Egy tanmese az erőszakról: Agora, Hüpatia és a felvilágosodott mitológia

[Filmajánló]

Alejandro Amenábar Agorája egyszerre akar hagiografikus, valamint ugyanekkora lendülettel anti-hagiografikus mű lenni. Vagyis adott Alexandriai Hüpatia, a híres neoplatonikus filozófusnő és matematikus, aki minden tiszteletre méltó, és emellett adott Alexandriai Kürillosz, az Egyház szentje és tanítója, aki egyáltalán nem az. E két tézis közül egyikre sem mondhatjuk kapásból azt, hogy teljesen valószínűtlen, és hogy ne érdemelne meg bármelyik is egy megfontolt és alapos vizsgálatot. Az Agora vagy túlzottan is megfontolt lett, vagy pedig az alapossága lett túlzottan hiányos, ha nem teljesen hiányzó.

Az Agora az elejétől a végéig azt illusztrálja, hogy Hüpatia, mint a modernitás, a feminizmus, a szekularizmus és a tudományosság topmodellje, miért is olyan ellenállhatatlan. Hüpatia, az ókor patriarkális világában élő művelt és befolyásos tudós nő, aki állítólag ugyan gyönyörű volt, ám udvarlókat se nem keresett, se nem fogadott, mivel jobban szerette az intellektuális és spirituális beteljesedést a feleség és az anya szerepénél. A mosdatlan pogányságból gyorsan kereszténnyé lett kultúrában széles körben csodálták őt keresztények és pogányok egyaránt, de a gőgös egyházi hierarchia mégis ellenfelévé vált, amit Kürillosz, Alexandria szívtelen, ambiciózus pátriárkája testesített meg.

Hüpatiát évszázadokig mutatták be tévesen úgy, mint aki a vallás és az értelem közötti háború mártírja volt. Hüpatiának a Kürillosz és a római prefektus, Oresztész közötti konfliktusban a keresztény tömeg általi sajnálatos gyilkosságát összekötötték a Szerápisz alexandriai pogány templomának - évtizedekkel korábban történt - keresztények általi feldúlásával, amit - talán véletlenül? - azonosítottak Alexandria híres könyvtárának a pusztulásával. Ezzel Hüpatia története ikonikus jelentőségű lett a felvilágosodás korának nagy elbeszéléseiben, amelyekben folyamatosan szembeállították a tudományt a vallással, és őt is elhelyezték Giordano Bruno, Kopernikusz, Galilei és mások hihetetlen panteonjába.

Amenábar filmje az interneten számos kritikus megjegyzést váltott ki, amelyekben szembesítették az igazsággal azokat a súrlódásokat és nyilvánvaló ellentmondásokat, amelyek ezen felvilágosodott mítosz és aközött van, amit történelmileg ténylegesen tudunk Hüpatia történetéből. Sokan közülük keresztény írók voltak, azonban a legteljesebb és legtöbb segítséget nyújtó online feldolgozás, amit találni lehetett, Tim O'Neill - ahogy magáról írja: "egy ír-ausztrál ateista briganti" - tollából született az Armarium Magnum blogon, aki mellesleg a középkori irodalom és az ókori és középkori történelem egyetemi hátterével rendelkezik.

O'Neill már egy éves kemény kritikájára, az "'Agora' és Hüpatia - Hollywood újra lecsap" bejegyzésére a film 2009-es sajtóvetítése szolgáltatott alkalmat, amelyben O'Neill  a filmben feldolgozott történeteket "a tudomány történetéről szóló pszeudo-történelmi mítoszok"-nak, "a Felvilágosodás megőszült mítoszai"-nak nevezi, amelyekben Hüpatia története átfordul "egy tudomány vs. fundamentalizmusról szóló tanmesébe". (O'Neill egy másik weblapon is ír, amelynek címe Történelem versus Da Vinci-kód). O'Neill ezt írja blogjában:

"Ateistaként egyértelműen nem vagyok híve a fundamentalizmusnak - még az 1500 éves válfajának sem (bár a modern megnyilvánulásai mindent elkövetnek, hogy felfigyeljenek rájuk). És amatőr tudománytörténészként nagy örömmel vettem a film azon ideáját, mely áthajt azon ideán, hogy igen, volt a tudományos gondolkodásnak hagyománya Newton és Galilei előtt is. Azonban Amenábar fogta az Alexandriában, Hypatia korában zajló (aktuális és elbűvölő) történetet és egy karikatúrát csinált belőle, eltorzítva a történelmet a folyamat során."

