Vlagyimir Szolovjov néhány gondolata az Egyházról

Szent Miklós és Szent Kassziánosz orosz legendája, a két elkülönült Egyházra alkalmazva

Egy népszerű orosz legenda elmeséli, hogy Szent Miklós és Szent Kassziánosz miként látogatott el egyszer a földre. Útjuk során találkoztak egy szegény paraszttal, akinek a szekere egy rakás szénával beleragadt a sárba, és hiába erőlködött, hogy lovaival kihúzza azt.

"Menjünk, és nyújtsuk a kezünket ennek a derék embernek" - mondta Szent Miklós.

"Nem én. Én inkább nem avatkozok bele" - válaszolta Szent Kassziánosz - "Nem akarom bepiszkolni a ruhám."

"Jól van, akkor várjál meg," - felelte Szent Miklós - "vagy menj tovább nélkülem, ha úgy akarod." és minden tétovázás nélkül beleugrott a sárba, majd készségesen segített a parasztnak kihúzni a szekerét a sáros keréknyomból.

Amikor befejezte a munkát, és utolérte társát, teljesen beborította a mocsok. Kabátja elszakadt, és összepiszkolódott, és úgy nézett ki, mint egy koldus rongya. Szent Péter, amikor odaértek a Paradicsom kapujához, megdöbbent, hogy ilyen állapotban látja őt.

"Ejha! Hogyan kerültél ilyen állapotba?" - kérdezte. Szent Miklós elmesélte neki a történetet.

"Hát te?" - kérdezte Szent Péter Szent Kassziánoszt - "Te nem voltál vele ennél a találkozásnál?"

"De igen. Csak én nem avatkoztam olyan dologba, amihez semmi közöm, és azon is igen aggódtam, hogy összepiszkítom a ragyogó tiszta ruhámat."

"Jól van" - mondta Szent Péter - "neked Szent Miklós, mivel nem féltél, hogy piszkos leszel, amikor kisegítetted felebarátodat egy bajból, a jövőben két ünneped lesz egy évben, és szent Oroszországban a parasztok között téged fognak utánam a legnagyobb szentnek tartani. Viszont neked, Szent Kassziánosz, pedig meg kell elégednek a szép tiszta ruháddal. Neked csak minden szökőévben legyen ünneped, minden negyedik évben."

Megbocsátható Szent Kassziánosznak, hogy idegenkedett a kétkezi munkától, és az út sarától. Azonban abban nem lenne igaza, ha helytelenítette volna társát, mert neki másféle elképzelése volt a szentek feladatáról az emberiség felé. Kedvelhetjük Szent Kassziánoszt a tiszta és makulátlan ruhája miatt, de mivel szekerünk még mélyen a sárban van, Szent Miklós az, akire valóban szükségünk van, a rettenthetetlen szentre, aki mindig készen áll arra, hogy hozzálásson a munkához és segítsen nekünk.

A nyugati Egyház, hűen az apostoli misszióhoz, nem fél attól, hogy alámerüljön a történelem mocsarába. Európa barbár népei között az erkölcsi rend és a szellemi kultúra századokon át egyetlen eleme nem csak a független szellem és a műveletlen ösztön ezen embereinek a szellemi nevelését vállalta magára, hanem a földi irányításuknak a feladatát is.

A pápaság rááldozva magát erre a fáradtságos feladatra, hasonlóan Szent Miklóshoz a legendában, nem gondolt sokat saját külsejének tisztaságára, amikor az emberiségnek sürgősen szüksége volt rá. A Keleti Egyház ezzel szemben az elvonult aszketizmusával, a kontemplatív miszticizmusával, a politikai élettől és minden emberiségre tartozó társadalmi problémától való visszavonulásával leginkább, Szent Kassziánoszhoz hasonlóan, a Paradicsom elérésére gondolt, hogy egyetlen folt se legyen a ruháján.

