Babette lakomája (1987)

[Filmajánló]

(A cikk Steven D. Greydanus filmkritikáján alapul.)

[spoilerek!]

Gabriel Axel dán rendező egy Isak Dinesen által írt történetet vitt filmre. A Babette lakomája a kitűnő színészi játék, a Bergman-i stílussal kacérkodó, mind lelki, mind művészi értékekben gazdag, gondos rendezés, valamint díjai ellenére (1 Oscar-díj, 1 BAFTA-díj és két díj a Londoni Kritikusok Körétől) nálunk meglehetősen alulértékelt és ritkán tűzik műsorra, illetve még DVD-n sem kapható.

A Babette lakomáját több szempontból is vallásos filmnek nevezhetjük, de lényegében véve főként egy ünnep: a szív, az érzékek, és mindenekelőtt a lélek ünnepe. Ugyanakkor valóban sok étel-témájú filmtől eltérően (mint pl. a Szeress Mexikóban; vagy a Tortilla leves) nem az élvhajhászásról vagy az érzékekről szóló történet. A film érzékeny, mulatságos, optimista és alapvetően vidám; viszont van benne egy visszafojtott, csaknem aszketikus tulajdonság is, különösen az első felében. Még a tetőpontra érő lakomán se omlik össze egy epikureusi kicsapongásba vagy „ételpornográfiába”. Ugyanis az emelkedettség, és nem a puszta kielégülés Babette lakomájának a célja.

A film megtévesztően egyszerű története mögött a vallás és az élet egyfajta példázata vagy meséje van. Egy narrátor mutatja be az idősödő testvérpárt, egy ekkor már elhunyt protestáns lelkész  lányait a dániai Jütland-partvidéken, kiknek neve Martina (Birgitte Federspiel) és Philippa (Bodil Kjer); „Luther Márton és barátja, Philip Melanchton után”.

Ezek a vallásos nővérek egészen egyszerű életet élnek, néhai apjuk még élő hívei között szolgálva, akik egy kicsiny, 19. századi partvidéki telep maroknyi idősebb lakója, s akik hajdan egy vallási közösséget, egy protestáns szektát alapítottak, melyet a nővérek apja irányított.

Fiatalkorukban egyszer – amint megtudjuk a filmből – mind Martinának, mind Philippának akadt egy-egy komoly kérője, kikkel alkalmuk adódott a szerelemre és/vagy a hírnévre, ami viszont eltávolította volna őket apjuktól és munkájától. Azonban ezeket az ajánlatokat, a megtört szívű kérők nagy bánatára, mindketten visszautasították.

Vagyis nem: Nem is volt igazi kikosarazás, ugyanis a beleegyezés soha nem merült fel.  Az igen-mondás lehetősége akármelyik kérőnek, vagy atyjuk munkájának elhagyása soha nem volt igazából választás kérdése egyik nő számára sem.

A visszaugró jelenetekben láthatjuk a nővéreket fiatalságuk virágkorában, amint apjukkal (Pouel Kern) élnek. A fiatal Martina csinos, de annyira megközelíthetetlen, hogy egy kitanult fiatal lovassági tisztnek is (Gudmar Wivesson), aki beleszeret Martinába, rá kell jönnie - anélkül, hogy a lány egy szót is szólna erről –, hogy nem fog az övé lenni.

A fiatal Philippának (Hanne Stensgaard) pedig olyan hangja van, mint egy nagy énekesnőnek; el is fogadja a zeneoktatást (hogy dalban jobban dicsőíthesse Istent) egy híres operaénekestől, Achille Papin-től (Jean-Philippe Lafont). Ám elkövetkezik egy pillanat az énekgyakorlatok során, egy a Don Giovanniból származó gyönyörűen előadott duett közben, mikor is a dalszöveg személyes jelleget vesz magára: Papin azt a részt énekli, amikor Don Giovanni Zerlinát csábítja („Jöjj hát velem, szépségem… előkelő hölggyé teszlek”), és Philippa Zerlina szavaival válaszol: „Reszketek, mégis hallgatom / Félek az örömömtől / Vágy, szerelem és kétség / harcol a szívemben.”. A darab végén Zerlina megadja magát; azonban Philippa „félve örömétől”, nem, és elküldi Papint (vagy inkább az apját küldi, hogy tegye ezt meg).

Bizonyos szempontból Martina és Philippa úgy élnek, mint a katolikus apácák: szüzességre és vallásos életre szentelik magukat. De mégsem teljesen hasonlatos a kép: ugyanis a felszentelt szerzeteseknek, csakúgy mint azoknak, akik megházasodnak, úgy kell dönteniük, hogy elhagyják apjukat és anyjukat, és az új életük mellett tesznek fogadalmat. Az apácák esküvel mondanak le a házasság és a család javairól, a családi örömökről és szolgálatokról, hogy feláldozzák életüket egy másik örömért és egy másik szolgálatért. Csakhogy ennek az áldozatnak igazinak kell lennie, máskülönben nem sokat ér. Vagyis először fel kell ismerniük, hogy amit feláldoznak, az igazán jó, éppúgy ahogy az ősi izraeliták áldozatainak a nyáj legjavából kellett lennie, aratásuk zsengéit kellett feláldozniuk, ami nem lehetett sem hibás, sem fonnyadt.