O'Neill különösen az események azon tolmácsolásával foglalkozik, amely a 18. századi katolikusellenes író, Edward Gibbon "A Római Birodalom hanyatlása és bukása", és a népszerűsített Carl Sagan Kozmosz-sorozatának nyomdokain jár. Ezen kép szerint erőszakos keresztények tömege, amelyet Theophilosz pátriárka vezetett, felgyújtotta Alexandria hatalmas könyvtárát, mialatt Hüpatiát, akinek "tudását és tudományát" Theophilosz utóda, Kürillosz megvetette, meggyilkolta a Kürillosz uszításától feltüzelt fanatikus tömeg.

A film sajtóvetítésétől kezdve  gyűjti O'Neill azokat, amiket a filmkészítők legalábbis tisztázatlanul hagytak, Sagan pedig egyáltalán nem vett figyelembe. Így pl. azt, hogy az alexandriai nagykönyvtár már réges-régen elpusztult Hüpatia idejében. Caesar seregei égették fel még Krisztus előtt? Van néhány bizonyíték ebbe az irányba, de a feljegyzések nem világosak. Úgy tűnik, hogy inkább az a valószínűbb, hogy a nagykönyvtár a folyamatos elöregedés martaléka lett: számtalan tűzesetek, rablások, a korhadás és az elhanyagoltság. Erről a történelmi kérdésről egy tisztességes összefoglalást találhatunk a Straight Dope weboldalon (a fenntartója Cecil Adams, aki valószínűleg szintén ateista).

A sajtóvetítésen ugyan jelezték, hogy a filmben a keresztény tömeg nem a nagykönyvtárat, hanem a "második könyvtárat" rombolta le, miként az valóban történt, de vajon a film tényleg így jeleníti-e meg ezt az eseményt? Aligha. Ha valaki nagyon figyelmes, akkor elkaphat ugyan egy alig érthető, részben háttér párbeszédből származó beszédfoszlányt, amely felemlíti azt a tüzet, "amely az anyakönyvtárat elpusztította", és a jelenlegi könyvtár így úgy azonosítható, mint ami "gyermekkönyvtárként" túlélte a pusztulást.

A nyitó feliratokban azonban egyszerűen "a legnagyobb ismert könyvtár"-ról beszélnek (csak ezt az egyet említve), mely "kulturális szimbólum"-ként áll a városban. Eltekintve egy vagy két ferde hivatkozástól, az Agora semmit sem tesz annak érdekében, hogy eloszlassa az azonosságot a nagykönyvtárral, amit látunk majd, hogy a keresztények lerombolnak a filmben. Lényegében a film azt a népszerű mítoszt magasztalja, aminek a történelmi valószínűsége a leghígabb tejleveséhez hasonlít.

A mítosz történelmi alapja az, hogy 391 körül a keresztények tömege elpusztította az alexandriai Serapeumot, vagyis Szerapisz egyik pogány templomát. Az ilyen erőszakos cselekmény, ahogy azt az Agora eldramatizálja, tragikus módon egyáltalán nem volt ritka Alexandriában, és mind a keresztények, mind a pogányok és a zsidók bűnösek voltak ebben, bár azt még az Agora is elismeri, hogy a keresztények üldözése a pogány Róma által megelőzött minden keresztény erőszakot. (Ebben a tekintetben az események Agora-féle verziója valamivel jobb mint a Da Vinci-kódé, ami először vetette fel azt a vérlázító állítást, hogy talán a keresztények kezdték az erőszakot, agnosztikusan összegezve: "Nem tudjuk, ki kezdte a háborút akkoriban".)

Bizonyíték csakugyan van arra, hogy a Serapeum hajdan szállást adott egy "gyermekkönyvtárnak" - de arra szintén van bizonyíték, hogy 391-ben ez a könyvtár már rég nem állt fent. A tényszerű - mind pogány, mind keresztény - beszámolókban, amelyekben a Serapeum elpusztulását írják le, semmiféle utalás nincs könyvtárra vagy könyvtekercsekre. Az Agora ezzel szemben egyfolytában a "könyvtárról" beszél, és drámaian mutatja be a tekercsek ezreinek mérhetetlen kollekciójának az ujjongó fosztogatását (csakúgy mint Hüpatiát, amint kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt).

 Hüpatia Agora-beli portréjával kapcsolatban O'Neill helyesen jegyzi meg:

Némely utalásban Amenábar filmje ateistaként festi le őt, vagy legalábbis teljesen vallástalannak, ez azonban teljesen valószínűtlen. A neoplatonizmus ugyanis elfogadja a tökéletes, a végső forrás, "az Egy" vagy "a Jó" ideáját, ami Hüpatia idejében sok szempontból teljesen azonosítottak a monoteisztikus Istennel.

