www.depositum.hu - Katolikus Hitvédelem - A Biblia a hit végső tekintélye?

Protestáns (P): A Biblia nyújtja az emberiségnek Isten különleges kinyilatkoztatásának teljességét, és ez elégségesen gondoskodik minden szükséges dologról, amit tudnunk kell az üdvösséghez és az Istennek való engedelmességhez.

Katolikus (K): Én magam hiszek a Szentírás materiális elégségességében, és ez egy elfogadott katolikus álláspont. Azt viszont tagadom, hogy a Szentírás tekintélyként formálisan is elégséges, mert szemben áll az apostoli utódlással, a Bibliához következetes, és Biblia-alapú Hagyománnyal, és az Egyházzal. Tagadom, hogy maga a Szentírás tanítja a formális elégségességet vagy a sola Scripturát. Ezeket neked kellene majd bizonyítanod.

P: A sola Scriptura alátámasztásának legjelentősebb szövege a 2Tim 3,15-17. A 15. vers azt közli velünk, hogy a szent írások „bölccsé tehetnek téged az üdvösségre”. A 17. versben azt mondja Pál, hogy a tanítás, a feddés, a megjobbítás és az igazságban való nevelés a Bibliából jön, hogy tökéletesek legyünk, és minden jó cselekedetre felkészítettek. én állítom, hogy Pál kategorikusan a Szentírásra utal, anélkül, hogy a később meghatározott kánonról pontos személyes tudása lett volna.

K: Mindazonáltal az, hogy minden jó cselekedetre felkészített valaki, még nem jelenti azt, hogy a Hagyományt és az Egyházat ezáltal ki kellene zárnia. A katolikusok (akik tisztában vannak a hitükkel) ugyanúgy tiszteletben tartják ezt a szakaszt, mint a protestánsok. A Biblia csodálatos, stb. És azt is hisszük, hogy materiálisan elégséges. Azonban mindannyian azt mondjuk, hogy ez a szakasz semmiképpen sem az egyedül a Szentírás elvéről szól. Ha az Apostol a sola Scripturát tanítja itt (amit én tagadok), akkor számos bibliai írásának számos pontjában önmagával kerülne okvetlenül ellentmondásba. én feltételezem, hogy az Egyházat és a Hagyományt ugyanúgy bele kell érteni a 2Tim 3,15-16-ba, a tekintélyről, az apostoli Hagyományról és az Egyházról szóló más páli szakaszok kereszthivatkozásaira alapozva. Ha te ezt tagadod, akkor még kevésbé tudod (logikailag) megalapozni azt, hogy a 2Tim 3,15-16 kifejezetten a sola Scripturát tanítja. De szó nincs itt erről! Ez színtisztán és egyszerűen egy eiszegézis (beleolvasás), egy álokoskodás anakronisztikus írásmagyarázata (ú.m. egy XVI. században keletkezett fogalmat belemagyarázni a bibliai szövegbe). Arra való tekintettel, hogy ez a sola Scriptura legeslegjobb érve, azt kell mondanom, hogy ez a tanítás tökéletes bibliai csődjére utaló jel - pedig ez a protestantizmus egyik pillére. A protestánsok azt mondják, hogy ez a pillér, én pedig azt mondom, hogy ez a rendszerük Achilles-sarka.

P: Azt mondani, hogy a Biblia elégséges, még nem azt jelenti, hogy az egyház nem lenne fontos.

K: De akkor mi az egyház? Mikor van neki tekintélye? Hogyan érvényesítheti tekintélyét a sola Scriptura világnézetben? Miért fontos ez? „Jelentőségét” hogyan mutatja ki? Mely felekezetek (vagy felekezeti egységek egyesülései) alkotják a protestáns „egyházat”? „Jó cselekedet” volt meghatározni a Biblia kánonját? Hol van magában a Szentírásban ezeknek a könyveknek a listája? Mindezek ellenére én készségesen egyetértek veled abban, hogy a Szentírás „minden jó cselekedetre fel tud készíteni”, mivel hiszek a Biblia materiális elégségességében. A tévedésed az egyensúlyozásban van, abban hogy a hit normájához az elégségesség számodra formális elégségesség, amellyel kizárod az Egyházat és a Hagyományt. Ez nem következik sem logikailag, sem exegetikailag a szakaszból. Ez alapvetően egy körkörös érvelés. A legjobb esetben is csak azt lehetne elképzelhetően tekintetbe venni, hogy ez a szakasz harmonizál a sola Scriptura nézettel, feltéve, ha további bibliai alapokkal ez alá lenne támasztva. Azonban sehogy se, se homályosan, se formailag nincs megalapozva a sola Scriptura alapelve, amely önmagával megegyezne.

P: A Jak 1,18 és az 1Pét 1,23 szerint Isten a Szentírást használja fel az emberek üdvösségének eléréséhez.

K: Az igazság szava a Jak 1,18-ban semmiképpen sem vonatkozik csak az írott szóra (még kevésbé a Bibliára), ezt egyből megláthatod, ha leellenőrized a szó (vagy ige) kifejezést akármelyik konkordanciában. Még magát Jézust is Igének (logosz - az itt használt görög szó) hívják, de azért Ő mégsem azonos a Szentírással. Szent Pál, ami azt illeti, szembeállította a logoszt az írott szóval, pl. a 2Tessz 2,15-ben. Ebből következően a logoszt a szájhagyománnyal vagy az igehirdetéssel tette egyenlővé. Az Igét a Szentírásban jóval többször használják igehirdetésre vonatkozóan, mint a Bibliára (ú.m. sugalmazott könyvek gyűjteményére), és a jelenlegi Bibliáról még tudomásuk sem volt. A protestánsok meglátják azt, hogy ige, vagy szó, és azonnal egynek veszik a Szentírással. Ez egy nagyon komoly exegetikai hiba. Ugyanez a kicsikart okfejtés vonatkozik az 1Pét 1,23-ra is. Ami azt illeti Szent Péter meg is határozza a kontextusban, hogy mit jelent a szó (1,25), vagyis „az a tanítás, amelyet hirdettek nektek”. Más szavakkal ő magára az evangéliumra utal, amelyet hirdettek, és amely nem egyenértékű a „Bibliával”, úgy mint ami teljesen megelőzte volna az Újszövetséget.

P: Egyetértek abban, hogy az ige gyakran magában foglalja az igehirdetést, de ennek az igehirdetésnek a teológiája benne van magában a Szentírásban.

K: Nem mindig (vö. pl. Mk 4,33; 6,34; Jn 20,30; 21,25; ApCsel 1,2-3). Mindenesetre a hivatkozásokban, amelyeket adtál, és amelyekre válaszoltam, te azonosnak vetted az igét a Szentírással. Én pedig megmutattam, hogy épp ellenkezőleg van, hogy ez egyértelműen egy alaptalan értelmezés.

P: Az evangelikál protestánsok ismerik az ige különböző jelentéseit a Bibliában. Azonban fenntartjuk, hogy az eredeti kérügma (az evangélium hirdetése) teljessége, amit Isten közölni akart velünk, megtalálható a Szentírásban. Ez egy ismeretelméleti hit, amely Isten Gondviselésén alapszik.

K: Az első állítást elfogadom igaznak, éppen ezen okból vagyok meglepődve azon, hogy ennyire együgyű érvvel állsz elő. A második állítás csak egy feltételezés, amelynek a bizonyítása még hátravan. Ezekre a megalapozatlan feltevésekre épül a sola Scriptura. Azt állítod, hogy hiszed, hogy a Szentírás az egyetlen norma és a végső tekintély. De hát akkor nem lenne-e kötelességed megalapozni magából a Szentírásból ezt a szentírási tekintélyről szóló teljes tanítást? Nem ez következik ebből? A protestánsok előhozakodnak különféle állítólagos bizonyító idézetekkel, de az összes teljesen összeomlik, mihelyst közelebbi vizsgálat alá vesszük. Az összes csak az első kritikáig tartja magát.