Azok, akik hátat fordítanak a házasságnak és a családnak, a hírnévnek és jólétnek, vagy akár magának a földi boldogságnak anélkül, hogy méltányolnák ezeket amiatt, amik, valójában egyáltalán nem hoznak áldozatot. De ez nem csak a lányokra vonatkozik. A gyülekezet egy himnuszt énekel, ami úgy kezdődik: „Jeruzsálem, szívem igazi otthona” – amin természetesen az új Jeruzsálemet kell érteni, a mennyei várost. Ők csak az örök boldogság után vágyakoznak, oda menekülnének, a földi boldogságoktól pedig elfordulnak.

Csakhogy így a gyülekezet ugyanúgy szem elől téveszti a mennyei örömöket, mint a földieket. A lelkész halála után felszínre jönnek a régi sérelmek és félelmek. A vigasztaló régi himnusz már nem tudja elhozni az egység régi érzetét, és még a nővérek legnagyobb igyekezete sem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy megállítsák ezt a bomló folyamatot.

Pedig ezek a még csak hajszálvékony szakadások, skizmák, ha tovább futnak saját pályájukon, akkor feltartóztathatatlanul odavezetnek, hogy vagy teljesen szétrombolják a közösséget, vagy pedig egy vagy több klikk elszakad tőle, hogy megkísérelje visszanyerni vagy megőrizni azt az eredeti tisztaságot és buzgalmat, amelyben a csoport megszületett. Ez valójában egy olyan folyamat, mely már korábban elkezdődött: Martina és Philippa apja fiatalkorának egyházát hagyta el, hogy egy új szektát alapítson, amelyet egy helyreállított reformáció alapjaira akart ajánlani (erre utal lányainak neve is). Maga a reformáció, legalábbis részben, ugyancsak egy olyan törekvés volt, melyről a reformátorok úgy hitték, hogy az apostoli kor elveszett tisztaságát célozta meg, s emiatt elszakadtak az anyaegyháztól.

Az újonnan vetett búzaföld mindig tiszta és üde, ám elég csak egy rövid idő, s megjelenik a konkoly a búza között. A fiatal mozgalmakban és közösségekben gyakran érezhető az odaszánás, a tisztaság, az üdítő lelkesedés, ami azonban idővel csaknem feltartóztathatatlanul apátiába, letargiába, jellegzetes érdekekbe, és abúzusokba fordul.

Természetesen a búza ugyanúgy növekszik tovább; lehetnek ugyanis közönyösek és lehetnek visszaélések, de új lehetőségek is kibontakozhatnak az erényre és a heroizmusra, az elhatározott cél és az elkötelezettség beérhet, a dicsőség teljesen virágba borulhat. Ám, ha a konkolytól való megszabadulás miatt erőlködünk csak, akkor ez elkerülhetetlenül oda fog vezetni, hogy mindent ki akarunk majd tépni, hogy újból kezdjük – ami után természetesen majd újból kinő a konkoly, és a szakadásokat szakadások követik.

Amíg Martina és Philippa karizmatikus apja élt, addig ő képes volt egyben tartani a nyájat. Személyisége központja lett a közösségi vallási életnek, ami ugyanis, mivel nem liturgikus és nem szentségi volt, az igehirdetésre összpontosult, és így következésképp egy igehirdetőre. A személyi kultusz egy hatalmas társadalmi és összetartó erő, de csak addig, amíg a személyiség is létezik.

Ami tulajdonképpen hiányzott ebből a jütlandi közösségből, az a kegyelem, illetve a kegyelem befogadásának a képessége. Vallásuk elvonttá és zárkózottá vált, egy csomó rideg maradisággá, s elvesztették az élő hitet. Egy asszony a gyülekezetben pl. azzal piszkál egy férfit, hogy kétli, hogy Isten megbocsátja nekik fiatalkori bűnüket; a férfi bár tudja a helyes teológiai választ a kérdésre, de valójában nem érzi Isten békéjét, vagy akár szeretetét.

Ebbe a közösségbe érkezik egy váratlan figura: Babette (Stéphane Audran), aki Párizsból menekült el az 1871-es forradalmi erőszak elől. Egy levelet hoz a nővéreknek Papin-től, aki azt kéri tőlük, hogy fogadják be a nőt. Babette, aki csak Papin mély tiszteletét ismeri e hölgyek iránt, szintén könyörögni kezd, hogy hadd szolgálhassa őket, és ezért csak kosztot és kvártélyt kér tőlük; és a jószívű nővérek nem tudnak nemet mondani.

Martina és Philippa persze aligha gondolnak arra, hogy ők maguk vagy közösségük ugyanolyan nincstelen, mint maga Babette; vagy arra, hogy ő pótolhatná ki azt, ami bennük hiányzik. Ő mégiscsak egy francia, feltételezhetően katolikus („pápista”, ahogy a nővérek apja nevezte Papint); aki aligha jobb egy pogánynál. Mi olyan lehetne neki, ami őnekik nincs meg?