A film csakugyan így tesz. Amikor azzal vádolják Hüpatiát, hogy "egyáltalán semmiben" sem hisz, ő valószerűtlenül így válaszol: "Én a filozófiában hiszek" - s amely válasz a keresztény hallgatóságban gúnyos megjegyzéseket vált ki. ("A filozófiában. Épp erre van szükségünk ezekben az időkben.")

A valóságban, távol attól a képtől, miszerint megvetették "tudását és tudományát", a bizonyítékok azt mutatják, hogy Hüpatiát széles körben tisztelték a művelt keresztények. Kürillosz, aki könyörtelen és brutális taktikus csakúgy volt, mint művelt és jártas tudós, Hüpatiát mindössze politikai ellenfelének tekintette: Kürillosz igyekezete csak arra irányult, hogy kiterjessze egyházi hatalmát a városra, amit Oresztész, a keresztény római prefektus, Hüpatia barátja és tanítványa, tevőlegesen megakadályozott. Kürillosz békességre való törekvéseit Oresztész többször is visszautasította, és Hüpatia nyíltan a prefektus mellé állt - támogatásáért a pátriárka nyilvánvalóan neheztelt rá. Kürillosz úgy gondolta, hogy Hüpatia támogatása nélkül Oresztész nem lenne képes tovább ellenállni neki - amiben, mint kiderült, igaza is lett, hiszen Hüpatia megölése után Oresztész lemondott hivataláról és elhagyta Alexandriát.

Nyilvánvaló, hogy Hüpatia pogány státusza sem tetszhetett Kürillosznak vagy követőinek, de ismerve Kürillosz kíméletlenségét azon keresztény társai felé, akiket ellenségeinek tekintett (a novatiánusokat, a nesztoriánusokat), semmi okunk azt gondolni, hogy kevésbé haragudott volna Hüpatiára Oresztész támogatása miatt, ha meg lett volna keresztelve. Ha Kürillosz követői megdobálták kövekkel Oresztészt és kíséretét, akkor ugyanilyen könnyen megölhették volna Hüpatiát akkor is, ha történetesen keresztény lett volna.

Noha Hüpatia "tudása és tudománya" volt az alapja hírnevének és befolyásának, semmi ok nincs azt állítani, hogy Kürillosz és követői főként a tudásáért gyűlölték volna ahelyett, amire felhasználta befolyását. Kürillosz aligha vetette volna meg támogatását, ha azt neki ajánlja fel Oresztész helyett.

Az Agorában ez az egész konfliktus a feje tetejére áll. Ahelyett, hogy Kürillosz oldalát szúrta volna a tüske, amiért nem tud megegyezésre jutni Oresztésszel, Hüpatia az, aki a vita középpontjába áll. Messze attól a ténytől, hogy Oresztész tevőlegesen szembehelyezkedett Kürillosszal és visszautasította a békére irányuló törekvéseit, a film úgy festi le Oresztészt mint aki egy passzív és gyenge vezető, aki csak abban érdekelt, hogy elkerülje a veszedelmes konfliktust a hatalmas Kürillosszal, és csak akkor vette fel a kesztyűt, amikor Hüpatiát kellett megvédenie.

Kürillosz és Oresztész egy liturgikus konfrontációjában (ahol a film anakronikusan egy nép felé álló oltárt mutat) Kürillosz megpróbálja felhasználni tekintélyét Oresztész fölött. Kürillosz felolvas az 1Tim 2-ből (egy látszólag inkább evangéliumos könyvből, bár a szöveg nem az evangéliumból származik), hogy arra kényszerítse a prefektust, hódoljon meg Isten szava előtt, vagyis fogadja el, hogy a nőknek csendben kell maradniuk a templomban, ami leplezetten egy Hüpatia elleni ultimátum. Oresztész elutasítja a térdhajtást a Szentírás előtt, de így mindez nem a Kürillosszal való szembenállásként értelmezhető, hanem pusztán Hüpatia iránti lojalitásként.

Bár Kürillosz jellemének egy mélyreható kritikus lefestése történelmileg igazolható lehetne, az Agora egy nemtelen rohamot intéz ellene azzal, hogy a pátriárkából egy bajuszpödrő szörnyeteget csinál, akinek nincs semmiféle ezt ellensúlyozó jellemvonása. Az izraeli színész, Sami Samir által játszott Kürillosz kiejtése és öltözködési stílusa tipizálja a keresztény fundamentalisták filmbeli ábrázolását: egy sötét ruhákban járó közép-keleti etnikum, kontrasztban a pogányokkal, akik viszont élénk színekben öltözködnek és európai típusú Oxbridge-i akcentussal beszélnek. (Vannak nem-etnikus, művelt Oxbridge-i keresztények is: ők mind Hüpatia csodálói.)