P: A katolikus Hagyomány, a Korán, Mormon könyve, stb. nem viselik magukon a sugalmazottság jegyeit, úgy miként azt a Szentírás birtokolja.

K: Nem veszed figyelembe azt, hogy mindegyik protestáns rendelkezik (önkényes és igencsak gyarló) saját hagyományokkal, legyen ez lutheránus hagyomány, református hagyomány, metodista hagyomány, hetednapi adventista hagyomány, Isten egyháza hagyomány, és még megannyi hagyomány. Senki sem kerülheti el a hagyományt. Az, hogy egyszerűen a sola Scripturához folyamodunk, még nem küszöböli ki a szükséges és elkerülhetetlen értelmezést és exegézist, és a szentírási tanítás alkalmazását szisztematikusan rászabva a véleményekre, a hitvallásokra, és a hit felekezeti nyilatkozataira. A teológiára és a tekintélyre igazán vonatkozó kérdés tehát az, hogy melyik hagyomány az igaz hagyomány.

P: Igaz, hogy a protestánsoknak is vannak hagyományaik, de a protestánsok nem állítják azt, hogy ezek tévedhetetlenek.

K: Szeretném tudni, hogy ha az igazság meg van állapítva egy rendszerben, akkor hogyan lehet kezdettől fogva kikerülni a tévedhetetlenség fogalmát. Ha te azt állítod, hogy teljesen bizonyos vagy a te örök végzetedben, akkor feltételezem, hogy legalábbis reménykedsz egy megszerezhető bizonyosságban a tanítás dolgaiban. Szerinted ennek nincs értelme?

P: Logikai tévedést követsz el, ha egy hamis kettős ellentétet állítasz fel azzal, hogy az egyik embernek van hitelvi bizonyossága (a kedvedért), míg a másik teljes relativizmusban van. Azonban a bibliai tanítás abszolút megbízható a meghatározott tanításokban. Az ember törekszik arra (reménykedve a Szentlélek vezetésében), hogy minél jobban megértse azt a tanítást. és olyan bizonyosságot szerezhetünk a tanításról, amilyet pl. a gravitációs törvény nyújt. Nem kell egy „tudós pápa”, hogy tudjunk erről, tehát miért lenne szükségünk rá a lelki igazságok keresése közben? Hiszem, hogy semmiféle Szentíráson kívüli forrást nem lehet az isteni kijelentéshez mérni. Nem tagadtam, hogy léteznek különböző hagyományok.

K: Akkor én már alig várom, hogy közöld velem, hogy mik ezek az „abszolút megbízható” bibliai igazságok, miért azok, és ki az, aki megállapítja, hogy a különböző nézetek közül melyik a rossz. Ez a te feladatod. Előbb-utóbb a lényegre kell térned. De vegyünk egy valós példát: Egy srác az ajtódnál megkérdezi, hogy hol lehet megtalálni a keresztény igazságot. Meg szeretné találni. Készen áll arra, hogy igaz tanítványként teljesen rábízza magát Krisztusra. Mit mondasz neki? Hogy menjen és olvassa el C. S. Lewis-tól a „Keresztény vagyok!” (Mere Christianity) című könyvet? Aztán - ezen túlmenően - szegény fiú gondoskodjon magáról? Őszintén szólva, ez egy teljesen inadekvát és egyáltalán nem apostoli és bibliai nézet, hacsak jobban belegondolsz. A korai keresztények nem azt prédikálták, hogy „„valamiféle” keresztény vagyok”, hanem egy teljes formával rendelkező, testet öltött, intézményes kereszténységet hirdettek.

P: A kérdés nem az, hogy „melyik hagyomány helyes?”. Sokféle hagyomány lehet megfelelő Isten számára (mármint, ha következetesek a Szentíráshoz). Nem azt mondtam, hogy a hagyomány rossz volt, csak azt, hogy ez nem lehet mérvadó egy protestánsnak.

K: Sok protestáns, akikkel vitatkoztam, határozottan állították, hogy a katolikus hagyomány erkölcsileg és logikailag a farizeusi hagyománnyal egyenlő, és hogy (tulajdonképpen) „a hagyomány egy pejoratív szó”. Te sokkal árnyaltabb nézetet képviselsz, ami jó, és ezért is szívesen beszélgetek veled. Mindazonáltal, ha ebben a kérdésben el akarunk jutni a teológiai igazsághoz, akkor elő kellene hozakodnod néhány magyarázattal is. Ez magától értetődő. A te feladatod, hogy találj egy olyan módot, hogy meghatározhasd „melyik hagyomány a helyes”. állandó probléma az evangelikálokkal a viták alatt, hogy hajlamosak egy retorikai „csúszós hallá” válni. Amikor egy bizonyítást végigvezet az ember, akkor erre gyakran az a válasz, hogy: „de ez nem az én hitem”. És a „kívülálló” így nyilvánvalóan képtelen több száz féle nézetet egyszerre megcáfolni. Arra kényszerülünk, hogy általánosítsunk egy bizonyos fokig. Ezt másként nem lehet. Tudom, hogy evangelikálok milliói vannak, akik (és én mindig ezt mondtam) a „központi kérdésekben” (ahogy ezt ők definiálják) egyetértenek. De egy ilyen erőfeszítés ellenére biztosan bekövetkezik az a pillanat, amikor az ellenfelem azt mondja: „ezt ne nekem mond”. A katolicizmus ellenben egy nagyon könnyű célpont, mivel sokan vagyunk és régóta, és az átlagember is ismeri a hitünket, illetve azokat a bűnöket, amelyeket a múltban katolikusok követtek el. Nekünk történelmünk van. Az evangelikálok mindig kimenekülhetnek a történelemből (legalábbis így gondolják), és a „csak a Bibliához” folyamodhatnak (mintha maga a Biblia elválasztható lenne a történelemtől és az Egyháztól - ez ám a nagy tévedés). Ily módon az ilyen vitákba mindig nehéz belekezdeni. Ez az oka annak, hogy azt akartam, hogy te védd meg a nézeteidet (miután magad ajánlkoztál erre).

P: A Szentírás elégségessége mint fogalom és tekintélyi alapelv nyilvánvalóan egy kinyilatkoztatás utáni tanítás. A szóbeli tanításokra való hivatkozások, amelyek tekintéllyel rendelkeztek mielőtt a Biblia kanonizálása befejeződött, nem cáfolja meg a mai tanítás igazságát.

K: Rendben; elismered, hogy a szóbeli formák „tekintéllyel rendelkeztek”, mielőtt összeállították volna a Szentírást. De akkor arra kérlek, hogy mond el, hogy hol közli azt a Szentírás, hogy a szóbeli Hagyomány végképp megszűnik, miután a kánont elfogadják? Elfogadom azt, hogy ezek a szóbeli áthagyományozások nem vonhatók le magából a Szentírásból, de én hiszem, hogy a legitim (nem a romlott vagy farizeusi) hagyomány, legyen az szóbeli vagy írott, következetes a Szentíráshoz - és emiatt a Szentírás és a Hagyomány egy éremnek a két oldala.

P: A szóbeli igazságot mégis tagadhatatlanul át kellett rostálni alapvető hibák miatt. Ha egy forrás nem teljesen tévedhetetlen, akkor hogyan tudod megállapítani, hogy mikor téved?

K: Az apostoli utódlás, a pápai és zsinati tévedhetetlenség, valamint az Egyházatyák, az Egyház és a hívők konszenzusa (Newman sensus fidelium-a) által.

P: A Biblia isteni sugalmazottságú és tévedhetetlen.

K: Ebben nincs véleménykülönbség köztünk.

