| Vissza | Antikatolikusok | Előre |
|---|
XII. Piusz pápa és a zsidók
(Ugyanezen cikk word dokumentumban)
A Szenttéavatási ügyek Kongregációja 2007. május 8-án egyhangúlag megszavazta, hogy Eugenio Pacelli, azaz XII. Piusz pápa (1939-1958) valóban hősi fokon gyakorolta a keresztény erényeket, és ezzel a döntéssel egy újabb akadály dőlt le ahhoz, hogy XII. Piuszt boldoggá avathassák. A folyamatot fokozott figyelem kíséri. Az egyik részről lassúnak tartják, és sürgetik(1), a másik részről pedig ellenséges érzülettel, tiltakozásokkal, gúnyiratokkal reagálnak minden egyes újabb lépésre. Ez utóbbiak alapja az a vád, miszerint a pápa II. világháború alatti "hallgatásával" a német náci rezsim segítségére volt, és ezért közvetve felelős az áldozatokért is. Csaknem húsz évvel a II. világháború után XII. Piusz pápát még az egész világon tisztelték, szó sem volt semmiféle vádakról, sem ellenséges kirohanásokról. A háború évei alatt a The New York Times számos vezércikkben és számtalan tudósításban és hírben dicsérte a pápa magatartását és hozzáállását (2). Amikor a pápa 1958 október 9-én meghalt, számtalan zsidó szervezet mondott és írt olyan méltató szavakat, amelyeket ma sokan elfogult katolikus hamisításnak tartanának. Golda Meir, későbbi izraeli miniszterelnök, akkor még az ENSZ izraeli megbízottja, például beszédet mondott a Közgyűlés üléstermében, ahol ezután az Egyesült Nemzetek Szervezete háromperces néma felállással tisztelgett emléke előtt:
"Osztozunk a világ Őszentsége, XII. Piusz halála felett érzett fájdalmában... a náci terror tíz éve alatt, amikor népünk a vértanúság borzalmain ment keresztül, a pápa felemelte a hangját, hogy elítélje az üldözőket, s hogy együttérzéséről biztosítsa az áldozatokat. Korunk életét gazdagította az a hang, amely a mindennapos küzdelmek felett is kimondta az erkölcs nagy alapigazságait. Szomorkodunk a béke nagy védelmezőjének elvesztésén." (3)
XII. Piusz halálának hírére hasonló nyilatkozatokat közölt pl. a Zsidó Világtanács, a Rágalmazásellenes Liga, az Amerikai Zsinagóga Tanács, az Amerikai Rabbitanács, az Amerikai Zsidó Kongresszus, a Rabbik New York-i Választmánya, az Amerikai Zsidó Bizottság, az Amerikai Rabbik Központi Tanácsa, a Keresztények és Zsidók Nemzeti Konferenciája és a Zsidó Nők Nemzeti Tanácsa is. Ezek a szervezetek mind meg voltak győződve arról, hogy XII. Piusz számtalan zsidó életet mentett meg a náci holocaust során.
Mindezzel szemben az 1960-as évek vége felé más hangok kezdtek el felhangzani. Természetesen először katolikusellenes körökben kezdték el hangoztatni azokat a képtelen vádakat, miszerint "XII. Piusznak a nürnbergi bírák elé kellett volna állnia. Az ő háborús bűntette halált érdemelt."(4). Dave Hunt katolikusellenes író pl. ezt írja még: "A Vatikánnak nem lehet megbocsátani se a nácikkal való szövetkezését, Hitler folyamatos dicsérését, se mennydörgő hallgatását a zsidó kérdéssel kapcsolatban. . (A pápák) folyamatos szövetségben voltak Hitlerrel a háború végéig, dollárok százmillióit kaszálva be, amelyet a náci kormány fizetett ki a Vatikánnak."(5). Mindez aztán odáig fajult, hogy a pápa bűnösségét, vagy bűnrészességét teljesen tényként kezdték el kezelni, és az ezzel való ellenkezés szinte a holokauszt tagadásával volt egyenlő. II. János Pál történelmi - bár többek által vitatott helyességű - bocsánatkérése után támadást intéztek amiatt, hogy "hallgatott" XII. Piusz "hallgatásával" kapcsolatban. A jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelyen 2005-ben a pápa fényképét a felelősök közé tették egy őt elítélő felirattal. Antonio Franco érsek, Izrael apostoli nuncius tiltakozására a múzeum úgy válaszolt, hogy "a történelmi igazságokat nem lehet megváltoztatni". (6) Még a Time magazinban is olyan cikk jelent meg, amely a Katolikus Egyház "a holokauszttal szembeni rettenetes tétlenségére és hallgatására" hivatkozott teljesen elfogadott, igazolni sem szükséges tényként, és azt írta, hogy Piusz vagy az Egyház védelmezése ezzel kapcsolatban pusztán "morális csűrés-csavarás"(7). XII. Piusz, "a béke nagy védelmezője", egyszeriben "Hitler pápája" lett.
Bár számos nyilatkozat, újságcikk, és könyv védte meg annak rendje és módja szerint a pápát, mégis ezt az elképesztő folyamatot, annak hátterét és igazságtartamát szeretném most egy kicsit végigjárni - elsősorban James Akin és Robert Lockwood cikke (8) nyomán -, bízva abban, hogy mindezekkel elő lehet segíteni, hogy eljöjjön teljességgel az az idő, amikor a modern mítoszokat az őket megillető helyén kezeli mindenki, és amikor meghazudtolja Isten a hű szolgája ellen vádaskodókat, és "örök hírnevet szerez neki" (vö. Bölcs 10,14).