Valami pedig valóban volt. A jámbor nővérek élete a szolgálat; de mégis teljesen járatlanok a szolgálatban, ami ugyanannyira alázatosság is lehet, ha nem jobban, mint a szolgálat maga. Fogalmuk sincs Babette mélységes önmegtagadásáról, amit azokra az akaratlan, egyszerű szavakra tanúsított, amikor előírják neki, hogy: „Hadd ázzon”. És arról sem tudnak, hogy Babette mi mindent tudna adni nekik.

A szolgálat sok éve után egyszer csak eljön az a nap, mikor Babette olyan helyzetbe kerül, hogy megmutassa nekik. Jelzi, hogy ő akar előkészülni a kicsiny közösség egy ünnepére, amelyre a néhai lelkész születésnapja ad alkalmat. Martina és Philippa eleinte jóváhagyja Babette terveit… ám a jóváhagyás riadalommá változik, mihelyst elkezdik felfogni terveinek célját (a hajórakománynyi ételtől teljesen sokkot kapnak).

Miféle tivornyába akarja őket bevinni? A mozit ekkor még nem találták fel – és ezek a jütlandiak nem is olyan típusúak, hogy ha lett volna mozi, akkor elmentek volna megnézni –, így kétségtelenül egyikük sem lehetett egészen biztos, hogy mi történik az olyan történetekben, mint a Szeress Mexikóban vagy a Tortilla levesben; de még ha látták is volna őket, csak a rossz érzésüket erősítette volna. Ahogy Philippa énekelte Papin-nel, nekik félelmetes a túl sok öröm.

Hogy miért tette őket a vallásuk ilyen gyanakvóvá Babette választékos előkészületei, pompás ételei miatt? Miért érezték azt, hogy a kenyérkása és a főtt tőkehal lelkileg többre becsülendő mint a Blini Demidoff vagy a Cailles en Sarcophage?

Mihelyst feltesszük ezt a kérdést, egy még nagyobb kérdés merül fel, méghozzá a protestantizmusról: a reformátorok miért fosztották meg templomaikat a térdeplőktől és a szobroktól, vezetőiket a díszes miseruháktól és a füstölőktől, istentiszteletüket pedig a méltóságteljes liturgiától és a szentségektől – miért érezték azt, hogy hitük jobban kifejeződik a csupasz templomfalak között, a sötét öltönyökbe öltözött lelkészek, és az olyan összejövetelek által, ahol az igehirdetés dominál?

A protestantizmust gyakran emlegetik úgy, mint ami bizonyos értelemben túlhangsúlyozza a lelket a test ellenében, ami gyakran már-már a gnoszticizmussal vagy a manicheizmussal határos. A katolikus hagyomány ezzel ellentétben mélységesen megtestesülés-párti, és a lélek és a test egységét emeli ki. Mi természetünknél fogva megtestesült lelkek vagyunk; megváltásunk is mind a testre, mind a lélekre vonatkozik: a teremtés eredendően jó; testté lett az Ige; víztől és Lélektől születünk újjá; és a szeretetben tevékeny hit által igazulunk meg.

Babette, jóllehet nem a katolikus hit apostola ezek között a protestánsok között (ahogy Szalézi Szent Ferenc volt Chablis kálvinistái között), mindazonáltal a megtestesülés-tannak, sőt magának a szentségi kegyelemnek a követe. Lakomája egyszerre étkezés és (amit a nővérek még nem is sejtenek) áldozat; és miként egy szentségnek, ennek is „megszentelő” hatékonysága van. Martina, Philippa és a többiek úgy ülnek asztalhoz, hogy előtte elhatározzák, hogy ez az egész semmiképpen sem fogja aláásni rendületlen egyszerűségüket, azonban az étkezés mégis elkezd titokzatosan működni rajtuk. A néhány visszaemlékezés a hiányzó mesterükre, egy valódi megemlékező étkezéssé teszi a lakomát. De egy váratlan vendég, akinek nincs tudomása Babette jelenlétéről a falusiak között, felismeri az ételeket, és azt kezet, ami valójában mögötte van, ahogy a tanítványok ismerték fel az emmauszi úton az Urat a kenyértörésben.

Babette lakomája végsősoron egy diszkrét megünneplése az isteni kegyelemnek, amivel életünk minden fordulópontján találkozunk, sőt, ami megtéríti nem vállalt útjainkat, valamint áldozatainkat és veszteségeinket is. Mindent, amit feladottnak vagy elvesztettnek gondolunk, Isten sokkal nagyobb mértékben adja vissza, így vagy úgy. Lehet, hogy ez majd csak a mennyben valósul meg, ahol mindannyian igazán azzá válunk, amivé Isten szánt bennünket; azonban az Ő kegyelme jelen van itt és most, akármilyen körülmények között élünk, és ezzel a kegyelemmel minden lehetséges.

(Fel)