P: Pál kétségtelenül mondott sok olyan dolgot, ami nem került be a Bibliába.

K: Ahogy Jézus is.

P: 2Tessz 2,15 - Pál azt mondja, hogy kövessük akár levele, akár élőszó útján adott utasítását. Ezt úgy fogták fel, mint a szóbeli hagyomány tekintélyének jóváhagyását. Azonban Pál pusztán pasztorális rendelkezéseket adott a tesszalonikaiaknak; nem pedig egy kötelező érvényű alapot fektetett le a szóbeli Hagyomány kétségbevonhatatlan tekintélyéről.

K: Hát, ha így állunk, akkor én ugyancsak mondhatom azt, hogy a 2Tim 3,15-16 ugyanebbe a kategóriába esik, és nem egy örök szabály akart lenni az Egyházzal és a Hagyománnyal szembeálló sola Scriptura tekintélyére. A szóbeli Hagyomány éppen olyan kötelező volt Pál nézete szerint, mint az ő leírt levelei. Ami azt illeti, én kétségesnek tartom, hogy ebben a tekintetben Pál úgy gondolt volna saját leveleire, mint Szentírásra, az Ószövetséggel egyenrangúan. Ő egyszerűen tekintéllyel tanított, amit Isten adott meg számára, mint apostolnak, amit az Egyház igazolt. Tehát én azt mondom, hogy a 2Tessz 2,15 egy komoly bizonyíték a sola Scriptura ellen.

P: Fókuszáljunk Pál szándékának a kérdésére. Se te, se én nem hallottuk személyesen Pál prédikációit. Én fenntartom, hogy Pál nem tételezte fel, hogy minden szó, amit ő valaha is kimondott (vagy akárcsak az ő egész kérügmája) Isten Szava volt.

K: Igen; úgy gondolom, hogy ő csak azokat tartotta Isten Szavának, amit tekintélyileg tanított, mint az apostoloktól kapott tanítást (1Kor 11,2; 15,1-2; 1Tessz 2,13; 2Tessz 2,15; 3,6; 2Tim 2,2; vö. Lk 1,1-2; Júd 3). Ez igazán egyszerű: ha Pál megírt levelei abszolút tekintélyűek, és tulajdonképpen az újszövetségi Szentírás terjedelmes részeivé váltak, és Pál azt mondja, hogy az ő élőszavának ugyanúgy kell engedelmeskedni, mint az írotténak, akkor - következésképp - van tekintélyi szóbeli közlés, és - következésképp - a sola Scripturát nem tekinthetjük az egyetlen és végső tekintélynek a kereszténység dolgaiban. „Ha ez megfelelt Pálnak, akkor megfelel nekem is…” Megpróbálhatod a téged zavaró állításokat csak a közvetlen szövegösszefüggésben alkalmazni, de az a probléma ezzel, hogy akkor rengeteg tanítást ugyanilyen tetszőleges módon értelmezhetnénk, és csak azokra az emberekre alkalmazhatnánk, akik eredetileg hallották azokat. Ha általánosságban ez lenne a helyzet, akkor miért az első helyen állnak Pál levelei a Szentírásban? Nyilvánvaló, hogy ezeket a leveleket valamilyen értelemben általánosan kell alkalmazni minden hívőre. Vagy azt mondod, hogy a Timóteushoz írt első és második levél összes anyaga csak Timóteusra vonatkozik? Ugye, hogy nem. Azok a levelek neki íródtak, de nyilván tartalmaznak általános érvényű dolgokat: pl. a keresztény munkások (2Tim 2,14-26); a szóbeli viták elkerülése (2Tim 2,16-18. 23-25), az utolsó napok (2Tim 3,1-9), a püspökök és a diakónusok alkalmassága (1Tim 3,1-9), az egy közvetítő (1Tim 2,5).

P: Isten nem követel tőlünk semmi olyat, amelyet nem tanít a Szentírás közvetve vagy közvetlenül.

K: Ez a materiális elégségesség, amellyel én egyetértek. De még itt is fennmarad az Egyház tekintélyének, és a teológiai és spirituális bizonyosságnak a kérdése. én nagymértékben elfogadom mind az Egyházat, mind a Hagyományt, mert maga a Szentírás egyértelműen szükségesnek látja mind a kettőt. Ameddig a protestáns felekezetek folytonosan ellentétben állnak egymással, és ellentmondanak egymásnak, addig ez aktuális kérdés marad, és logikai szükségszerűség, hogy mind több és több tévedés fog elterjedni.

P: Tehát, ha jól értem az álláspontodat, a materiális és a formális elégségesség közti különbség az egyházi tekintélyhez való kapcsolatban van.

K: Pontosan. Ez arra vonatkozik, hogy kié az utolsó szó a keresztény tanítás és a hittudomány igazságának meghatározásában: az egyéné (akinek szükségképpen értelmeznie kell, és a sola Scriptura nézetben a Szentírás végső bírájává válik), vagy az irányadó Egyházé, a Hagyományé és az apostoli jogfolytonosságé, amelyeknek az egyénnek, mint Isten által megalapozott tekintélynek engedelmeskednie kell, mint nálánál felsőbb tekintélynek.

P: A Szentírás nem az egyedüli norma. Mi azt valljuk, hogy a Szentírás elégséges. A polgári törvények normák a maguk hatáskörében. A szülői utasítás is normatív a gyermekeknek.

K: A materiális elégségesség rendben van. Csak mi kifogásoljuk a tekintélyi Egyház, a Hagyomány és az apostoli jogfolytonosság kizárását, mint a Bibliával szemben álló véleményt.

P: Néhány dolgot a Szentírásban segítség nélkül nehéz megérteni, de a Szentírás lényegi tanításai világosak mindazok számára, akik azt Isten vezetésére figyelve olvassák, és azoknak, akik hajlandóak megmaradni abban, amit megtanultak a Bibliából.

K: Melyek azok a „lényegi” tanítások? Ki határozta meg ezeket? Ki adott arra hatalmat (akárkit idézhetsz), hogy meghatározza ezeket? Hol van a Bibliában egy lista ezekről a tanításokról? én egyetértek azzal, hogy a Biblia nagy részben követhető és megérthető azoknak, akiknek szívük és gondolkodásmódjuk nyitva áll erre (ennek ellenére azt gondolom, hogy a hermeneutikai alapok megértése végső soron nagyon hasznos), de az emberi nem és a Biblia történelme azt mutatja számomra, hogy „csalárdabb az emberi szív mindennél”. Ez az a terület, ahol véleményem szerint nyilvánvaló a protestáns ismeretelmélet kirívó elégtelensége. Ez abban összegezhető, hogy amikor a „testvérem” ellenkező nézetet vall egy tanításról, mint én, akkor egyszerűen tagadom azt, hogy ő a Szentlélek vezetése alatt áll, és bűnös módon azt bizonygatom, hogy vonakodik oda menni, ahová az Isten vezetni akarja. Ez nevetségesen primitív. Akkor ki követte a Szentlelket az Úrvacsora kérdésében? Luther vagy Kálvin? Kinek volt igaza a keresztség lényegét illetően (pl. Újjászületünk-e benne?), Luthernak vagy Kálvinnak? Felkérnélek, hogy nevezz meg akár egyetlenegy jelentősebb tanítást, amelyben az összes protestáns egyetért, amely nem egy olyan tantétel, ahol a protestánsok még a katolikusokkal és az ortodoxokkal is egyetértenek. Ha ti mindnyájan csak az általunk már évszázadok óta tanított tanokban értetek egyet, akkor mi van a tekintély és ismeretelmélet protestáns alapjának sajátosságával és hasznosságával?