1.1 Eugenio Pacelli, nuncius, bíboros és államtitkár
Ha inkább a történelmi dokumentumokat részesítjük előnyben Hunt és Chick lidérces fantáziavilága helyett, akkor ezekben azt fogjuk találni, hogy XII. Piusz nemhogy nácibarát volt, hanem, hogy már akkor szembeszállt a németekkel, mielőtt még pápává választották volna, amikor a háborút megelőző években még csak Eugenio Pacelli bíboros volt, a Vatikán államtitkára .
1935. április 28-án, négy évvel a háború kitörése előtt, Pacelli egy beszédet mondott, hogy felhívja a világsajtó figyelmét a nácik fenyegető veszélyére. A leendő XII. Piusz a franciaországi Lourdes-ban 250 ezer zarándok előtt beszélve megállapította, hogy a nácik "valójában csak szánalmas plagizálók, akik a régi tévedéseket öltöztették új köntösbe. Akkor is, ha egy társadalmi forradalom zászlói alá gyűlnek, akkor is, ha a világ és az élet hamis fogalmai vezérlik őket, és akkor is, ha a faj- és a vérkultusz babonaságának a megszállottjai."(9) Ráadásul ez, és ehhez hasonló beszédei a saját véleményét tükrözték, de számos olyan feljegyzés is van, amelyeket Pacelli vatikáni államtitkári minőségében küldött tiltakozásul Berlinbe, és amelyekkel mint a náci párt ellensége híresült el.
A németeknek az éppen uralkodó pápa, XI. Piusz sem tetszett, aki az új német "ideák" hajthatatlan ellenfelének bizonyult, és aki egy teljes enciklikát ("Mit Brennender Sorge" - 1937) írt elutasításukra. Amikor XI. Piusz 1939-ben meghalt, a nácik rémülten gondoltak arra a lehetőségre, hogy esetleg Pacelli lesz a megválasztott utód.
Dr. Joseph Lichten, egy lengyel zsidó, aki diplomataként szolgált, majd később a B'nai B'rith alá tartozó Zsidó Rágalmazás Ellenes Liga (Jewish Anti-Defamation League - ADL) tisztviselője lett, ezt írta:
"Pacelli egyértelműen kimutatta álláspontját, ami miatt mind Olaszország, mind Németország fasiszta kormányai nyomatékosan felemelték hangjukat az ellen, hogy ő legyen 1939. márciusában XI. Piusz utódja, annak ellenére, hogy az államtitkár bíboros 1917-től 1929-ig Németországban szolgált pápai nunciusként... A megválasztását követő nap a Berlin Morgenpost ezt írta: >>Pacelli bíboros megválasztását Németországban nem fogadták örömmel, mivel mindig szemben állt a nácizmussal, és gyakorlatilag ő határozta meg elődje alatt is a Vatikán politikáját.<<"(10)
A korábbi izraeli diplomata, jelenleg ortodox zsidó rabbi, Pinchas Lapide kijelentette, hogy XI. Piusz "jó okkal tette Pacellit az ő náciellenes politikájának építészévé. Pacelli nuncius 1917 és 1929 között német földön elmondott ötvennégy beszédéből legalább ötven tartalmaz támadást a nácizmus ellen, vagy rosszallást Hitler tanaival szemben. Pacelli, aki a Führerrel sohasem találkozott, >újpogányságnak< nevezte azokat."(11)
Néhány héttel Pacelli megválasztása után a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) kiadott egy akkor még titkos jelentést az új pápáról. Lapide rabbi egy részlettel is szolgál belőle: "Tény, hogy Pacelli már bíboros államtitkár tisztségében is kitűnt a nemzetiszocializmus elleni támadásaival, amellyel a demokratikus államok szívélyes támogatását nyerte el a pápaválasztás során. Hogy mint a demokrácia szövetségese mennyire híres volt, azt különösen a francia sajtóban jutatták kifejezésre."(12)
1939. március 2-án a fehér füst Pacelli bíboros megválasztását jelentette. Sajnos azt az örömet, amely a XI. Piusz pápa nyílt szembenállását folytató, határozott pápa megválasztását kísérte, beárnyékolta a vészjósló politikai fordulat Európában. A háború végül is 1939. szeptember elsején tört ki, amikor Németország lerohanta Lengyelországot. Két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak.
1940 kezdetén Hitler megkísérelte az új pápa, megválasztása előtt kimutatott náciellenes beállítottságát megváltoztatni. Elküldte hozzá beosztottját, Joachim von Ribbentropot, hogy megpróbálja lebeszélni arról, hogy elődje, XI. Piusz pápa politikáját folytassa.
