Navarra Bibliakommentár

 „Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri”
(Szent Jeromos)
„Az Atya kimondott egyetlen Igét. Ez az Ige az Ő Fia,
és Ő örökké mondja Őt végtelen csendben:

és csendben kell a léleknek meghallania.”
(Keresztes Szent János)

1Tessz 1,1-10

1Tessz 2,1-8

Navarra Bibliakommentár

A Teremtés könyve

Szent Lukács evangéliuma

A tesszaloniakhoz írt első levél

1,1-10

üdvözlések

[1] Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség!

Hálaadás a tesszalonikiek hűségéért

[2] Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül [3] gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. [4] Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. [5] Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. [6] Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. [7] így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. [8] Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. [9] Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, [10] és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.

********************************

Kommentár

1. A címzés összhangban van a kor stílusával: azonosítja az írót és a címzetteket, valamint tartalmaz egy üdvözletet. Szilvánusz és Timóteus, Szent Pál munkatársainak a nevei a sajátja mellett tűnnek fel. A címzés hangnemében gyengéd, de nem úgy mint egy tipikus, egyszerű családi levél bevezetése. Ez egy hivatalos levél, emiatt biztosít két tanút a benne foglaltakért (a jogi követelményeknek megfelelően: vö. MTörv 17,6).

Ahogy néhány más levélben is (vö. 2Tessz, Fil, Filem), Szent Pál nem apostolként jelöli meg magát: nevének említése elegendő ahhoz, hogy kifejezze tekintélyét. Szilvánusz ugyanaz a személy mint Szilás, akit az Apostolok cselekedetei „próféta”-ként ír le, és aki egyike azoknak, akik „a testvérek között vezetők voltak” Jeruzsálemben (vö. ApCsel 15,22.32); itt a nevének a latin átírása van használva. Szent Pál mellett működött Tesszaloniki evangelizálásakor, így közismert lehetett a város hívői között (vö. ApCsel 17,4). Timóteus egy pogány apa és egy zsidó anya fia volt (anyja keresztény konvertita volt); Szent Pál a hitre vonatkozó utasításokat adott neki, amikor átment Lisztrán a második missziós útja során, és ettől kezdve mindig az apostol odaadó segítője lett. Amikor Szent Pál ezt a levelet írta, Timóteus éppen akkor érkezett meg Korintusba Tesszalonikiből, jót jelentve az egyház lelki állapotáról (vö. 1Tessz 3,6).

A levél a „tesszalonikiek egyházának” van címezve. A görög „ekklesia” szó „gyülekezetet, a nép összejövetelét” jelenti, amit az apostoli kortól kezdve az Egyház, Isten új népének leírására használták. Aquinói Szent Tamás ezt a verset használta fel az Egyház definíciójához, mint „Istenben, az Atyában és az Úr Jézus Krisztusban a Szentháromság és Krisztus istenségének és emberségének hite által összehívott hívők gyülekezete” ("Commentary on 1 Thess, ad loc.). „Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke princípiumára, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.” (Vatican II, Lumen Gentium, 9).

Kegyelem nektek és békesség: Szent Pál kedvenc köszöntése, kifejezve vele azt a vágyát, hogy elérjék a mennyei örömök teljességét. (Lásd a Róm 1,7 jegyzetét.)

 

3. A keresztény lelki élete a teológiai erények gyakorlásán alapul, mert „a hit buzdítja az embereket a jócselekedetekre, a szeretet, hogy kiállja a fájdalmat és a fáradtságot, a remény pedig, hogy türelmesen ellenálljon” (Gabalai Szeverián, "Commentary on 1 Thess, ad loc.").

A hitnek vissza kell tükröződnie a magatartásban, mert „a hit is halott tettek nélkül” (Jak 2,26). Miként Aranyszájú Szent János tanítja: „a hitet a tettek igazolják – nem pusztán az által, hogy mondjuk, hogy valaki hisz, hanem a folytonos valós cselekvések által, és a szeretettel égő szív által” ("Hom. on I Thess, ad loc.").

Mások szolgálata az Istenért a szeretet bizonyítéka. Az az ember, aki ezt az erényt gyakorolja, mindig él a lehetőséggel, és sohasem próbál kitérni az áldozat és a fáradtság elől.

A remény az az erény, amely „lehetővé teszi, hogy elviseljük a balsorsot” (Szent Tamás, "Commentary on 1 Thess, ad loc."). Szent Pál arra buzdít minket, hogy örvendjünk a reményben és legyünk türelmesek a nyomorúságban (vö. Róm 12,12), mert a remény örömmel tölti el a lelket, és erőt ad, hogy elviseljünk minden nehézséget az Isten szeretetéért.