P: A Szentírás világosságát maga a Biblia is tanítja. Az MTörv 6. fejezetében Mózes utasítja az izraelitákat, hogy mondják el és adják át a Törvényt gyermekeiknek. Ez magában foglalja azt, hogy a Törvény tanítása könnyedén megérthető mindenki számára.

K: Ennek azonban „tanításnak” kell lennie. Nekem úgy tűnik, hogy ez legalább annyira támassza alá az én nézetemet, mint a tiédet. Ami a zsidókat és az Ószövetséget illeti általánosságban; a zsidóknak éppen, hogy nem volt olyan gondolkodásuk, hogy: „én, a Biblia és a Szentlélek”. A protestánsoknak pedig természetesen vannak tanítóik, kommentátoraik, és bibliamagyarázóik (méghozzá ebben kiválóak - gyakran sok szempontból felülmúlnak bennünket, katolikusokat). Jóllehet ők határozottan szabadon választhatóak és nem kötelezőek, amikor az egyén és a választása kerül elő, hogy melyiket választja, hogy elhiszi. Ez az egyéni magyarázat, és az egyéni értelem csaknem-abszolút primátusának protestáns eszméje (Luther „fogathajtói”).

P: A Zsolt 19,7 és a 119,130 azt mondja nekünk, hogy az Isten Szava egyszerűen felfogható.

K: Van egy lényeges értelem, amelyben ez valóban igaz. Azonban, ha ez formálisan igaz, akkor miért van a protestantizmusban akkora tanításbeli zűrzavar? Az áthidalhatatlan problémáid egyike az, hogy azzal az igyekezeteddel, amellyel a Szentírás könnyen érthetőségét mutatod fel, csupán a felekezetiség és a konkuráló igazság igények ostobaságát és káros voltát fokozod és nagyítod fel. Ez olyan, mint meglopni Pétert, hogy fizessél Pálnak. [angol szólás]

P: Jézus megfeddte a farizeusokat, amiért összezavarták Isten Szavát, de a félreértés okát sohasem az üzenetnek tulajdonította.

K: újfent, ugyanígy sok protestáns is összezavarja Isten Szavát azzal, hogy annyi ellentmondó értelmezést tesz magáévá. Pál egyáltalán nem individualista. Gyakran úgy nézett az egyházakra, mint teljes Egyházra. Pál számára a keresztény tanítás teljes egészében egy testületi vállalkozás, és nem pedig egy egyedi.

P: A Szentírás üzenete azonban igazán világos.

K: Annyira világos, hogy még az olyan meglehetősen egyszerű szertartásnak, mint a keresztség, amelyre a legtöbb protestáns szentségként, de legalábbis egy kötelező és rendkívül fontos szertartásként tekint, öt jelentősebb protestáns tábora van, amelyek összeegyeztethetetlenek és ellentmondanak egymásnak. Annyira világos, hogy eltérések vannak megengedve a legeslegfontosabb dologban, az úrvacsorában, avagy az Eucharisztiában, amelyet Jézus kifejezetten közvetlenül az örök élethez kötött (Jn 6,50-51.54-58). Sőt, hozzátette erőteljes nyomatékkal: azokban, akik nem részesülnek az Eucharisztia által az Ő Testében és Vérében „nem lesz élet” (6,53). Ez egy rendkívül komoly dolog. Mégis a protestánsok megengednek bármit, kezdve a szimbolikus Eucharisztiától az évi négy alkalommal történő úrvacsora-közösségig, stb. mintha ez végső soron csak egy pitiáner dolog lenne. De te azt mondod, hogy a Szentírás világos (úgymint az Egyház tekintélyét vagy az apostoli jogfolytonosság által áthagyományozott kötelező Hagyományt leszámítva). Ezek a viták bel-protestáns civakodások. Maga Luther lényegében a „katolikus” oldalra állt mindkét kérdésben (különösen a keresztséget illetően). Próbálom demonstrálni az „áttekinthetőségbe” vetett hitednek a benső gyengeségét és megvalósíthatatlanságát.

P: Különböző teóriák vannak a keresztségről, de és akkor mi van? Ezek csupán teóriák. Megkapni a keresztséget, ez a központi dolog.

K: De mikor tegyük ezt meg, és ez milyen jelentőséggel bír? újjászületés vagy nem? Ezek rendkívül komoly kérdések. Mégis úgy tűnik, hogy te azt kívánod, hogy vessük el őket, mint jelentéktelen kérdéseket.

P: Ugyanúgy, ahogy te, én sem tartom jónak ezeknek a határozatlan spekulációknak a fajtáit, azonban én nem gondolom azt, hogy az a megoldás, hogy önkényesen válasszunk valamilyen tekintélyi hatalmat, amely majd dönt a különbségekről. A megoldás az, hogy határozzuk meg, hogy hol kiált az Isten, és hol suttog.

K: Tehát Isten „suttogott” a keresztségről, szemben az osztatlan konszenzussal, ami 1500 évig tartott, sőt folytatva Luther, Wesley, az anglikánok és néhány más protestáns csoport nézetéig. A nézőpontod ilyesminek látszik: „ha csakugyan vannak véleménykülönbségek valamely adott tanításban, akkor az azt jelenti, hogy erről Isten „suttogott”, és hogy le kell mondanunk bármilyen megoldásról, és arról, hogy megtaláljuk az igazságot ezekre a kérdésekre vonatkozóan.”

P: Sok olyan dolog van a kereszténységben, amelyek nem elsődlegesen központiak az evangéliumi üzenetben.

K: Mi az Ő központi üzenete? Hol található ez a Szentírásban? Hogyan kell ezt továbbadni? Ki dönti el, hogy mi nem „központi”? Hol van ez a megkülönböztetés a Szentírásban? Hol közlik velünk azt, hogy a „nem-központi” tanítások éppen ezért kevésbé fontosak, és nem kell követnie a kereszténynek - hogy mentesülnek ezeknek a „kisebb” tanításokhoz való kötelezettségnek a felelőssége alól? A Biblia a keresztény igazságról beszél, és pont, nem erről a többszintes (végül is relativista), centrális, másodlagos, és eldobható „igazságok” elképzeléséről. Nem helyesebb, ha egy szilárd pozícióhoz igazodunk, ami az igazság (mint pl. Krisztus Egyháza), mint relatívvá tenni és elkoptatni a keresztény tanítást és az erkölcsöt, valamint hóborttá, ízléssé és egyéni nézetté degradálni teológiai igazságokat (néha a teljes jelentéktelenségig és lényegtelenségig menve), gyakorta elválva bármely egységben lévő keresztény testtől, legyen az protestáns vagy katolikus. Te gyakorlatilag rejtelembe és sötétségbe süllyeszted a kinyilatkoztatás nagy részét - lemondva arról a reményről, hogy valaha is megérthető lesz, és hogy bizonyos dolgokról egyszer majd összhang születik. Ez kétségbeejtő elgondolás, és a Bibliával teljesen ellentétben áll.

P: Véleményem szerint a másodlagos részletek sokfélesége nem mossa alá az evangéliumi kereszténység központi tanait, sem magát a Bibliát.

K: Tehát valami módon a tévedések és a valótlanságok támasszák alá az igazságot? Hol találod meg ezt az elképzelést a Szentírásban?!

P: Felhívnám a figyelmedet, hogy a katolicizmuson belül is nagy változatosság van.