A keresztény parabolánus testvériség lefestésével, akik a film folyamán a nincstelenekről gondoskodó proto-ferencesekből átváltoznak a közerkölcsöt felfegyverkezve védő proto-tálibokká, a film összefüggésbe hozza az erőszakos alexandriai keresztényeket napjaink iszlám szélsőségeseivel.

Az Agora nem csak a keresztényeket okolja: keresztények, pogányok és zsidók egyaránt követnek el atrocitásokat. (Talán ez az egyetlen olyan, általam látott film, amelyben egy zsidó tömeg meglepi és legyilkolja a keresztények egy csoportját, ami kétségtelenül előfordult a történelemben.) Azonban a felbujtók mindig a keresztények. Minden erőszak kiváltó cselekménye az, hogy egy pár rongyos parabolánus keresztény nyilvánosan meggyilkol egy arisztokrata pogány vezetőt. Ez a film nyitó sortüze, a kereszténység első portréja.

Az első gyilkosság megtorlása miatt a megerősödő pogányok lemészárolnak egy keresztény társaságot, és aztán ez vezet el a Serapeum keresztény megrohanásáig. A keresztények elleni zsidó rajtaütést ugyancsak megelőzi egy pogromszerű támadás a zsidók ellen a színháznál. Úgy mondhatnánk, hogy keresztények, pogányok és zsidók egyaránt bűnösök, de különösen a keresztények.

A nyitójelenet után nem sokkal úgy tűnik, hogy a film a korai keresztény gyakorlat nemes oldalát is bemutatja, ahogy Hüpatia apja, Theon korbáccsal fenyeget meg egy rabszolganőt, mert felfedezte, hogy az titokban keresztény - és amely pontnál a Davusznak nevezett rabszolga letérdel, és ő is kéri a büntetését, megvallva, hogy ő szintén keresztény. "Most azt gondolják, hogy irgalmasságot taníthatnak nekünk?" És Theon rázza a fejét, mielőtt elkezdené a korbácsolást.

Azonban nem kell sokáig várnunk: Amikor Hüpatia elkezdi mosni a rabszolga sebeit, Davusz elárulja, hogy csak hazudott azért, hogy megmentse a rabszolganőt - vagyis, hogy ő valójában nem is keresztény. Ennyit a film első nemes keresztény cselekedetéről.

Csak később tesz egy kísérletet az Agora, hogy egy szimpatikusabb arcot is bemutasson a korai kereszténységről. Az egyik parabolánus, Ammoniusz (egy palesztin színész: Ashraf Barshom) meghívja Davuszt, hogy csatlakozzon hozzájuk, hogy enni adjanak a szegényeknek és a nincsteleneknek, és ráveszi, hogy hallgassa meg Theofilusz pátriárkát, amint felolvassa a Boldogságokat az evangéliumos könyvből - aki igazán "egy csoda", ahogy azt Ammoniusz mondja.

De mivel Ammoniusz az egyik gyilkos a nyitójelenetben, még ezek a jelenetek is árnyaltak. Ammoniusz bár enni ad a szegényeknek, de az már egyáltalán nem világos, hogy valódi szeretettel teszi-e ezt. Úgy tűnik, hogy inkább csak az motiválja, amit a régi írók felbuzdulásnak (entuziazmusnak) neveztek, egy eufórikus vallási hévnek. Ő sokkal inkább tűnik egy lökött félnótásnak.

De végsősoron Amenábar az összes hithagyományt - pogányt, zsidót, keresztényt (és közvetve a muszlimét) -  az értelemmel szeretné szembehelyezni. Még a film legszimpatikusabb és ellentmondás nélküli kereszténye, Szinesziusz, Küréne püspöke, Hüpatia egy korábbi tanítványa, kritikátlanul és irracionálisan tartja hitét.

"Szünesziusz, te nem kérdőjelezed meg azt, amiben hiszel. Te nem teheted. Nekem muszáj." - mondja nyájasan Hüpatia válaszul arra, hogy Szinesziusz arra ösztökélte, hogy vegye fel a keresztséget. Ironikus, hogy a film milyen sok energiát fektet abba, hogy azt dramatizálja, miszerint a geometriai és fizikai alapelvek soha sem sugallják, hogy a keresztény hitnek bármiféle köze lehetne az értelemhez vagy valamilyen argumentumához.