 

4. Minden ember „Istentől szeretett” és, miként Szent Tamás rámutat, ez az eset „nem csak a tőle származó természeti létezésben való részesedés általános értelmében áll, hanem különösen azért, mert az örök javakra hívja őket” ("Commentary on I Thess, ad loc."). Az ember végső sorsa a boldogság, és a boldogság nem található meg (csupán viszonylagos értelemben) a gazdagságban, a hatalomban, az egészségben vagy az érzéki kielégülésekben; az kizárólag Isten megismerésében és szeretetében található meg. Isten azzal, hogy felemeli az embert a természetfeletti rendbe, egy természetfeletti célt vagy véget ad neki, ami annyit jelent, hogy „világosan szemlélik magát a Háromságos egy Istent, úgy, ahogy Ő van” (Firenzei zsinat, Laetentur Coeli bulla, DH 1305).

Megfosztva a megszentelő kegyelemtől az áteredő bűn és a személyes bűnök következtében, az ember képtelen más véget megvalósítani, mint amennyi az ő természetes hatalmából adódik. Azonban Isten annyira szeret bennünket, hogy arra méltat minket, hogy részünk lehessen „a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába.” (Kol 1,12-13). Tehát azok, akik befogadták az evangélium hirdetését, és megkapták a Megváltás gyümölcseit a keresztség és a többi szentség által, egy különleges isteni „választás” tárgyai. Ez a választás vagy kiválasztottság nem azonos az „üdvösséggel”; ez az üdvösség megvalósulását megelőző, Isten részéről történő kezdeményezés. Ahhoz, hogy valaki üdvözüljön, szabadon vissza kell válaszolnia a kegyelem által Istennek ezen cselekedetére.

 

5. Szent Pál emlékezteti őket arra, hogy ő az „evangéliumot” hirdette, amit a próféták megjövendöltek (vö. Iz 40,9; 52,7; 60,6; 61,1), ami az Ige megtestesülésével és az üdvösség tetteivel beteljesedett. A Szentlélek az apostolt vette igénybe, hogy folytassa az ő megszentelő munkáját. A tesszalonikaiakat nem puszta szavak által győzte meg, hanem Isten „ereje” által, aki ezeket a szavakat hatékonnyá tette. Az „erő” szó nem csak a csodatettekre utal, hanem arra, amivel a Szentlélek megindította azoknak a lelkeit, akik hallották Pál igehirdetését.

Igaz, hogy ez a működés, mint Isten minden külső működése, valamiképpen a Szentháromság mindhárom személyének a működése, azonban a Szentírás és az Egyház nyelvezetében rendszerint azokat a tetteket, amelyekben „az erő domborodik ki, az Atyának, míg azokat, amelyekben a bölcsesség domborodik ki, a Fiúnak, azokat pedig, amelyekben a szeretet tűnik ki, a Szentléleknek szokta tulajdonítani.” (XIII. Leó, "Divinum Illud Munus", 5.; DH 3326.).

Az Egyház korai éveiben az evangélium hirdetését gyakran a Szentlélek különleges kegyelmei kísérték, mint pl. a próféciák, csodák vagy a nyelvek adományai (vö. ApCsel 2,8). Az ajándékok e bősége világossá tette, hogy megkezdődött a messiási korszak (vö. ApCsel 2,16), mert ez azt jelentette, hogy beteljesedtek az ősi próféciák: „Aztán pedig kiárasztom lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok. Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban lelkemet.” (Joel 3,1-2).

„erővel és Szentlélekkel”: összhangban az üdvösség isteni tervével, az Ószövetség ideje, amely előkészítette az utat a Messiás eljövetelének, elérkezett a végéhez, és egy új korszak kezdődött el, amelynek kulcsvonása Isten Lelkének a működése: „úgy mondhatni: a Szentlélek az evangélium fő munkálója. Ő indít az evangélium hirdetésére, és ő készíti fel bensőleg a szíveket, hogy befogadják az üdvösség szavát.” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 75.).

6. Szent Pál örül azoknak az eredményeknek, amelyeket Isten végzett a tesszalonikaiakon. Igaz, hogy Krisztus „a” minta, amit követtek, de az apostol példája is szerepet játszott abban, hogy Krisztushoz vezette őket (vö. 1Kor 11,1). „Krisztust követni: ez a nagy titok. Olyan közelről kell kísérnünk, amilyen közel élt hozzá az első Tizenkettő; annyira közelről, hogy azonosuljunk vele. S rövidesen képesek leszünk azt mondani, feltéve, ha nem gördítünk akadályt a kegyelem útjába, hogy felöltöttük magunkra a mi Urunk Jézus Krisztust (vö. Róm 13,14). Urunkat fogjuk akkor visszatükrözni viselkedésünkben, mint egy tükör. És ha a tükör olyan, amilyennek lennie kell, akkor üdvözítőnk legszeretetreméltóbb arcát fogja mutatni minden torzítás és torzkép nélkül; és így lehetősége lesz a többi embernek, hogy csodálja őt, és hogy kövesse őt” Szent J. Escriva, "Friends of God", 299).