K: Mindig ez a válasz, de szánalmasan elbukik, hiszen nekünk vannak régóta fennálló eszközök (a zsinatok, a „könyvek”, a pápaság, katekizmusok, stb. - a Tanítóhivatal), hogy meghatározzuk, melyek mindenekelőtt a nem katolikus tanítások ezen eltérő nézetek között. Nálatok nincs ilyen mechanizmus, és így a doktrinális relativizmusra és egyházfegyelmi káoszra szorultok (hiszen egyszerűen kiváltok, és további szektákká formálódtok). Vannak nálunk is elpártolók, pl. a fogamzásgátlás, vagy a válás miatt. De ők nyilvánvalóan a katolikus Hagyományon kívül vannak ezek miatt a vitatott pontok miatt: hiszen még egy tipikus nem-katolikus átlagember is gyakran tudja, hogy mi a katolikus tanítás ezekről a dolgokról. Az elpártolók ugyanígy tudják (hiszen nem ostobák). Ők tudatosan a saját képüknek és elképzelésüknek megfelelő alakra akarják megváltoztatni az Egyházat. Talán leginkább ez támassza alá az én oldalamat, hiszen világosan láthatjuk a lényegi különbségeket a katolicizmus és a protestantizmus között. Hogyan döntöd el és határozod meg, hogy melyik a „hivatalos” nézet a protestantizmusban? Egy protestáns sem tudja megindokolni, hogy miért az ő nézete jobb a másikénál, kivéve hogy annyit mond, az övé „biblikusabb”. A gond ezzel az, hogy az összes eretnek a századok során ugyanezt mondta. Ez a tekintély és a helyes bibliai magyarázat problémájának a kezdete, és nem valamilyen módszer általi megoldása.

P: Ugyanolyan gondolkodási módszerekkel vizsgáltuk meg a bibliai adatokat, amelyeket a tudomány más területein is alkalmaznak.

K: És hol jön a képbe a Szentlélek? Vagy az imádság? Vagy a megigazultság, amelyre szintén támaszkodnunk kell, ha azt reméljük, hogy megtalálhatjuk az igazságot (lásd, pl. Péld 2,7; Lk 6,45 - vö. Mt 12,37; Jak 3,17; Tit 1,7-8 - vö. 1Tim 3,1-10)? Itt megint érződik a szekularizmussal átitatott ismeretelméleted. Nincs arra szükségünk, hogy aláássuk a megszokott tudományos módszereket, hogy magyarázzuk a bibliai szövegeket, de te úgy látszik, hogy csaknem egyenlővé teszed a világi bölcsességet a keresztény bölcsességgel. A Kol 2,2-4 tisztázza, hogy minden bölcsesség Krisztusból ered. Pál úgy tűnik, hogy összeveti a bölcsességet a „tetszetős beszéddel” a 2,4-ben. Az emberi bölcsességgel szemben álló isteni bölcsesség magasabbrendűsége nyilvánvalóan ki van jelentve Pálnak a görög korintusiakhoz intézett szavaiban (1Kor 1,18-31). „Isten oktalansága bölcsebb az embereknél…” (1,25). Nem mintha én ellene lennék a megbízható gondolkodásnak, a filozófiának vagy a tudománynak - a legkevésbé sem. De elutasítom azt az elképzelést, hogy a bibliatanulmányozás vagy a teológia ismeretelméletileg azonos értékűek ezekkel a törekvésekkel, azon okok miatt, amelyeket már gondosan kifejtettem. Én hiszek abban a középkori meglátásban, miszerint a teológia „a tudományok királynője”.

P: Nem hiszem, hogy bármelyik keresztény tanító is tekintélyt birtokolhat, ha eltér az igaz bibliai üzenettől.

K: Ki definiálta ezt az igazságot, és miképpen? Ez tökéletesen illusztrálja azt, amelyről éppen beszéltem. Egy ilyen rendszer a gyakorlatban kivihetetlen. A tanítás egysége a Szentíráshoz való hűség garanciája. Pontosan ez az, ami hiányzik a protestantizmusból, mégis folytonosan magának követeli (egy logikailag körkörös módon), hogy ez (akármelyik változat) valami módon hűség a Bibliához, míg ellenben a katolikusok, az ortodoxok, és mások, akik elfogadják a Hagyományt, nem. Ez lenne a helyzet?

P: A szótár szerint két fő jelentése van a tekintély szónak: I. hatalom az engedelmesség érvényre juttatására; és II. Hatalom a cselekedet, a nézet és a hit befolyásolására. Az első jelentést úgy írhatnánk le mint (ellentmondást nem tűrő) tekintélyiség, míg a másodikat úgy mint (mértékadó) tekintélyesség. Ez a különbség van a rendőr és a tudós tekintélye között. én úgy gondolom, hogy Isten maga a tekintélynek e mindkét típusát birtokolja, de az egyház és a kinyilatkoztatás csak a II. tekintélyi típussal rendelkezik.

K: Akkor neked súlyos szentírási problémáid adódnak, minthogy a Pál által kiadott anathémák igencsak „tekintélyiek” voltak, amelyet te elvetsz, vagy ugyanilyenek voltak a korai Zsinatok is, mint a Niceai vagy a Khalkédóni, amelyeket a protestánsok általában „orthodox”-nak fogadnak el. A Jeruzsálemi Zsinat (ApCsel 15) is igencsak „tekintélyi” volt. Parancsolatokat adtak ki, és nem csupán „tudományos” nézeteket egy elefántcsonttoronyból. A „tudósok papsága”, amivel néha a protestáns tekintélyt szoktam leírni, egy jelenkori, újonnan bevezetett dolog, még a protestáns alapokkal kapcsolatban is. Persze ez a rendszer teljesen önkényes is. Ez a „tekintélyt” egy népszámlálásra redukálja, és mindannyian tudjuk, hogy milyen kockázatos az „igazság népszavazat útján” (a dogma szociológiává csökken…). Ezen az sem változtat, hogy végül is egy protestáns sem kötelezhető feltétlenül arra, hogy kövesse akármelyik tekintélyt, hiszen ez a protestáns alapelv veleje. Luther szerint (aki ezt Wormsban gondolta ki) az egyén (legalábbis bizonyos körülmények között, mint pl. ha önmagában felfedezte azt) ítéletet mondhat a Szentírásról, a pápáról, és az egyetemes zsinatokról (a pásztorokról nem is beszélve), a saját akarata és/vagy értelme szerint. Azonban mi nem vagyunk magányos lelki erdőkerülők, mindent elhagyva, hogy gondoskodjunk magunkról, és kitaláljuk az összes tanítást. Isten nem hagy minket „árván”, miként azt Jézus mondta.

P: Én az egyházi vezetés egyenlőségi modelljében hiszek, amely szerintem az Újszövetség pozíciója is.

K: Attól a ténytől eltekintve, hogy egy ilyen egyháztanról senki sem hallott a 16. századig (és akkor is csak a „szélsőséges reformátorok” mint pl. az anabaptisták között), miért kellene elfogadnom a te nézetedet, szemben a többi protestáns variánsokkal? Mindenki a Szentíráshoz folyamodik. De hogyan fogja ez megoldani a különbségek és ellentmondások tényét? A magam részéről én azt támogatom (úgymint katolikus), amelyet az Egyházatyák és a korai zsinatok is tettek: a folyamatos apostoli jogfolytonossághoz fordulni, amely visszavezethető Jézusig és az apostolokig. Ez annak a módja, hogy meghatározzuk a keresztény igazságot: ez az, amit „átvettünk” Jézustól és az apostoloktól. Az „újítók” csak eretnekek voltak, mint pl. az ariánusok, monofiziták és nesztoriánusok.

P: A reformáció csak annyiban volt lázadás, amennyiben ez a puszta emberi intézmények ellen irányult.

K: Akkor hol volt az intézményes Egyház abban az időben? Milyen egy keresztény „intézmény”, amely kiáll és azt mondja: „Itt van a keresztény Egyház” (miként azt Szent Ágoston állította)?

P: Isten fogja kimondani a végső szót - az ítéletkor.

K: Tehát emberileg szólva nincs „végső szó”? Nem lehet bizonyosságunk a keresztény tanokról, míg meg nem ítél bennünket Isten?