A Nyugati Egyház arra használta fel isteni és emberi hatalmát, hogy egy egyetemes célt valósítson meg; a Keleti Egyház pedig csak tisztaságának megőrzésével törődött. Ez a különbségek és az egyházszakadás alapvető okának a legfőbb pontja a két Egyház között.

Ez magának a vallásos élet eltérő ideáljának a kérdése. Az elkülönült keresztény Kelet vallási ideálja nem hibás, hanem hiányos. A keleti kereszténységben az utolsó ezer év óta a vallást a személyes jámborságban látták. (1), és az imát tekintették az egyetlen és egyedüli vallásos aktivitásnak.

A Nyugati Egyház anélkül, hogy lebecsülné az egyéni vallásosságot mint minden vallás valódi csíráját, törekedett fejleszteni ezt a csírát, azért, hogy egy társadalmilag tevékeny szervezetté alakuljon Isten dicsőségére és az emberiség egyetemes javára. A Kelet imádkozik, a Nyugat imádkozik és dolgozik. Melyik a helyes?

Jézus Krisztus az Ő látható Egyházát nem pusztán a mennyről való meditálásra alapította, hanem azért is, hogy munkálkodjon a földön, hogy ellenszegüljön a pokol kapuinak. Ő nem a pusztai magányba küldte apostolait, hanem a világba, hogy meghódítsák, és alárendeljék azt annak az Országnak, amely nem e világból való, és nem csak a galamb szelídségével, hanem a kígyók ravaszságával is megbízta őket. Ha ez csak a tiszta keresztény lélek megőrzésének a kérdése, akkor mi a célja az Egyház társadalmi szervezeteinek, és annak a szuverén és abszolút hatalomnak, amellyel az Egyházat Krisztus felfegyverezte, neki adva végső hatalmát úgy kötve és oldva a földön, ahogy a mennyben?

Athosz szent hegyének szerzetesei, az elszigetelt Keleti Egyház igazi reprezentánsai, századokon át az összes energiájukat az imába és a Tábor-hegyi teremtetlen fény szemlélésébe fektették (2). Tökéletesen igazuk van; az imádság és a teremtetlen dolgok szemlélése lényeges a keresztény élethez.

De hagyhatjuk-e, hogy ez a lelki foglalkozás alakítsa az egész keresztény életet? - vagy ezt kellene-e tennünk, ha megpróbálnánk elhelyezni az ortodox keletet az ő sajátos karakterével és különleges vallási irányzatával, az egyetemes egyház helyébe? Nekünk Keleten van egy imádkozó Egyházunk, de hol van közöttünk a cselekvő Egyház, amely ennek a világnak a hatalmaitól teljesen függetlenül követeli magának a lelki befolyást?

Hol van Keleten az élő Isten Egyháza, az Egyház, amely minden nemzedék számára törvényeket alkot, amely megállapítja és feltárja az örök igazságok szabályait, hatástalanítva a tévedések folyton változó formuláit? Hol van az Egyház, amely azon dolgozik, hogy újraformálja a nemzetek teljes társadalmi életét a keresztény ideálnak megfelelően, és amely a Teremtő végső célja felé vezeti őket - a Teremtővel való szabad és tökéletes egységbe?

A kizárólagos aszketizmus szószólóinak emlékezniük kellene, hogy a tökéletes Ember csak negyven napot töltött a pusztában; azok, akik Tábor fényét szemlélik, ne felejtsék, hogy ez a fény csak egyetlen egyszer tűnt fel Krisztus életében, aki saját példáján keresztül igazolta, hogy az igaz imádság és az igaz szemlélődés egyszerűen a tettek életének az alapja.

