezik a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait. A JT-k nemigen szoktak Bibliát olvasni, hanem inkább csak előre kiválasztott idézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat. Itt ez meg is látszik, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve csak a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás az általuk felállított kép. A prédikátor egy bölcselkedő humanistaként megfogalmazza először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT biztosan azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is. A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér… és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta… Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14). Ezenkívül a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem az öröm helye volt, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk. Hogy a halott szentek tudnak a földi dolgokról, és imádkoznak is értünk, azt a következő bibliai versek is igazolják: Jer 15,1; 2Mak 15,12-16; Mt 27,47-49; Mk 15,35-36; Lk 15,7; Zsid 12,1; Jel 5,8-10; 6,9-11; 7,13-14; 8,3-5; 11,15-18; 19,1-3. Továbbiakhoz lásd: A szentekről szóló cikkek.
Mk 3,28-29 - A Szentlélek káromlásaKérdés:
Válasz: A Szentlélek elleni bűn, avagy káromlás nem azt jelenti, hogy ha valaki káromkodásába foglalja a Szentlélek nevét, akkor ezzel megbocsáthatatlan bűnt követ el. Ami Istenen múlik, azt Ő mindig, minden esetben megbocsátja. A gond ott van, ha valaki ezt a bocsánatot nem akarja elfogadni, sőt úgymond ki kéri magának. Ez az utóbbi a Szentlélek elleni bűn. Sokan, sokféleképpen magyarázták ezt az igehelyet, de a lényege mindegyiknek nagyjából ez. Tehát arról van szó, hogy ha az ember tudatlanságból, vagy haragból ellene mond a Léleknek és művének, az Egyháznak, vagy így akár káromolja is, azt Isten meg tudja bocsátani, ha ugyanez az ember megbánással fordul Isten felé. Ez történt pl. Szent Pál esetében. Fiatalkorában Pál üldözte a keresztényeket, de ez részben tudatlanságból, részben haragból származott. De ez történik rengeteg emberrel, akik csak későn térnek meg, és korábbi életükben akár úton-útfélen szidták Teremtőjüket, az Egyházat, vagy akár magát a Szentlelket is. Azonban amikor felhagytak ezekkel, és könyörgőn Isten arcára néztek, Ő szeretettel ölelte át őket. Azonban az az ember, aki felismeri teljes bizonyossággal a Szentlelket, és ennek ellenére szembeszegül vele, meggyűlöli azt, gőgjében önmagát fölébe helyezi, annak a sorsa, hogy szíve megkeményedik és így képtelenné válik a bűnbánatra. Megátalkodottsága kizárja az őszinte megtérést. Ez történt azokkal az írástudókkal, akik látták Jézus csodáit, tudták, hogy tanítása Istentől származik, azaz tudták, hogy az Isten Fia, de mégis inkább Belzebub hatalmát fogták Jézusra, és azt mondták, hogy "Tisztátalan lélek van benne", csak hogy ne kelljen Őt elfogadniuk. Isten még ebben az esetben is megbocsátana, azonban ha az ember képtelen a bűnbánatra, akkor Isten se tehet semmit. Tehát megnyugtatlak, azok a trágár szavak, amelyeket kimondtál, és minden más bűnöd megbocsáthatóak, és Isten akarja is azokat megbocsátani. Ő ott áll egész nap a szíved ajtajánál, és csendesen kopogtat, mert szeretne veled vacsorálni. Minden egyéb csak rajtad múlik. Mk 11,11-26 - A fügefa megátkozásaKérdés: A mai Evangélium (Mk 11,11-26) "galambárusok kiűzése a templomból" része világos, érthető. De milyen jelentése van Jézus türelmetlenségének "a még nem termő fügefa megátkozása" történetnek? Köszönettel: Gyuri Válasz: Ezt a történetet valóban nem könnyű megérteni. Mintha Jézus teljesen értelmetlenül, és rá egyáltalán nem jellemző módon cselekedne. A megértés kulcsa a zsidó szimbólumvilágban van, amely az evangélium írásakor még teljesen a köznapi gondolkodás része volt, s így mindenki érthette ezt. Két, szerintem elfogadható magyarázat is lehetséges. Egyrészt a fügefa vagy a fügefa termésének szimbolikája Izraelt jelenti (pl. Jer 8,13; 24,1-10; Oz 9,10), de a történet szempontjából a legfontosabb visszakapcsolás a Mik 7,1., amelyben Isten így panaszkodik: „Jaj nekem! úgy jártam, mint aki kalászt megy szedegetni aratás után, mint aki böngészni akar szüret után: sehol egy fürt, hogy egyem, sehol egy korai füge, hiába vágyom rá.” Ebben az esetben a történet azt fejezné ki, hogy Jézus elveti Izraelt, annak terméketlenségét, ami viszont ellentétben áll számos más példázattal, amelyben Jézus Izraelt nem elveti, hanem Isten országává tágítja, átalakítja az ő Egyházává, melyben a pogányok is (nem is akármilyen) részt kaphatnak. A másik, számomra elfogadhatóbb magyarázat szerint a fügefa a Törvényt jelképezi, melyre a rabbinikus irodalomban találunk példákat. A babilóniai Erubim szerint a Törvényhez hasonlít a fügefa, mert az ember mindig talál a fügefán gyümölcsöt, ha azt jól átkutatja (Ez tényleg igaz, mert akár télen, akár kora tavasszal is találhatók gyümölcsök a fán, amelyek ugyan elszáradnak, de ugyanúgy édesek és fogyaszthatók). Ebben az esetben Jézus a Törvényt, pontosabban a Törvényben foglaltak megvalósításának eredménytelenségét veti el. Ezt alátámasztja az is, hogy Márk a fügefa történetével közrefogja a pénzváltók és a galambárusok kiűzését, s az, hogy ezek után Jézus magyarázatában a hitet és a megbocsátást emelte ki. Így egy kerek tanítást kapunk. Jézus Isten országát hirdeti meg, s elveti a Törvényt félremagyarázó, s ennek következtében hamis legalizmusba és konformizmusba hajló zsidó üdvösségtudatot, valamint a szintén ebből eredő hamis templomi kultuszt (a pénzváltók kiűzése: Mk 11,15-19), s valami újat hirdet meg. Isten országát Ő a hitre és a megbocsátásra alapozza (11,20-25), s csak ennek fényében lehet beteljesíteni mind az üdvösséget, mind a kultuszt. Jézus elátkozza a fügefát, és egy másik fát „ültet”, egy másik fát helyez a középpontba, amelynek gyümölcsei bőven termők és édesek, méghozzá a keresztfát. Mk 8,34-9,1 - Isten Országának eljövetele
|