P: Te állítod, hogy az egyenetlenkedések a hívő közösségen belül a megismerés és a teológiai hitelesség cáfolata.

K: A Biblia egyfolytában figyelmeztet bennünket a megoszlások miatt. Ezek nagyon nehézzé teszik az átlagember számára, hogy a keresztény keretek között megtalálja az igazságot. Megismétlem, el kellene mondanod, hogy miért igaz egy sajátos protestáns hagyomány, és a neki ellentmondó másik protestáns hagyomány miért hamis. Annak nincs értelme, ha azt mondod, hogy az igazságot nem lehet megvalósítani, vagy ha így is van, akkor ez csak a tetszőleges „központi tanokra” érvényes, mivel ez nyilvánvalóan ellentétes a Szentírással, amely nem állít fel ilyen különbségeket: Jn 8,32; 14,6.17; 14,26; 15,26; 16,13-15; 17,17-19; Róm 1,18.25; 1Tim 2,4; 3,15; 2Tim 3,7; 1Jn 4,6; 5,6; és így tovább.

P: Itt most persze átesel a nyereg túloldalára. Úgy értelmezed ezeket a verseket, miszerint azt mondják, hogy a keresztények az egész igazságot meg fogják ismerni - azaz mindent? Feltételezem, azt fogod válaszolni, hogy csak az összes teológiai igazságot ismerhetjük meg.

K: Igen (az utolsó állításodra felelve).

P: Hol találtad meg ezt az elképzelést a Szentírásban?

K: A Jn 8,32-ben, (figyelembe véve a kontextust) az igazság világosan összekapcsolódik a tanítványsággal és a keresztény igazsággal, mint azt a 8,31 mutatja. A szabaddá válás valódi fogalma a bűn rabszolgaságára utal. Jézus beszél a „bűnnek való szolgaságról” a 8,34-ben. A 8,43-ban azt mondja Jézus, hogy a zsidók „hallani sem bírják az én igéimet”. Jézus a spiritualitásról, a teológiáról és az erkölcsről beszél, és nem a tudományról, stb. Ez nyilvánvaló. Ugyanez az indoklás áll fenn a Jn 14-16 összes passzusában az igazság Lelkére vonatkozóan. Pl. a Jn 16,8-ban is erre utal: „meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről.”. Aztán a 16,13-ban Jézus azt mondja: „amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” A szövegkörnyezetből kiderül, hogy ez világosan a spirituális és teológiai igazságokra vonatkozik, és nem egy aprólékos tudományra. A Jn 14,26-ban ismét azt mondja Jézus, hogy „a Szentlélek… megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Mivel Jézus (már amennyire tudjuk) „vallásos” témájú dolgokat fektetett le, biztosan feltételezhetjük, hogy a Szentlélek is alapvetően ezt teszi. Tudjuk, hogy ezt Isten hogyan akarta közölni az emberiséggel, az Ő kinyilatkoztatásában, beépítve ezt a Bibliába. De ez a teológiai tudás bizonyossággal megismerhető, ugyanezen tanúskodó szövegek lapján. Ezek a határozottan önmagukat meghatározó igazságra vonatkozó szakaszok nem vonatkoznak minden tudásra, szemben a te retorikai állításoddal, de a lelki igazságok hierarchiáját, vagy ezen tudás és bizonyosság elérhetetlenségét sem sugallják - ismét ellentétben a te állításoddal. Hasonlóképpen a Róm 1,18-25-ben az igazság a szövegkörnyezetben Isten tulajdonságaira (1,19-20), amit én a teleológiai (tervszerű) istenbizonyíték egy ősi változatának hívnék, a hitetlenek Istennek kijáró dicsőítésének és hálaadásának a hiányára (1,21), az oktalanságukra és érteni nem akarásukra (1,21-23) utal. Az 1,25 az Istenről szóló igazságra utal. Az 1Tim 2,4-5 ugyanilyen értelemben beszél („azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között”). Pál azt mondja, hogy ő a pogányok tanítója „hitre és igazságra” (1Tim 2,7). Az 1Tim 3,15 kontextusában ugyancsak, ahol az Egyház úgy van leírva mint „az igazság oszlopa és biztos alapja”, Pál a mi hitünk misztériumára utal, és egy „mini káté” féleséget közöl. A 2Tim 3,7-ben, a kontextusban szintén a vallási hitről van szó (vö. 3,4-5). A 3,8-ban Pál a meghamisított hitre utal, ami az igazság ellentéte. Tehát azt találjuk, hogy a pontos értelmezés támogatásában a szövegkörnyezet meggyőző erejű gyakorlatilag az összes olyan szakaszban, amelyet előadtam. Most neked kell ezeket megcáfolnod, hogy a nézetedet fenntarthasd. A lexikonok szintén a Szentírásban jelenlévő igazságnak ezt a meghatározó jelentését támasztják alá. A Thayer's Greek-English Lexicon kijelenti, hogy az alétheia (a Strong-féle száma: 225) azt jelentheti, hogy „mi az igazság a még megfontolás alatt álló dolgokban”. Az esetek túlnyomó többségében mindemellett a jelentése: „mi az igazság az Istenre és az emberek kötelességeire vonatkozó dolgokban (morális és vallási igazságok)”. Ez alatt a címszó alatt sok (vagy az összes?) olyan vers van, amit én is idéztem (mint pl. Róm 1,18.25; Jn 8,32; 1Tim 2,7; 3,15; 2Tim 3,7-8; 1Jn 4,6; 5,6; Jn 14,6.17; 15,26; 16,13). Vine és Kittel lényegében ugyanezt a definíciót adja meg. Befejeztem az érvelésem…

P: Jézus nem azt mondta, hogy „én vagyok az út, a teológiai igazság, és az élet”. Nyilvánvaló, hogy a tudásnak vannak korlátjai. Én fenntartom azt, hogy nem találhatsz alapot a Szentírásban arra az állításra, hogy a tudás tökéletes a teológiában, ha tagadod ezt a gondolkodás más területein.

K: Nos, én úgy gondolom, hogy a fenti tények ezt másként mutatják. A szentírási bizonyíték bőséges. Túlzottan racionalista módon gondolkodsz (annak a szónak egy rossz értelmében): így vagy úgy, melyik áll legközelebb a Bibliához? Lehet néhány önmagához következetes filozófia, amely téged támogatna, de ez nem bibliai vagy apostoli nézőpont, és feltételezem, hogy a Biblia az irányítónk ezekben a dolgokban és nem a puszta emberi filozófia.

P: Azt kérted tőlem, hogy mondjam meg, hogy melyik protestáns hagyomány igaz. A válaszom: egyik sem. Az összes keresztény hagyomány olyan merőben emberi spekulációk keverékét tartalmazza annak az igazságnak a csúcsán, amelyet Isten világosan lefektetett a Bibliában.

K: De hogy határozzuk meg, hogy melyek a „spekulációk”, és melyek a Biblia állítólag „világos” igazságai? Lemondasz azokról a tanokról, amelyekről azt mondod, hogy nem világosak? Egyébként melyek azok? Keresztség, Eucharisztia, szabad akarat, egyházkormányzat, nemi szerep, női papság, válás, fogamzásgátlás, stb.? tudsz nekem adni erről egy listát, és megmagyaráznád, hogy honnan jutottál ehhez?

P: Isten kiválasztott olyan dolgokat, amiket feltárt, és olyanokat, amelyeket elrejtett (MTörv 29,29). El kell fogadnunk ezt, és a különbözőséget, amit Isten megenged a bibliai keretek között.