Ha ez a nagy Egyház, amely évszázadokon át semmi mást nem csinált, csak imádkozott, nem hiábavalóan imádkozott, akkor neki fel kellene mutatnia az élő Egyházat, a cselekvő, harcoló, és győzedelmes Egyházat. De ezt nekünk magunknak kell akarnunk, hogy így legyen. Mindenekelőtt fel kell ismerünk a mi tradicionális vallási életünk hiányosságát, és őszintén megkísérelni azt, hogy a kereszténység fogalmát teljesebben valósítsuk meg. Nincs arra szükség, hogy valami újat találjunk ki, vagy valami újat alkossunk ennek a célnak az érdekében. Csak helyre kell állítanunk vallásunk katolikus, avagy egyetemes karakterét, felismerve azonosságunkat a keresztény világ tevékeny részével, a Nyugatra centralizált és szerveződött egyetemes tevékenységgel, és mindenünk meglenne, aminek most híján vagyunk.

Nem a keleties természetünk megváltozását akarjuk, vagy azt, hogy tagadjuk meg vallási szellemünk jellegzetes karakterét.

Nekünk csak fenntartás nélkül fel kell ismernünk azt az alapvető igazságot, hogy mi Keleté vagyunk, ám az Egyetemes Egyház része is, egy rész, ami ráadásul nem is annak a belső középpontja, és ezért illő lenne helyreállítani a kapcsolatot a széleken lévő egyéni erőink és a nagy egyetemes középpont között, amit a Gondviselés Nyugatra helyezett. Szóba se kerülhet vallásunk és erkölcsi egyéniségünk elfojtása, sokkal inkább annak megkoronázásáról és inspirálásáról van szó egy egyetemes és fejlődő élettel.

Saját magunknak tartozunk azzal a kötelességgel, amely magában foglalja azt, hogy magunk ismerjük fel mik is vagyunk a valóságban: a kereszténység hatalmas testének szerves része, és ez megerősíti lelki szolidaritásunkat nyugati testvéreinkkel. Az igazság és a szeretet ezen morális cselekedete önmagában egy hatalmas lépés a részünkről, és elengedhetetlen feltétele minden további lépésnek.

Szent Kassziánosznak nem kell más személlyé válnia, vagy abbahagynia a törődést az ő makulátlan ruhájával. Neki egyszerűen csak fel kell ismernie, hogy az ő bajtársának kétségtelenül jelentős képességei vannak, amelyek őbelőle hiányoznak, és ahelyett, hogy morgolódna erre az energikus munkásra, nyíltan el kell fogadnia őt társául, és vezetnie azon földi utazáson, amely még előttük áll.

(Vladimir Soloviev: Russia and The Universal Church, London, The Centenary Press, 1948 39-42.)

Kritikai megállapítások az orosz szlavofilekről, és az Egyházra vonatkozó elgondolásaikról

. Az Egyház egy és oszthatatlan; mégis ugyanakkor több szférát is magában foglal, amelyek nem elkülönültek, hanem csak világosan különböznek egymástól. Másképpen lehetetlen volna megérteni a vallás múlt és jelenkori történelmét vagy tenni bármit is az emberiség vallási jövőéért. Abszolút tökéletesség csak az Egyház felsőbb részéhez tartozhat, amely már egyszer és mindenkorra magáévá tette és feldolgozta az isteni kegyelmek teljességét - ez a diadalmas Egyház, avagy a Dicsőség birodalma.

Félúton áll az isteni szféra és a látható emberiség pusztán földi elemei között az Egyház isteni-emberi szervezete, láthatatlan misztikus hatalmában és látható a jelenlegi megnyilvánulásában, egyenlő részben osztozva a menny tökéletességében és az anyagi létezés feltételeiben. Ez az Egyház, és tulajdonképpen ezzel az Egyházzal kerülünk kapcsolatba. Ő nem tökéletes abszolút értelemben, de mindazon szükséges eszközöket bírja, amelyekkel biztosan haladhatunk a legfelsőbb ideál felé - az egész teremtés tökéletes egysége felé Istenben - megszámlálhatatlan akadály és nehézség ellenében, küzdelmeken, kísértéseken és az emberi gyarlóságokon keresztül.