"Von Ribbentropnak 1940. március 11-én engedélyeztek egy hivatalos audienciát, amely során hosszadalmas szónoklatban fejtette ki a Harmadik Birodalom legyőzhetetlenségét, a náci győzelem elkerülhetetlenségét, és a pápa a Führer ellenségeihez való csatlakozásának könnyelműségét. XII. Piusz udvariasan és szenvtelenül hallgatta Ribbentropot, majd kinyitott egy hatalmas jegyzőkönyvet az asztalán, és tökéletes németséggel elkezdte felsorolni a zaklatások azon lajstromát, amelyet a Harmadik Birodalom követett el Lengyelországban, megadva a dátumot, a helyet és a pontos részleteket minden egyes bűntetthez. A kihallgatás véget ért; a pápa álláspontja egyértelműen változatlan maradt."(13)
A háború folyamán XII. Piusz valóban nem írt enciklikákat a német terror ellen, nem buzdította a katolikusokat az ellenállásra. Ehhez nem kellettek körlevelek és pápai utasítások. A pápa ezt jól tudta, és azt is tudta, hogy mindezzel csak a náci dühöt váltotta volna ki. "A király haragja a halál hírnöke, de az okos ember le tudja csillapítani." (Péld 16,14). Amíg az antikatolikus körök a karosszékekből eltervezgetve azt óhajtották volna inkább, hogy a pápa a háború alatt a tengelyhatalmak területén harsogja a propaganda ízű állításokat a nácik ellen, addig a pápa cselekedni kezdett, és inkább a zsidó életek megmentését választotta, minthogy szerepeket játsszon a kamerák előtt.
XII. Piusz nem csak jó diplomata volt, nem csak kitűnő teológus, hanem egész lénye katolikus és keresztény volt, igazi Krisztus-követő. A II. Vatikáni Zsinat az ő öröksége is volt, nem véletlenül hivatkoztak rá - a Szentírás után - a legtöbbször a zsinati atyák a dokumentumokban. Azt gondolom, hogy nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy XII. Piusz teljes lelkiismeretével megegyezően maga is aláírta volna a Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatának zsidókról és az antiszemitizmusról szóló sorait (NA 4.5):
"... az Egyház - mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen - megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. [...]
Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében.
Ezért az Egyház - mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot - elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját."(14)A pápa tehát inkább titokban kezdett el dolgozni azon, hogy a náciktól annyi zsidó életet mentsen meg, amennyit csak lehet, hiszen kiirtásukra a legintenzívebben csak a háború kitörése után indult el a hadjárat.
"Annak a szükségét, hogy visszatartsa magát egy provokatív nyilvános nyilatkozattól az ilyen érzékeny pillanatokban, teljesen elfogadott volt a zsidó körökben. Tulajdonképpen ez egy alapvető szabály a háborús Európában mindazon követek számára, akik kötelességüknek érezték, hogy mindent megtegyenek, amit csak lehet a náci atrocitások áldozataiért, különösképpen a zsidókért, akik >egy ismeretlen végállomásra< való deportálás közvetlen veszélyében voltak."(15)
A határozottan kimondott vélemény negatív következményeivel nagyon is tisztában voltak. "Tragikus példának említhetjük, amikor Utrecht érsekét figyelmeztették, hogy ne tiltakozzon a holland zsidók deportálása ellen. Ő ennek ellenére felemelte a hangját, és ezért megtorlásul a holland katolikus zsidókat küldték a halálba. Egyikük volt a karmelita filozófusnő, Edith Stein."(16)
A közszereplésektől való tartózkodást éppen azok az emberek kérték, akiknek XII. Piusz segített. Egy zsidó pár Berlinből, akiket egy koncentrációs táborban tartottak fogva, de XII. Piusz segítségével Spanyolországba szöktek, ezt állították:
"Közülünk senki sem akarta, hogy a pápa nyílt álláspontra álljon. Mi mindannyian menekültek voltunk, és a menekültek nem akarják, hogy célba vegyék őket. A Gestapo sokkal idegesebb lett volna, és csak fokozták volna vizsgálataikat. Ha a pápa tiltakozott volna, akkor Róma a figyelem középpontjába került volna. Sokkal jobb volt, hogy a pápa nem mondott semmit. Mi mindannyian ezen a véleményen voltunk akkoriban, és még ma is ez a meggyőződésünk."(17)
2.2 "... a te adományod rejtve maradjon."
Amíg az USA, Nagy-Britannia és más országok a háború alatt gyakran visszautasították a zsidó menekültek letelepedésének engedélyezését, addig a Vatikán több tízezer hamis dokumentumról gondoskodott, amelyekben keresztényeknek igazolták a zsidókat, hogy így kijátszhassák a nácikat. Ezenfelül XII. Piusz komoly pénzügyi segítséget is nyújtott a zsidóknak. Lichten, Lapide és más zsidó történészek összeszámolták ezeket a kötvényeket, amelyek dollárok millióit teszik ki (a dollár akkor sokkal értékesebb volt, mint ma).
1943-ban Mussolinit, aki hivatali ideje alatt végig hadilábon állt a pápasággal, az olaszok eltávolították a hatalomból, de Hitler, attól tartva, hogy Olaszország különbékét köt a szövetségesekkel, betört az országba, átvette az irányítást, és báburalkodónak újból kinevezte Mussolinit. Ebben az órában, amikor a római zsidók kerültek veszélybe, azok, akiket a pápa a legközvetlenebbül segített, mutatta meg XII. Piusz valódi bátorságát. Joseph Lichten feljegyezte, hogy 1943 szeptember 27-én az egyik náci parancsnok a római zsidó közösségtől azt követelte, hogy fizessenek 100 font (kb. 45,4 kg) aranyat 36 órán belül, különben 300 zsidót fognak elhurcolni. Amikor a zsidó hitközségi tanács csak 70 font aranyat tudott összegyűjteni, a Vatikánhoz fordultak.