K: Az Isten megengedi a „különbözőséget” ellentmondást jelent, következésképpen (szükségszerűen) téved? én ezt abszolút meghökkentőnek találom. Ami a MTörv 29,29-et illeti, a szövegkörnyezet (az egész fejezet) nyomatékosan sugallja, hogy a rejtett dolgok Isten gondviselésére, előretudására és szuverenitására vonatkoznak, amely módokon Ő messze magasabb nálunk. Azonban a vers még tovább megy, és azt mondja: „a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre, hogy e törvények minden szavát megtartsuk.” Más szavakkal, a kinyilatkoztatást közvetlenül a „rejtett dolgok” tartományán kívül helyezte el. Ennélfogva megerőszakoltad a szöveg logikáját. Te egy „különbözőséget” (értsd: hibát) próbáltál javasolni a kinyilatkoztatáson belül, miután kettéválasztottad a szöveget: pedig éppen az ellenkezője az igaz. Az MTörv 29,29 arra oktat bennünket, hogy megtarthatjuk a törvény minden betűjét. Jézus határozottan állítja, hogy az evangélium és az új Szövetség a Törvény folytatódása és beteljesedése (Mt 5,17-20). Pál megegyezik ezzel (Róm 3,31; 7,12.16.22.25; 8,4; 13,9-10; 1Kor 9,21). Vedd figyelembe, hogy amikor a mi Urunk Jézus megbízza a tanítványokat a Mennybemenetele előtt (Mt 28,20), utasítja őket, hogy „tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” Vedd figyelembe, hogy ezek nem csupán a centrális tanok, nem „egyszerű kereszténység”, nem a hit egy minimalista csomagja, hanem mindegyik parancsolat. Az igazság az igazság, akármilyen módon nézed.

P: A mindegyik nem jelent abszolút minden szót, hanem minden lényeges elvet.

K: Rendben van, legyen. De ez még inkább kérdésessé teszi a te magasztalt „különbözőségedet” bibliai szempontból. Neked most igazolnod kell a protestáns de facto (tényleges) relativizmust ennek a parancsnak a fényében. Amikor Jézus az ő papi imádságát mondta az utolsó vacsorán, akkor mi volt a téma? Egység; egyetlenség. És miért ez volt a legeslegfontosabb? Jézus nagyon világosan elmagyarázza:

De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.

(Jn 17,20-23)

P: Jézus személyek közötti egységért imádkozott, nem szervezeti megegyezésért.

K: Bizonyítsd be! én azt mondom, hogy a teljesen egy egyértelműen magában foglalja a tanokat. És az egynek lenni, miként a három isteni személy is egy a Szentháromságban, szintén magába kell foglalja a hit azonosságát is. Ez olyan világos, mint a déli napsütés a felhőtelen égen. Természetesen a szeretet mindig központi dolog. Senki sem tagadta ezt. De te tagadod a tanításbeli egység fontosságát (mi más választásod lehet, ismerve a táborod végtelen megoszlásait?).

P: A Szentháromság egységének lényege a szereteten alapul, nem a tanításon.

K: Nem kerülheted meg azt a tényt, hogy nincs tanításbeli megoszlás a Háromságos Istenen belül. Természetesen mi mindig alatta maradunk ennek a tökéletességnek, mint emberi lények, de legalább fenntarthatjuk azt az elvet, amellyel erre törekszünk. Az evangelikálok pedig egyszerűen elvetik ezt az elvet, és megpróbálják bizonyítani, hogy ez egy szót sem érdemlő vélemény.

P: A legnagyobb kár az, hogy a ti megoldásotok számunkra egy formális, haszontalan, kierőszakolt, önhatalmú egységesség, amely az egyház állapotának rosszat tesz.

K: Tehát minden tanításbeli egységesség „formális” és „haszontalan”? Hogy vontad le ezt a végeredményt?

P: Én éppen úgy nem szeretem a „tanításbeli pluralizmust”, mint te. Mindössze azt javaslom, hogy ismerjük fel, Isten nem mond el mindent nekünk. Az elmélet különbözik attól, ami a Szentírásban Isten által van felfedve.

K: Te azt mondod, hogy lehetetlen elkerülni a pluralizmust, és hogy a Szentírás sok kérdésben nem eléggé világos (így a hit eredménye egyértelműen a „különbözőség”), te mégsem vágysz arra az eredményre. Ha Isten valóban hitet tesz a sola Scriptura mellett, akkor nem az kellene lennie az Ő akaratának, hogy a Szentírást eléggé érthetővé tegye, hogy így az evangelikálok egyességre jussanak ezen az alapon? Ha az, hogy Isten tervezi meg dolgokat az Ő gondviselésében, akkor azoknak nem jónak és kívánatosnak kellene lennie? én azt mondom, hogy ugyanezen gondolatok ellentétes pályán futnak magával a Szentírással, és hogy a Szentíráson kívül szükség van valamire (mint egy tekintély, és nem mint egy utólagos kinyilatkoztatás), ami lehetővé teszi a kereszténység számára, hogy egyesüljenek, és lenyűgözzék a hitetleneket. Én nem mondok le arról, hogy a teológiai igazságok a maguk teljességében felfedezhetőek. Úgy tűnik, te már lemondtál erről. Így amig te semmibe veszed az egységet, mint jelentéktelen ismeretelméleti szőrszálhasogatást, addig az Úr sokkal fontosabb dolgokat kapcsol hozzá: a lelkek üdvösségét, a következetes és impozáns keresztény tanúságot, egy bizonyságot arról, hogy Ő küldetett a földre, hogy Megváltónk legyen, stb. A katolikusokat korholják állandóan az állítólagos „bibliátlan” hitünk és „emberi hagyományok” miatt. De ezek mindkét oldalra igazak, és egy nem bibliai konstrukció a te sola Scriptura világnézeteden belül sokkal következetlenebb. Jézus nagyon a szívén viselte az evangéliumot, és azt, hogy mi fogja elfogadhatóbbá és hihetőbbé tenni a pogány világ számára. A te rendszered elkerülhetetlenül pluralizmust okoz a tanokban; Ő pedig azt akarja, hogy egyek legyünk, úgy mint a Szentháromság egy! Ebből nincs kivezető út. Mindenki tudja, hogy a protestantizmusban nincs ilyen egység. Mondhatnám, hogy ezt lehetetlen is megvalósítani, ismerve a protestáns alapvető hipotéziseket, amelyek megsértik Isten kifejezett akaratát, amellyel az Ő Egyházának egységét akarja. Tisztázni szeretném, hogy kontrasztot húztam a protestáns módszertan és tekintélyi alapelv, valamint aközött, ami számomra Jézus álláspontjának tűnik. Csakhogy semmiképpen se érjen az a vád, miszerint én azt hinném, hogy a protestánsok szándékosan Krisztus ellen dolgoznak vagy, hogy nem őszinte az ő követésük. A legtöbb ember figyelmen kívül hagyja saját hipotéziseik - sőt egész rendszerük - logikai következményeit. Én azt mutattam be, hogy a protestáns rendszer egy a Bibliával ellentétes gondolkodásmódhoz vezet (logikailag) - még akkor is, ha ezt a tényt a protestánsok figyelmen kívül hagyják.

P: Egy külsőséges hitelvi egységesség az igazi, bensőséges, spirituális egység helyett nem fogja hihetőbbé tenni az evangéliumot a hitetlenek számára.

K: Én nem hinném, hogy a katolikus tanítás valami „külsőséges” kényszerűség vagy korlátozás lenne, hanem én jutottam arra a belátásra, hogy ez valóban igaz, és hogy ez sokkal közelebb áll „a valóság bibliai alakjához”.

P: Az evangéliumot nem redukálhatjuk egy formailag összekötött egyházzá.

K: Itt te megint alkalmat keresel, hogy kijátszd egymás ellen az evangéliumot és az Egyházat (vagy egy különös retorikai fogással úgy állítod be, mintha az lenne a nézetünk, hogy ezek egyenlők lennének). Ez egy hihetetlen álláspont, bibliailag. Neked azon kellene vitáznod, hogy melyik közösség reprezentálja az „Egyházat”, de hogy egy ilyen hamis ellentétet állíts fel, az teljességgel elfogadhatatlan egy keresztény szemléletben.