E földi életben az Egyház nincs a mennyei királyság tökéletes egységében, de mindazonáltal egy biztos, reális egységben kell lennie, egy mind organikus, mind spirituális kötelékben, amely egy tényleges intézményt alkot, egy élő testet, és egy morális egyént. Bár nem öleli magában a teljes emberiséget valós anyagi értelemben, ő mindazonáltal egyetemes, már amennyiben nem korlátozódhat kizárólagosan egy nemzetre, vagy egy nemzeti csoportra, hanem kell lennie egy nemzetközi központjának, amelyből terjeszkedik az egész világegyetem felé.

Az Egyház e földön, bár Isten kijelentésével alapították, és ő a hitletétemény őrzője, még nem élvezi minden igazság abszolút és közvetlen tudását; de tévedhetetlen, akarom mondani nem tévedhet abban a pillanatban, amikor meghatároz ilyen vagy olyan vallási vagy erkölcsi igazságot, amelyeknek tudása nélkülözhetetlenné vált számára. Az Egyház a földön nem teljesen szabad, ami a véges létének a következménye; de elegendően függetlennek kell lennie, hogy egy állandó és tevékeny harcot folytathasson az ellenség hatalmai ellen, s hogy megakadályozza, hogy a pokol kapui erőt vegyenek rajta.

Ilyen az igaz Egyház a földön, az Egyház, amely emberi elemei tökéletlenségének ellenében megkapta Istentől a jogot, a hatalmat és minden szükséges eszközt arra, hogy felemelje és vezesse az emberiséget a kijelölt végcél felé. Ha nem egy és egyetemes, akkor nem tud minden ember pozitív egységének alapjául szolgálni, ami az ő fő küldetése. Ha nem tévedhetetlen, akkor nem vezetheti az emberiséget az igaz úton; akkor vakok vak vezetője lenne. Végül, ha nem független, akkor nem teljesítheti társadalmi kötelezettségeit; nem lehet e világ hatalmainak alkotmánya, és véglegesen megbukna küldetésében.

(Russia and The Universal Church, 57-58.)

Szolovjev elmélkedése Szent Andrásról és Szent Péterről

"András pedig, Simon Péternek bátyja, egyik volt a kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték Jézust. Ez találkozott először testvérével, Simonnal, és mondta neki: Megtaláltuk a Messiást (aminek értelme, Felkent). És Jézushoz vitte őt. Rátekintve pedig Jézus azt mondta: Te Simon vagy, Jónás fia, te Kéfásnak fogsz hivatni (aminek értelme, Szikla)." (Jn 1,40-42)

A Görög-Orosz Egyház, amint azt tudjuk, Szent András különleges pártfogását kéri. Az áldott apostol, a testvére iránt érzett szeretet ösztönzésére, elvezette őt az Úrhoz, és hallotta az isteni ajkakról az első szavakat Simon jövőbeli sorsáról: ő az Egyház Sziklája.

Nincs semmi jele az Evangéliumokban vagy az Apostolok Cselekedeteiben annak, hogy Szent András valaha is irigykedett volna Szent Péterre, vagy, hogy megkérdőjelezte volna az ő primátusát. És azzal kellene igazolnunk azt az orosz igényt, miszerint Szent András Egyháza vagyunk, hogy megpróbáljuk követni az ő példáját, és megpróbáljuk a szeretet, és a Szent Péterhez különösen kapcsolódó nagy Egyház vallási összhangjának ugyanazon lelkével gondolkodni.

Ez a lélek megóv bennünket a lokális és nemzeti egoizmustól, annyi tévedés forrásától, és lehetővé teszi, hogy az istenemberi kinyilatkoztatás valódi lényegének fényében vizsgáljuk át az Egyház Sziklájának dogmáját, és így meglátjuk ebben a kinyilatkoztatásban azokat az örök igazságokat, amelyeket ez a dogma kifejez.

(Russia and The Universal Church, 84.)

(Fel)