"Zolli, az akkori római főrabbi emlékirataiban írja, hogy őt küldték a Vatikánba, ahol már megtörténtek az előkészületek a fogadására: >mérnökként< hívatták, hogy vizsgáljon meg egy konstrukciós problémát, és így a Vatikánt figyelő Gestapo nem akadályozta meg a belépését. A vatikáni kincstárnokkal és az államtitkárral találkozott, akik elmondták, hogy a Szentatya maga adta oda a hiányzó összeget a kincstárból származó aranyedényekből."(18)
XII. Piusz ekkor nyilvánosan is állást foglalt az olasz zsidókkal kapcsolatban: "A pápa erősen felemelte a hangját, és védelmébe vette a zsidókat az első tömeges letartóztatásukkor, 1943-ban, és a L'Osservatore Romano leközölt egy cikket, amelyben tiltakozott a zsidók internálása és vagyonuk elkobzása ellen. A fasiszta sajtó innentől 'a zsidók szócsövének' nevezte az újságot."(19)
A náci invázió előtt a pápa keményen dolgozott azon, hogy kimenekítse az olasz zsidókat; most viszont arra kényszerült, hogy figyelmét a rejtekhelyekre fordítsa.
"A pápa kibocsátott egy utasítást, hogy az egyházi épületek adjanak menedéket a zsidóknak akár a lakók jelentékeny személyes áldozatai árán is; mentesítette a monostorokat és a zárdákat azon kolostori szabályzat alól, amely - néhány meghatározott kívülálló kivételével - mindenki számára megtiltotta ezekbe a vallási helyekre történő belépést, és így rejtekhelyekként használhatták őket. A Vatikánvárosban, templomokban, bazilikákban, egyházi hivatali helységekben és plébániákon, 180 ismert rejtekhelyen zsidók ezreit - a számadatok 4000-től 7000-ig terjednek - rejtettek el, ételt, ruhát és szállást biztosítva. Ismeretlen számú zsidónak nyújtott védelmet Castel Gandolfo, a pápa nyári rezidenciája, a magánházak, a kórházak és a betegápoló intézmények; és a pápa személyesen viselt gondot az Olaszországból deportált zsidók gyermekeiről."(20)
Lapide rabbi beszámol arról is, hogy:
"Rómában láttunk egy listát 155 - olasz, francia, spanyol, angol, amerikai és német - zárdáról és monostorról - a legtöbbjük a vatikáni tulajdonjog határán kívül... amelyek menedéket nyújtottak mintegy 5000 római zsidónak végig a német megszállás alatt. Nem kevesebb mint 3000 zsidó talált menedéket ekkor a pápa nyári rezidenciáján, Castel Gandolfoban; hatvanan éltek kilenc hónapon keresztül a jezsuita Gergely Egyetemen, és fél tucatnyian aludtak a Pápai Biblia Intézet pincéjében."(21)
Különösen figyelemreméltó, hogy a pápa nem csak engedélyezte a zsidók elrejtését a különböző Róma környéki egyházi épületekben. Ő magában a Vatikánban, és saját nyári otthonában, Castel Gondolfoban is rejtegette őket. Az olasz zsidók nácik elleni védelmében elért eredménye jelentős. Lichten feljegyzi, hogy amire a háború véget ért csak 8000 zsidót szállítottak el a nácik Olaszországból(22) - jóval kevesebbet, mint Európa más országaiból.
XII. Piusz nem csak az olasz zsidókkal törődött. 1944. június 25-én nyílt táviratot intézett Horthy Miklós tengernagyhoz, Magyarország kormányzójához, valamint nunciusa, Angelo Rotta a pápa nevében tizenhétszer tiltakozott a magyar kormánynál. Így a pápa nunciusa segítségével 800 ezer zsidó tervezett deportálását volt képes megállítani. Rotta nuncius, természetesen a pápa segítségével, számos további életet mentett meg.
"A nyilas hatalomátvételt követően a nuncius megszervezte a Szentszék védelme alatt álló házak hálózatát... Összesen tizenkét védett házuk volt november-december folyamán... A tizenkét házban összesen mintegy 3000 személy tartózkodott... A nunciatúra épületében, fent a Várban pedig mintegy 200 személyt bújtattak...