Hősnőjét a felvilágosodás elbeszéléseinek sorába állítva, az Agorában Hüpatia főként a csillagászattal foglalkozik, semmint matematikával vagy bölcselettel, melyek életének nagy szerelmei voltak. Ahogy kidolgozza a heliocentrikus világnézet titkait, a viszonylagos és végsősoron elliptikus bolygópályákat, a film lényegében átalakítja a valóságban neoplatonikus filozófus Hüpatiát egy proto-Galileivé (sőt, egy szuper-Galileivé, hiszen Galilei elutasította az elliptikus görbéket).

Az Agorának nincs rálátása Hypatia neoplatonikus aszketizmusára se. Szembetűnően festi le, de nem érti, azt a híres epizódot, amelyben visszautasít egy reménybeli udvarlót, felmutatva neki egy menzeszes rongyot festői bizonyítékként vonzódásának nyilvánvaló tévedésére. Meg se kísérli megvilágítani a nézőknek ezt az undorító epizódot, hogy feltárja azt a hatalmas távolságot, ami Hypatia neoplatonikus érzékenysége és a mi "szex-igenlő" miliőnk között van.

Ehelyett Hüpatia házasság iránti közömbösségét kizárólag olyan terminusokkal mutatja be, melyek közvetlenül a modern feminizmushoz köthetőek: a házasság az ókori Alexandriában azt jelentené, hogy szolgai engedelmességgel tartozna férjének, mely függetlenségének és karrierjének a végét jelentené. Az idea, miszerint az emberi szaporodás biológiai realitásai méltatlanok a lélek magasabb jó iránti kutatásának, fel se tűnik a radaron.

Ilyen számfejtésben, a menzeszes rongy csak valami kunszt lehet, valami, amin Hüpatia és a kérő - ebben az elbeszélésben maga Oresztész! - csak nevet majd évekkel később, egy együtt töltött, kvázi-romantikus pillanatban: Hüpatia hátradől egy heverőn, Oresztész szemérmesen az oldalán, odaadóan, rezignáltan, nézi a nőt. "Az apám szeretett egy nőt... Még ha ő..." Hüpatia elmélázva mosolyog, és inkább egy Jane Austen hősnőként, mint neoplatonistaként megszólal: "De én kit szerettem?".

Ez kb. annyira valószerű, mint amilyen Hüpatia rabszolgák és arisztokraták közötti egalitárius törekvéseinek filmes lefestése, mint akiben nyoma sincs korának és társadalmi osztályának arisztokrata elitizmusából. Míg az Agora félbeszakítja hősnőjének hangadását a rabszolgaság ellen, azért Daviszt felszabadítja apja halála után - annak ellenére, hogy éppen előtte molesztálta őt!

A probléma itt nem egyszerűen az, hogy a filmkészítők Hüpatiából minden erények megtestesítőjét kreálták, akiben még a legkisebb hibák sem leleddzenek. A probléma inkább az, hogy túl sokat akartak nekünk elmondani hősnőjükről amellett, hogy elismerik, hogy számunkra ő idegen és tőlünk távol áll, saját korának asszonya.

Az Agorában azért találhatóak gondolatébresztő és aránylag jó dolgok is. A nyitó jelenet, amelyben Hüpatia magabiztosan értekezik a geocentrizmusról és az erkölcsi abszolútumokról nagyon is érdekes, és nem teljesen csökkenti a későbbi kalandjait a viszonylagosságokban és a heliocentrizmusban, amelyeket magáévá tett, bármennyire is képzeltek ezek. Ammoniusz flúgossága ellenére, a keresztény parabolánusok szegénygondozásának is van némi ereje, ahogy Theofilosz evangéliumi felolvasásának is. Szép momentumai vannak Hüpatia és apja, Theón közötti kapcsolatnak is.

Mindezek mellett azonban az Agora felemésztő víziója átmos mindent: csak az értelem egyesít minket, a vallás pedig megoszt, és ez a kettő soha sem találkozhat egymással. Ennek az argumentumnak a tárgyalása pedig a filmben olyan kiforratlan, vázlatos és túlhaladott, mint Hüpatia asztorlábiuma.

De mást is megtanulhattunk újból: Az Agora azzal az eszmével igyekszik eladni magát, hogy egy cél érdekében egy nő is képes lehet megváltoztatni a történelmet. A filmből azonban inkább az derül ki, hogy egy cél érdekében a filmrendezők képesek megváltoztatni a történelmet; valamint, hogy a megosztás, a tény-szerűtlenség, a provokáció és az erőszakosság vádja ismét a vádlók fejeire hull.

Forrás

Steven D. Greydanus: A History of Violence: Agora, Hypatia and Enlightenment Mythology

(Fel)