Navarra Bibliakommentár

 „Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri”
(Szent Jeromos)
„Az Atya kimondott egyetlen Igét. Ez az Ige az Ő Fia,
és Ő örökké mondja Őt végtelen csendben:

és csendben kell a léleknek meghallania.”
(Keresztes Szent János)

1Tessz 1,1-10

1Tessz 2,1-8

Navarra Bibliakommentár

A Teremtés könyve

Szent Lukács evangéliuma

A tesszaloniakhoz írt első levél

2,1-8

Az első igehirdetés Tesszalonikában

[1] Magatok is tudjátok, testvérek, hogy nem hiába mentünk el hozzátok. [2] Jóllehet előzőleg Filippiben szenvedés és bántalom ért bennünket, amint tudjátok, mégis - bízva Istenünkben - vállalni mertük, hogy hirdetjük nektek az Isten evangéliumát, a sok nehézség ellenére is. [3] Buzdításunk nem megtévesztésből, hamis szándékból vagy álnokságból fakad, [4] hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt az evangélium hirdetésére. Nem is az embereknek igyekszünk tetszeni, hanem az Istennek, aki szívünket megítéli. [5] Mint tudjátok, nem volt szokásunk hízelegni, és kapzsi szándék sem vezetett soha. Isten a tanúnk rá! [6] Emberi elismerésre nem törekedtünk, sem a tiétekre, sem a másokéra. [7] Bár mint Krisztus apostolai követelményekkel állhattunk volna elő, mégis olyan szelíden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekeit dajkáló anya. [8] Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket!

*************************************************************


Kommentár:

1-2. Miként az Apostolok cselekedeteiből tudjuk, Szent Pál és munkatársai azután érkeztek Tesszalonikába, miután elszabadultak az üldözések Filippiben (vö. ApCsel 16,19-40). Nem sokkal később a féltékenység arra vezette a zsidókat Tesszalonikában, hogy nyugtalanságot szítsanak, és ezért el kellett ezt a várost is hagyniuk (vö. ApCsel 17,5-10). Az ellenállás soha sem akadályozhat meg egy embert abban, hogy teljesítse az isteni szó hirdetésének kötelezettségét. „Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus misztériumáról, minden embernek bátran és következetesen kell hirdetni az élő Istent és akit ő mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust; hogy a még nem keresztények, amennyiben szívüket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon térjenek az Úrhoz” (II. Vatikáni Zsinat, "Ad Gentes", 13).

A lustaság vagy a gyávaság mindenféle kifogást talál. Ezért „kérjük a keresztényeket és minden evangelizálót, fontolja meg imádságban a mondottakat: hogy az emberek ugyan üdvözülhetnek Isten irgalmas kegyelméből egyéb utakon is, ha mi magunk nem is hirdetjük nekik az evangéliumot; -- de vajon mi magunk üdvözülhetünk-e, ha az evangéliumot nem hirdetjük: hanyagságból, félelemből, szégyenkezésből, amit Szent Pál úgy fejez ki, hogy „az evangélium szégyene” (Róm 1,16). Mi lesz a mi örök sorsunk, ha esetleg téves alapállásból hagyunk fel az evangélium továbbadásával? Ez ugyanannyi volna, mint elárulni az isteni meghívást. Isten ugyanis azt akarja, hogy az evangélium magvát ember hintse el embertársa lelkébe. Rajtunk áll, hogy e mag fává terebélyesedik-e, gyümölcsöt terem-e? Őrizzük meg tehát a szív buzgóságát. Őrizzük meg azt az édes örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot, még ha könnyek között vetünk is.” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 80).

Isten Szeretetének és az elhívatásunkhoz való hűségnek oda kell vezetnie, hogy „ne féljünk Isten szavától az üldözések közepette […]; ha valakinek szilárd reménye van abban, hogy megvalósítja azt, amit [Isten] ígért, akkor nem fogja feladni, és ezáltal elnyeri jutalmát” (Aquinói Szent Tamás: "Commentary on 1 Thess, ad loc.").

3-6. Azoknak, akik az evangéliumot tanítják, ezt mindig jó szándékkal kell tenniük, mert Isten „szívünket megítéli”. „Vegyük fontolóra, mennyire a közelünkben van ő, és hogy semmit sem rejthetünk el előle, sem elménkben, sem gondolatainkban, sem beszédünkben.” (Római Szent Kelemen: Első levél a korintusiakhoz, 21.)