A mentésnek ugyancsak fontos eszköze volt az ún. oltalomlevelek, véd- vagy menlevelek kiadása, kiállítása. Ezeket a nunciatúra a kikeresztelkedetteknek adta elsősorban. A formanyomtatvány tulajdonosa a Vatikán védelme alatt állt. A vatikáni menlevelek száma mintegy 15 000 volt, az összes többi semleges követség által kiállítottal azonos nagyságrendű. Végül a nunciatúra megszervezte a mentőszolgálatot Budapest és Hegyeshalom között a halálmenet idején, és amint tette Apor püspök, úgy Rotta érsek és munkatársai is több tucatnyi embert menekítettek ki a munkaszázadokból, a transzportokból."(23)Amikor 1943. február 8-án a szlovák belügyminiszter hivatalosan bejelentette, hogy az országot teljesen zsidótlanítják, Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága rend főelöljárója azonnal Rómába ment, hogy egy privát audiencián informálhassa XII. Piuszt a fenyegető veszélyről. Ennek eredmény az lett, hogy a pápa azonnal utasította pozsonyi nunciusát, hogy tiltakozzék a szlovák kormánynál és az államelnöknél - Tisónál, aki katolikus pap volt -, és vegye rá a szlovák püspöki kart is egy közös tiltakozásra. Ennek következtében a deportálás itt is elmaradt.(24)
A pápa fáradozásai nem voltak ismeretlenek a zsidó hatóságok előtt még a háború alatt sem. Jeruzsálem főrabbija, Isaac Herzog 1944. február 28-án egy személyes köszönetnyilvánítást küldött a pápának, amelyben ezt mondta: "Izrael népe sohasem fogja elfelejteni, amit Őszentsége és kiváló megbízottjai, az igaz civilizáció valódi fundamentumait formáló hit örök alapelveitől sugalmazva tettek, értünk, szerencsétlen fivérekért és nővérekért, történelmünk legtragikusabb órájában, ami az isteni Gondviselés élő bizonyítéka a világban."(25)
Más zsidó vezetők szintén egyetértettek ebben. Románia bukaresti rabbija, Safran 1944. Április 7-én egy hálaüzenetet küldött a pápai nunciusnak: "Nem könnyű megtalálni a megfelelő szavakat, amelyekkel kifejezhetnénk azt a szívélyességet és vigasztalást, amit a legfőbb főpap törődéséből tapasztaltunk meg, aki hatalmas összeget ajánlott fel, hogy enyhítse a deportált zsidók szenvedéseit... Románia zsidósága sohasem fogja elfelejteni ezeket a történelmi fontosságú tetteket."(26)
Róma főrabbija, Israel Zolli szintén közzé tett egy hálanyilatkozatot: "Amit a Vatikán tett, azt kitörölhetetlenül és örökre szívünkbe véstük... A papok és még magasabb egyházi emberek olyan dolgokat tettek, amelyekért örökre tiszteletadással tartozunk a katolicizmus felé"(27). A háború után Zolli katolikus lett, és a pápa iránti tiszteletből, azért, amit ő a zsidókért tett, és ami Zolli megtérésében is szerepet játszott, keresztnevének az "Eugenio" nevet vette fel - a pápa saját nevét. Zolli hangsúlyozta, hogy megtérésének teológiai indokai voltak, ami biztosan igaz, azonban tény, hogy a pápa zsidókért végzett kemény munkája kétségtelenül szerepet játszott abban az ösztönzésben, hogy rátekintsen a kereszténység igazságaira. Lapide ezt írja:
"Amikor Zolli 1945-ben felvette a keresztséget, és a pápa Eugenio keresztnevét vette fel, a legtöbb római zsidó meg volt arról győződve, hogy megtérése a hála tette volt a zsidó menekültek háborús segítségéért, és, az ismételt tagadások ellenére, sokaknak ma is ez a véleménye. Így a Conservative Judaism 1964-es nyári számában Barry Dov Schwartz rabbi ezt írta: >Sok zsidó vette rá magát a megtérésre a háború után a hála jeléül, azon intézmény iránt, amely megmentette életüket.<"(28)
Lapide könyvében megbecsülte azoknak a zsidóknak a teljes számát, akiket annak eredményeképpen mentettek meg, hogy XII. Piusz az Egyház teljes súlyát dobta be a titkos küzdelembe. Összeadva azoknak a zsidóknak a számát, akiket különböző területeken mentettek meg, és levonva azok számát, akiket más okok mentettek meg, mint pl. néhány európai protestáns dicséretre méltó erőfeszítései, "azon zsidó életek végső száma, akiket a Katolikus Egyház mentett meg, az okmányok alapján legkevesebb 700 ezer lélek, de minden valószínűség szerint közelebb áll... a 860 ezerhez."(29). Ez jóval magasabb, mint amennyit az összes zsidó segélyszervezet Európában összesen meg tudott menteni. Lapide kiszámította, hogy XII. Piusz és az általa vezetett Egyház volt a legsikeresebb zsidókat segítő szervezet az egész Európában a háború alatt, mind a Vöröskereszt, mind az összes többi segélyszervezet eltörpült mellette.
Egy mítosz születik... (30)
Az a nézet, amelyben XII. Piusz náci kollaboránsként szerepel, nem egy történelmi revizionizmus esettanulmányai alapján született meg. Sőt, nem is a rendelkezésre álló történelmi dokumentációkból, beleértve a nürnbergi per aktáit, vagy nyilvánosságra hozott kormányzati jelentéseket vizsgáló történelmi tanulmányokból indult ki.
XII. Piusz mítoszát igazából Rolf Hochhuth kreálta egyik színpadi művében 1963-ban, aki máskülönben egy tizedrangú kelet-német színdarabíró volt. Az 1931-ben született Hochhuth tagja volt egy II. világháború utáni mozgalomnak, ami "dokumentumszínház" vagy "a valóság színháza" néven volt ismert. Az irányzat egy a nagy gazdasági világválság alatt népszerű amerikai színházi formából nőtt ki. Társadalmi kérdések színházi bemutatása tényszerű riportok felhasználásával jellemezte. A "tényeknek" fontosabbnak kellett lenniük, mint a művészi ábrázolásnak. Dokumentumoknak és aktáknak kellett bizonyítaniuk a szövegkönyvet.