„öröm”: a Szentlélek gyümölcseinek egyike (vö. Gal 5,22-23), ami kapcsolatban van Isten szavának feltétel nélküli elfogadásával, és segíti az embert, hogy legyőzzön minden akadályt, amivel csak találkozhat útja során (vö. ApCsel 5,41). „Az ember jókedvű lehet az ostor- vagy ökölcsapások ellenére is, ha elfogadja, hogy ezeket Krisztusért kapja”, jegyzi meg Aranyszájú Szent János. „A Szentlélek örömének a vonása az oka annak, amikor egy elfojthatatlan boldogság nő ki még a nyomorúságból vagy a szomorúságból is […] Az események természetes lefolyása során a szenvedés nem terem örömet: az öröm azoknak a privilégiuma, akik elfogadják a szenvedés Jézus Krisztusért; ez a Szentlélek adta jó dolgok egyike. ("Hom. on 1 Thess, ad loc.").

 

7-8. Tesszaloniki fontos kereskedelmi központ, és egész Görögország egyik közlekedési csomópontja volt. A város keresztényei közé tekintélyes emberek, sőt néhány előkelő asszony is tartozott (vö. ApCsel 17,4). A megtértek társadalmi rangja és a város presztízse részben megmagyarázza a keresztény tanítás gyors elterjedését az egész vidéken.

Amit az apostol itt mond, csak azt mutatja, hogy, amikor teljesen szabadjára engedik  a keresztény életet, akkor az mindenütt terjedni kezd. Ennek kell buzdítania minket, hogy „minden nyilvános cselekedetünk összhangban legyen szent hitünkkel” ([St] J. Escriva, "Furrow", 46).

 

9. Láthatjuk, hogy milyen boldog az apostol, amikor megtudta, hogy az evangelizálás munkája meghozta az Istenhez-térés gyümölcseit – ez az evangélium hirdetésének a teljes célja. „Evangelizálni: Az egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg maga az új emberiség” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 18).

Megindító látni a módot, ahogy a Jó Hír terjed a korai keresztény közösségek között. Az apostolkodásról szóló anekdoták biztosan egyházról egyházra mentek; és ez alkalmat adott Isten dicsőítésére, de ugyanakkor bátorítást is adott nekik, hogy Krisztussal maradjanak, és hogy terjedjen az evangélium.

 

10. A keresztény üzenetnek van egy olyan vonása, ami eltér a judaizmusétól: a remény Krisztusban és a Krisztus-várás. A keresztény tanítás két középpontja bukkan fel ebben a versben: Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki feltámadt a halálból, és el fog jönni újra, hogy mindenkit megítéljen. Aranyszájú Szent János megjegyezte, hogy „Szent Pál egyetlen szövegbe szedte össze a Jézus Krisztusra vonatkozó számos, különböző misztériumot: az ő dicsőséges feltámadását, győzedelmes mennybemenetelét, eljövendő eljövetelét, az ítéletet, az igazaknak szánt jutalmat, és a gonosztevőknek szánt büntetést.” ("Hom. on 1 Thess, ad loc.").

Ez a vers valószínűleg a szóbeli igehirdetés során használt szavak formáját adja vissza, és esetleg a korai keresztény liturgia hitvallásához tartozott.

„várjátok a mennyből Fiát… Jézust”: hogy Jézus Krisztus újra eljön a Hiszekegyben lévő hitigazság: „újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat”. Krisztus lesz az egész emberiség Bírája. Isten mindenkit kétszer fog személyesen megítélni: „Az első ítélet akkor történik, amikor elhagyjuk ezt az életet; ugyanis ekkor azonnal odaállunk Isten ítélőszéke elé, ahol mindaz, amit életünk során tettünk, mondtunk vagy gondoltunk a legszigorúbb vizsgálat tárgya lesz. Ezt nevezzük különítéletnek. A második akkor történik, amikor egyazon napon, és egyazon helyen az összes ember együtt áll Bírájuk széke elé, hogy minden idők összes emberének jelenlétében és fülük hallatára ismerjék meg végső ítéletét […] Ezt nevezzük általános ítéletnek.” (Szent V. Piusz Katekizmusa, I.8.3.)

A „jövendő harag” egy metafora, amely a bűnösök igazságos büntetésére vonatkozik. A mi Urunk Jézus Krisztus megmenti ettől azokat, akik állhatatosan a megszentelő kegyelem állapotában igyekeztek élni, és közösségben voltak Istennel. Avilai Szent Teréz felhívja a figyelmet arra, hogy „nagy dolog lesz ám halálunk óráján az a tudat, hogy az fog bennünket megítélni, akit mindenek fölött szerettünk. Nyugodtak leszünk aziránt, hogy az adósságaink ügyében megejtendő vizsgálat jól fog végződni. Nem idegenbe utazunk, hanem haza megyünk, annak országába, akit mi annyira szeretünk és aki minket annyira szeret.” (A tökéletesség útja, 40. fejezet)

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: Thessalonians and Pastoral Epistles. Texts and Commentaries (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1992.

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.