Mások oktatása a hitben „akkor őszinte, amikor úgy adjuk azt át, hogy összhangban van azzal a törekvéssel és céllal, amit Krisztus adott, amikor tanított” ("Commentary on I Thess, ad loc."). Szent Pál „tisztátalanság”-ként[1] ostorozza Krisztus tanításának mindenféle elárulását: ez kissé arra az ószövetségi nézetre hasonlít, ahol az Úrhoz való hűtlenséget házasságtöréshez hasonlítja (vö. Iz 1,21-26; Oz 1-3.). Amikor az apostol azt mondja, hogy igehirdetése nem tisztátalanságból fakad, akkor ezzel azt fejezi ki, hogy nem tett erőszakot vagy nem változtatta meg a keresztény üzenet tartalmát. Miként VI. Pál feltételezi, hogy „az evangélium hirdetője tehát inkább vállal lemondást és szenvedést, de nem teszi alku tárgyává az igazságot, amelyet továbbad. Nem hamisítja meg, nem ködösíti el az emberek kedvéért. Nem módosítja abból a célból, hogy az embereknek tessék, hogy csodálkozzanak, hogy lelkesedjenek, hogy újszerű legyen. Az igazság alapján áll, és erről az alapról nem tér le azért, mert lusta gondolkodni, sem kényelemszeretetből, sem félelemből. Szívesen elmélyíti ismeretét: szolgálni akarja az igazságot, nem pedig saját szolgálatába állítani.” ("Evangelii Nuntiandi", 78).

Az apostol leszögezi, hogy sohasem próbált bárkit is becsapni vagy saját hasznából cselekedni – a hamis tanítások terjesztőivel ellentétben, akik akkoriban az egész Római Birodalomban megtalálhatóak voltak (vö. ApCsel 17,18-21). A II. Vatikáni Zsinat felidézi ezt, amikor kimondja, hogy „Krisztus tanítványai az Egyház első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével.” ("Dignitatis Humanae", 11).

7-9. Szent Pál „követelményekkel” állhatna elő kettős értelemben is – apostoli tekintélyének teljes erejének használatával, és azt a jogát felhasználva, hogy a közösség pénzügyileg támogatássa (vö. 1Kor 9,14); azonban ő sem az egyikkel (vö. 7-8. v.), sem a másikkal (vö. 9. v.) nem élt.

Ezzel ellentétben ő átadta az evangéliumot, és önzetlen szeretettel és egy dajkáló anya odaadásával munkálkodott. Aranyszájú Szent János, Szent Pál helyébe képzelve magát, a következő megjegyzést teszi: „Igaz, hogy Isten parancsának engedelmeskedve hirdettem nálatok az evangéliumot; de oly nagy szeretettel szerettelek benneteket, hogy kész voltam akár meghalni is értetek. Ez az őszinte és valódi szeretet tökéletes mintája. Egy kereszténynek, aki felebarátját szereti, ezekkel a érzelmekkel kell eltöltve lennie. Nem arra kell várnia, hogy valaki kérje tőle, hogy adja fel érte életét, hanem neki magának kell azt felajánlania” ("Hom. on 1 Thess, ad loc.").

„Az evangelizáció föltételezi, hogy az evangélium hirdetője testvérileg szeresse azokat, akikhez az üzenetet elviszi […] Honnan e szeretet? Nem annyira a tanító szeretete ez, mint sokkal inkább az édesapáé, sőt az édesanyáé! Az Úr Jézus szeretetet vár el az evangélium minden hirdetőjétől, az egyház minden építőjétől. Az igazság szolgálata és az egység megvalósítása is a szeretet jele […] A szeretet jele az is, hogy a keresztényeknek se azokat a vitás kérdéseket tanítsuk, amelyeken a szakemberek is vitatkoznak, hanem alapvető igazságokat, amelyek Isten szavából közvetlenül fakadnak. A híveknek szükségük van ezekre az alapokra, hogy továbbépítsék rajtuk keresztény életüket. Joguk van ezekhez az alapokhoz, mert Isten gyermekei, és őrá hagyatkoznak igaz szeretettel.” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 79).

Az apostol szorgalmas élete megerősítette erkölcsi tekintélyét, amikor figyelmeztetnie kellett az embereket a semmittevés kísértése ellen (vö. 1Tessz 4,11); ez nagyon jó példa volt a korai keresztény nemzedék számára.

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: Thessalonians and Pastoral Epistles. Texts and Commentaries (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1992.

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.