"A dokumentumdráma sok szempontból a történelmi drámával rokon, amennyiben történelmi eseményt dolgoz fel. Míg a történelmi dráma nem ígéri az események pontos, valósághű rekonstruálását, hanem megelégszik a fontos mozzanatok (események, történelmi személyiségek stb.) történeti hűségével - addig a dokumentumdráma azt az illúziót akarja kelteni a nézőben, hogy a színpadon a megtörtént történelem elevenedik meg."(31)
Ez a műfaj a vietnámi háború allegorikus színműveiben is feltűnt, amelyek a Pentagon aktáin alapultak, vagy párbeszédes formában mutatták be direkt összeválogatva Richard Nixon Fehér Ház-i beszédeit.
A háború utáni Németországban Hochhuth és mások arra használták fel a "tények színházát", hogy felderítsék és feltárják a náci történelmet. Peter Weiss A vizsgálat című darabja pl. részleteket használt fel tanúvallomásokból, amelyeket Auschwitz haláltáborának tisztviselői adtak. Hochhuth bár egy hagyományosabb színházi előadást alkotott, mégis a "tények színháza" stílusában lett bemutatva. Az 1963-as A helytartó-ban Hochhuth egy olyan kitalált ábrázolással támadott, miszerint XII. Piusz pápa egy rideg, cinikus és nemtörődöm hallgatást tanúsított a holokauszt alatt. Piuszt egy náci hajlamokkal rendelkező, cigarettázó piperkőcként mutatta be, aki sokkal inkább törődik a vatikáni befektetésekkel, mint az emberéletekkel. (Hochhuth egy olyan színműnek is a szerzője, ahol Winston Churchillt vádolja egy gyilkosságban való bűnrészességgel. Senki sem szentelt nagy figyelmet erre a műre.)
A helytartó megbízhatóságát még Piusz legbőszebb becsmérlői is elutasították. John Cornwell a Hitler pápája (32)című írásában a következőket írja:
"Ez a történelmi fikció kevés dokumentumon alapult. [XII. Piusz] egy fösvény képmutatóként való jellemzése olyan távol áll az igazságtól, mint amilyen nevetséges. Akárhogy is, Hochhuth darabja nagymértékben megsérti a dokumentumfilm legalapvetőbb kritériumait: az ilyen történetek és portrék csakis akkor érvényesek, ha bizonyíthatóan igazak."
A nyilvánvaló hibák, előítéletek és a történelmi hitelesség hiánya ellenére mégis A helytartó lett a XII. Piusz elleni vádak alapja öt évvel a halála után. Miért? Mivel ez termékeny talajt szolgáltatott a különféle Piusz-ellenes reakcióknak.
XII. Piusz késői pápaságának antisztálinista és antikommunista dolgai miatt sok II. világháború utáni történész között vált népszerűtlenné. Ez egy olyan időszak volt, amikor a baloldali érzelműek még kacérkodtak a sztálinizmussal, bár a szovjet vezető, Nikita Kruscsov nyíltan beszélt a világnak az igazi sztálini hagyaték, mint világnézet, lassú haláláról. A baloldali akadémiai körök szenvedélyes légkörében, különösen Olaszországban az 1950-es évek végén, majd végig az 1960-as években, az általános vád Piusz ellen az volt, hogy bár nem volt nácibarát a háború alatt, de jobban gyűlölte a bolsevizmust, mint ahogy Hitlert gyűlölte. Ez többnyire azon alapult, hogy a pápa ellenezte a Szövetségesek azon igényét, hogy Németországnak feltétel nélkül meg kell adnia magát. Piusz azt hitte, hogy egy ilyen ultimátum csak folytatná a háború borzalmait és szaporodnának a gyilkosságok: egy vélemény, amivel lehet ellenkezni, azonban aligha elegendő ok ebből azt levezetni, hogy enyhe volt a náci Németországgal szemben. Azonban a Szövetségesekkel ellenkező álláspontját, amely a szükségesnél bármennyivel is meghosszabbította a háborút, később úgy magyarázták mint egy pápai tervet, mellyel egy erős Németországot akart volna támogatni védőpajzsként a szovjet kommunizmus ellen.
Ezenfelül a pápát azzal is hibáztatták, hogy egy olyan szovjetellenes légkört segített létrehozni, amely a hidegháborút eredményezte a 40-es 50-es években. Hochhuth vádja a pápa "hallgatásáról" előkészítette azt a teóriát, hogy Piusz abból a célból tagadta meg Németország nyilvános bírálatát, hogy az ország hatékonyan elláthassa a szovjet terjeszkedés folyamatos blokkolását.
Az elmélet, természetesen, ugyanannyira a képzelet szüleménye, mint Hochhuth színműve. Nem volt hiteles bizonyíték még egy ilyen pápai stratégia sugallatára se. Mégis népszerűvé vált, különösen a marxista szimpatizáns történészek között az 1960-as években. Mindazonáltal még ez az elmélet sem szólt a pápa megvádolásáról, amely szerint "kollaborált" volna a holokauszt során, sem más olyan vádakról, hogy az Egyház bármi mást tett volna, mint, hogy zsidó életek százezreit mentette meg. Mindennek a nyilvánvalósága egyszerűen annyira szilárd volt. Azonban az "emberek feletti politika" érdekhajhász alapját biztosította a holokausztra adott válaszban, és egy ilyen kegyetlen okoskodást húzott rá a pápára.