P: úgy tűnik, hogy te azt sugallod, hogy a katolikus szervezeti és dogmatikai egység arra bizonyíték, hogy a katolicizmus igaz.

K: Nem, de kezdetnek nem rossz! A dogmatikai egyenetlenség bizonyosan nem egy elragadó érv a protestantizmus magasabbrendűségére. Luther és Kálvin lenézte ezt, ahogy én is. Az ironikus és különös, hogy ezt a hatalmas problémát az evangelikálok egy kézlegyintéssel elintézik. Ez eléggé tiszteletlen a saját alapítóik, úttörőik, és szellemi elődjeik iránt…

P: Az igazság, az igazság, akár egyetért ezzel „az Egyház”, akár nem.

K: De ki tesz igazságot?

P: Miért erősködsz azon, hogy a teológiai vizsgálathoz tekintélyelvű módon kell nekilátni, amely idegen csaknem az összes olyan tudományágtól, ahol emberek keresik az igazságot?

K: Ami a „tekintélyelvű módot” illeti, úgy vélem, hogy további meghatározást kellene adnod. A keresztény Egyházban bizonyosan van tekintély. A kereszténység valóban különbözik. Az ember különféle módon eljuthat az igazsághoz a kereszténységben (beleértve a lelki megtapasztalást is), amelyek nincsenek jelen a tudomány „szekuláris” diszciplínáiban. Te egy súlyos tévedést követsz el: egyenlővé teszed a kereszténységet és a keresztény kinyilatkoztatást a puszta filozófiával, vagy a tudománnyal, vagy a bölcsészettel: egy teljesen világi ismeretelmélettel, különösen akkor, amikor arra célzol (javíts ki, ha tévednék), hogy már nem lehet olyan bizonyosságot szerezni a kereszténységben, mint mondjuk a biológiában, a csillagászatban, vagy a matematikában. Ez ostobaság. Nemcsak, hogy számos bibliai bizonyítékot adtam (fent) arról, hogy az igazság elérhető, hanem ezenkívül Isten elítéli (Pálon keresztül) azokat, akik „mindig csak tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem jutnak.” (2Tim 3,7).

P: Ez mesébe illő lenne, elfogadom, ha Isten valóban úgy határozott volna, ahogy azt te előadod. Azonban a bizonyítékok azt mutatják, hogy ez nem így van. Elsajátítottunk egy irreális feltételezést a skolasztikából, ami által azt hisszük, hogy az összes feltett kérdésre megadtuk a választ.

K: Ez a nézet nem a skolasztikából származik, hanem a Bibliából, miként úgy hiszem, ezt már demonstráltam.

P: Te hihetsz a tévedhetetlenségben fideista módon (pusztán a hit által, értelem nélkül), de nincs igazi bizonyítékod, hogy alátámaszd az állítást.

K: állandóan az én nézetemre akarsz átváltani, míg vonakodsz megmagyarázni a tiédet. Sokkal egyszerűbb lenne elismerned, hogy nem tudsz bizonyosságot adni, így vagy úgy, a tanokról (vagy általánosságban a kereszténységről) a rendszereden belül. Akkor ennek a vitának vége volna, minthogy tekintetbe venném a rendszered alkalmatlanságának alapos bebizonyítását. Ezzel szemben te úgy tűnik, hogy egyenlővé teszed a végeredményt annak dicsőségével.

P: Azokat a dolgokat, amelyeket Isten nyilvánvalóvá tett a Szentírásban, képesek vagyunk megismerni teljes bizonyossággal.

K: Mely dolgok ezek? és ki dönti el, hogy ezek, és hogyan dönti el?

P: A tökéletlen tudás nem egyenlő a relativizmussal.

K: Én nem mondtam, hogy egyenlő. Amikor én felrovom a relativizmust, akkor mindig az egymással versengő, ellentmondó igazságok állításaira gondolok a protestáns akolban (még akkor is, ha ezt az „aklot” csak az evangelikalizmusra korlátozom).

P: Legalább eléggé becsületes vagy, hogy beismered, hogy a ti ismeretelméletetek két különböző, eltérő tévedhetetlen forrást von maga után. Azt gondolom, hogy még becsületesebb lennél, ha elismernéd, hogy úgy veszed a Szentírás tekintélyét, mint ami szintén az egyházból fakad.

K: Nem mondhatom ezt, és következetes sem lennék, mivel az Egyházam nem vallja ezt. Mi azt tanítjuk, hogy a Szentírás (isteni sugalmazottságú lévén) benne rejlő módon tekintélyi és kinyilatkoztatottságú, külön attól, hogy az Egyház által ez így van deklarálva. Akárhogy is, mihelyt valaki becsületesen szembenéz a tekintélyi magyarázat iszonyú problémájával, rájön, hogy az Egyház szükséges ahhoz, hogy elkerülhessük a tévedéseket, és a burjánzó ellentétes nézőpontokat. Ez egy apró különbség, de reális és jogos.

P: úgy látszik, hogy egy földi bírót akarsz a teológiát illetően.

K: Azt akarod, hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Egyrészről azt mondod, hogy a kinyilatkoztatás különbözik más emberileg elérhető ismerettől (ami igaz). Másrészről pedig amikor a kinyilatkoztatás „világossága” és „értelmezése” és a teljes keresztény igazság pártolása kerül szóba, amelyet mellesleg az újszövetségi írók megismerhetőnek tartanak, visszatérsz a merő emberi megismeréshez, és hasonlóvá teszed őket az emberi tudományokhoz és tudományágakhoz. A protestáns alapelveken belül nincs remény a megoldásra, így a felekezeti és individuális keresztény (elszakadva az apostoli Hagyomány történelmi folyamától) arra kényszerül, hogy az igazság és a filozófia világi modelljeiben bízzon, szabályosan racionalizálva saját tehetetlenségét arra, hogy végérvényesen meghatározza az igaz keresztény tanítást. Mindaz, amit mondok, másrészről azt jelenti, hogy hiszem, hogy Isten szavatolta az összes igazságának gondos továbbadását, nagy részben emberi eszközök, az Ő Egyháza révén, amelyet Ő alapított meg. Isten könnyen felhasználhatja és felhasználja a máskülönben bűnös és esendő embert e célból, éppen úgy, ahogy azelőtt is felhasznált bűnös embereket, mint Dávidot, Pált, Pétert, hogy megírják az Ő tévedhetetlen írásait.

P: 1Tim 3,15 - Pál úgy utal az egyházra mint „az igazság oszlopa és biztos alapja”. Ezt szokták bizonyítékként alkalmazni arra, hogy az egyházi hagyomány, és nem pedig egyedül a Biblia a kétségtelen igazság.

K: Nem egészen; inkább úgy, hogy a Szentírás és a Hagyomány átszövi egymást, egy darabként. Az Egyház tekintélyileg értelmezi a Szentírást, de mindenekelőtt is ebben a folyamatban nem tesz semmi olyat hozzá, ami nincs inherens módon a Szentírásban (kifejezetten vagy implicite). Legalább egy következetes és nyílt rendszerünk van, bármit is gondolnak felőle. A ti rendszeretek távolról sem igazolható a Szentírásból, és számomra nem igazán megfelelően fejtetted ki, hogy mi is ez tulajdonképpen, avagy (a legfontosabb) kifejezetten melyek ennek a rendszernek a doktrinális gyümölcsei (a kereszténység ún. központi tanításai).

Biblikus beszélgetések

Katolikus-protestáns párbeszédek a Bibliáról, a Hagyományról és az üdvösségről

A Biblia a hit végső tekintélye ?