A helytartó tehát sokkal nagyobb jelentőséget kapott, mint amennyit megérdemelt. A baloldaliak arra használták fel, hogy kétséget támasszanak a kommunista-ellenes pápaságban. Piusz helyett, aki egy körültekintő és törődő pápaként volt ismert, aki minden rendelkezésre álló eszközt megragadott arra, hogy megmentse az európai zsidókat a tökéletes náci csapdából, egy politikai cselszövő képet kreáltak, aki életeket áldozott fel, hogy megállítsa a kommunizmus terjedését. A helytartó pusztán a szócsöve volt a történelem egy ideológiai magyarázatának, ami elősegítette a "hallgató" XII. Piusz mítoszának megalkotását, aki semmit sem tett a náci öldöklés ellen.
A helytartó megjelenése a zsidó közösségen belül is nagy visszhangot keltett. A zsidó világ Adolf Eichmann bírósági pere során újra élte a holokausztot. A náci "Végső megoldás" kulcsemberét, Eichmannt, Argentínában fogták el 1960-ban, 1961-ben állították bíróság elé Izraelben, és 1962-ben kivégezték. Sok zsidó számára Eichmann pere újraélesztette azokat a borzalmakat, amelyeket a nácik vittek végbe. Ugyanebben az időben Izraelt minden irányból megfenyegették az egységes arab államok. A háború akármelyik pillanatban kitörhetett. A helytartó visszhangzott világszerte a zsidó közösségekben, amely úgy mutatta be Izraelt, mint aki az ellenségektől körülvéve harcol a végső túlélésért.
A pápai támogatás és a zsidóknak a háború alatt nyújtott segítség két évtizedes elismerése ellenére, Hochhuth megalapozatlan vádja vált népszerűvé minden szemszögből. II. János Pál bocsánatkérése után egy cikkben a jeruzsálemi Uri Dormi jól leírta ezt a hatást:
"A helytartó megjelent héberül, és elsőként közölték a hírt egy másik hallgatásról, XII. Piusz hallgatását a holokausztról. A háború alatti pápát, akit 1941 Szentestéjén a New York Times szerkesztői úgy dicsértek, hogy "az egyetlen uralkodó maradt Európa kontinensén, aki egyáltalán fel merte emelni a hangját" leleplezte a fiatal, vakmerő drámaíró."
3.3 A saját pecsenye sütögetése
Egy érdekes csavar, hogy hogyan használták fel a Piusz-ellenes modern legendát még az Egyház belső kritikusai is. Amikor Cornwell Hitler pápája című könyve megjelent 1999-ben az Egyesült államokban, nagyfokú médiavisszhangot váltott ki XII. Piusz állítólagos "hallgatása". Ám Cornwell alapvető célja az volt, hogy kételyt támasszon II. János Pál ellen elődje, XII. Piusz befeketítése által.
Feltűnő volt, hogy milyen kevés figyelmet szenteltek ennek a fontos konklúziónak. Cornwell felhasználta a holokausztot, hogy támogasson és alátámasszon egy sajátos véleményt az Egyházon belül a pápai tekintély szerepéről. Könyvét János Pál egyházon belüli irányítása ellen írta, pártfogolva vele egy sajátos, ún. liberális elképzelést arról, hogy hogyan kellene az Egyházat működtetni. Meglepő, hogy milyen kevesen ütköztek meg, különösen a zsidó kommentátorok közül, hogy a holokausztot így használják fel, és élnek vele vissza az Egyház belső vitája során.
Hasonlóképpen James Carroll a Constantine's Sword (33) (Konstantin kardja) című könyvében az antiszemitizmus történetét és a holokausztot használta fel, hogy előálljon az állítólagos egyházi reform liberális közhelyeinek listájával. Ő lényegében a holokausztot és XII. Piusz pápa állítólagos "hallgatását" használta fel arra, hogy érveljen a női papszentelés és a papi cölibátus eltörlése mellett.
A modernkori katolikus legendák - hiszen nem csak XII. Piusz esete vált azzá - folytatódni fognak, hiszen egy korunkbeli eszmét és célt szolgálnak. Az egyébként zavaros és rosszhírű német színműíró által teremtett Piusz-ellenes mítosz is folytatódik, hiszen ez is egy olyan célt szolgál korunk társadalmában, amelynél mindenféle eszközt bevetnek, akkor is, ha semmi köze sincs a történelmi realitáshoz. Ebbe vagy beletörődünk, vagy megharcolunk minden egyes olyan részért, amelynek szentsége, értéke, nagysága nem tűrhet előttünk bántalmat. Mint itt, amikor egy ember becsülete, igazvoltja, hírneve forog kockán, akinek nevét sárba dobták és meggyalázták, nem riadva vissza hazugságtól, csalástól, megtévesztéstől, és gúnytól, csak azért, hogy kicsikarjanak maguknak egy kis szubjektív "igazságot". Természetesen ezek a negatív legendák az ember hiszékenysége révén még a jóhiszemű embereket is befolyásolják, és így olyan erejű homályt képesek előidézni, amelynek feloszlatásához nem elegendő a józan ész, vagy az udvarias kézlegyintések, se néhány gyertya gyújtása.
A boldoggá avatási ügy jelenleg abban a stádiumban van, hogy XVI. Benedek pápa elrendelte a folyamatban általában megszokottan végső "alkalmassági" megfontolás megvizsgálását, azaz használ-e az adott kor egyházának a boldoggá avatás, jelen esetben konkrétan, hogy milyen hatással volna a keresztény-zsidó párbeszéd jelenlegi helyzetére (34). Az Il Giornale-ban megjelent cikkben (35) Andrea Tornielli megemlíti, hogy miközben Izrael vatikáni nagykövete már többször is interveniált a boldoggá avatás elhalasztása érdekében, a zsidóság nagy része - főleg az ortodoxok - nem osztja a Pacelli ellen - leginkább az úgymond liberális részről - felhozott vádakat. XII. Piusz méltánylói és dicsérői közé több mai világhírű zsidó történész is tartozik (pl. Sir Martin Gilbert, David Dalin). Ezért talán jogosan remélhetjük, hogy XII. Piusz képe egyszer majd átkerül a Jad Vasem jelenlegi faláról az "Igaz Ember" címet viselő emberek tablójába.
Felhasznált irodalom:
- Akin, J., How Pius XII Protected Jews, in This Rock Magazine, VIII (1997/2)
- Lockwood, R. P., A Pius Legend, in This Rock Magazine XVII (2006/11)
- Pius XII and the Holocaust (szerk. Graham, R.) Catholic League for Religious and Civil Rights, New Rochelle 1988.
- Lapide, P. E., Three Popes and the Jews, Hawthorn, New York 1967.
- Gergely, J., A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Apostoli Szentszék és a Soá, in Magyar megfontolások a Soáról (szerk.: Hamp, G., Horányi, ö., Rábai, L.), Balassi Kiadó - Magyar Pax Romana Fórum - Pannonhalmi Főapátság, Budapest-Pannonhalma 1999.
- Adriányi, G., XII. Piusz, a magyarok barátja, in: új Ember Magazin, IV. (2003/12)
További ajánlott irodalom:
- Blet, P., XII. Piusz és a második világháború, új Ember, Budapest 2005.
- Gilbert, M., The Righteous: The Unsung Heroes of the Holocaust, Henry Holt and Company, New York 2003.
- The Pius War: Responses to the Critics of Pius XII. (szerk. Bottum, J. - Dalin, D. G.), Lexington Books, Lanham 2004.
- Dalin, D. G., The Myth of Hitler's Pope: How Pope Pius XII Rescued Jews from the Nazis, Regnery, Washington, D.C. 2005.
- Rychlak, R. J. - Novak, M., Righteous Gentiles: How Pius XII and the Catholic Church Saved Half a Million Jews from the Nazis, Spence, Dallas 2005.
Lábjegyzetek
(1) Legutóbb két amerikai szervezet (Catholic League for Religious and Civil Rights és a Society of Catholic Social Scientists) kezdett közös aláírásgyűjtésbe, amelyben arra kérik XVI. Benedek pápát, hogy gyorsítsa meg a boldoggá avatási eljárást.
(2) Di Giovanni, S. M., Pius XII and the Jews: The War Years, as reported by the New York Times, Catholic League for Religious and Civil Rights, http://www.catholicleague.org/pius/piusnyt/bio.htm
(3)Idézte: La Civilta Cattolica, 1958, III, 323.(4)Chick, J., Smokescreens, Chick Publications, China, California 1983, 45.
(5)Hunt, D., A Woman Rides the Beast, Harvest House, Eugene, Oregon 1994, 284.
(6)Magyar Kurír, Az izraeli nuncius nem vesz részt a soa megemlékezésen
(7)Morrow, L., Is It Enough to Be Sorry?, in Time Magazine, CDV (2000/12)
(8)lásd: Bibliográfia.(9)Pius XII and the Holocaust (szerk. Graham, R.), Catholic League for Religious and Civil Rights, New Rochelle 1988, 106.
(10)Lichten, J., A Question of Moral Judgement: Pius XII and the Jews, in Graham, 107.
(11)Lapide, P. E., Three Popes and the Jews, Hawthorn 1967, 118.
(12)Uo. 121.
(13)Lichten, 107.
(14)A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, SZIT, Budapest 2000.(15)Pius XII and the Holocaust (szerk. Graham, R.), Catholic League for Religious and Civil Rights, New Rochelle 1988, 18.
(16) Lichten, 30.
(17)Uo. 99.
(18)Uo. 120.
(19)Uo. 125.
(20)Uo. 126.
(21)Lapide, P. E., Three Popes and the Jews, Hawthorn 1967, 133.
(22)Lichten, 127.
(23)Gergely, J., A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Apostoli Szentszék és a Soá, in Magyar megfontolások a Soáról (szerk. Hamp, G. - Horányi, ö. - Rábai, L.) Balassi Kiadó - Magyar Pax Romana Fórum - Pannonhalmi Főapátság, Budapest - Pannonhalma 1999.
(24)Adriányi, G., XII. Piusz, a magyarok barátja, in új ember magazin, IV (2003/12)
(25)Pius XII and the Holocaust (szerk. Graham, R.), Catholic League for Religious and Civil Rights, New Rochelle 1988, 62.
(26) Lichten, 130.
(27)American Jewish Yearbook 1944-1945, 233.
(28)Lapide, 133.
(29)Uo. 215.
(30)Lockwood R. P., Deconstructing The Deputy, in Catalyst, V (2000/6)
(31) A dokumentumdráma, in A magyar irodalom története 1945-1975, Akadémiai Kiadó, Budapest 1981-1990, vol. III, 1359.
(32) Cornwell, J., Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII, Viking Penguin, London - New York 1999.
(33) Carroll, J., Constantine's Sword. The Church and the Jews, Houghton Mifflin, New York 2001.
(34) érszegi, M. A., újabb vizsgálatok XII. Piusz boldoggá avatása előtt, in Vatikáni Figyelő