Az evangéliumok történetisége

Az evangéliumok apostoli szerzősége, Kr. u. 70 előtti keletkezésük, illetve a Máté-evangélium elsősége

IV. PÉTER APOSTOL BESZÉDEI

- a Kelemen-i hagyomány szerint -

Hogyan született meg Márk evangéliuma?

Miként azt az előző fejezetben is láthattuk, számos belső és külső bizonyíték van arra, hogy Márk kölcsönzött Máté és Lukács evangéliumából, s nem fordítva. Ennek a kelemeni hagyománynak a pártolóinak azonban szembe kell nézniük azzal az ellenvetéssel, ami szerint, ha tényleg Márk vett át anyagokat a másik kettőtől, akkor a jól megszerkesztett görög beszédeket miért változtatta meg, s lett így "gyenge görögségű"? Ez a probéma a márki prioritás teóriájának az alapja, és sokak számára a legnagyobb akadálya annak, hogy határozott elfogadásra találjon náluk a kelemeni hagyomány.

Az evangéliumok lehetséges keletkezése körüli vita közepette értelmes választ kellett találni Márk "gyenge görögségére". A márki prioristák szerint ez feltétlenül azt mutatja, hogy Márk írt először. Ellenfeleik, nem térve le a történelmi bizonyítékok és az egyházi tanítások útjáról, továbbra is kitartottak amellett, hogy Márknak Máté után kellett írnia, csak mivel nem tudtak kielégítő magyarázatot adni erre a "gyenge" görögségére, érveik nem voltak meggyőzőek.

Szerencsére egyre többet megtudtunk az első századi életről, és ez lehetővé tette azt is, hogy fény derüljön erre a problémára. B. H. Streeter, aki a 20. század első felében a márki prioritás fő angliai előmozdítója volt, a következőket írta Márk és a másik két evangélista stílusának a különbségeiről:

"Ez egy olyan különbség, ami mindig is fennáll a beszélt és az írott nyelv között. Márk olyan benyomást kelt, mintha egy rögtönzött szónok beszédének egy gyorsírással lejegyzett leírása lenne - az összes ismétlése, szóhalmozása és kitérője az élő beszéd jellegzetessége. Nekem az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy Evangéliumát, Pál leveleihez hasonlóan, az élőszó gyors diktálása során jegyezték le."^[62]

Dom Bernard Orchard, O.S.B.
(1910-2006)

Streeter azt feltételezte, hogy Márk titokban jegyezte le ezeket a szavakat, mialatt személyi titkárként működött Péter mellett. Így Streeter továbbra is a márki prioritást támogatta. Bár sokan tudtak Streeter nézetéről, ám megfigyelését nem tartották figyelemreméltónak, legalábbis az 1980-as évekig. Ekkortájt ugyanis Bernard Orchard - Márk azon nyitó verseit tanulmányozva, amelyekben a Szentírást pontalanul idézi - 1987-ben arra a feltevésre jutott, hogy Péter egy nyilvános beszédsorozatot tartott egy kiválasztott hallgatóság számára, és hogy Márk evangéliuma ezeknek a beszédeknek a kivonata. 1991-ben E. R. Richards egyik könyvében azt állapította meg új adatokra alapozva, hogy a görög gyorsírás már Kr.e. 52 előtt kifejlődött. Vizsgálata szerint: "hosszú ideig szokásban maradt az, hogy a közéleti személyek beszédeit képzett gyorsírók jegyezték fel."^[63]

Orchard feltevését ez gyakorlati hipotézissé változtatta, amelyet 1993-ban "a négyszeres evangélium-hipotézis" név alatt publikált.^[64] Máté és Lukács egybeolvasztásának bizonyítékait az előző fejezetben fejtettük ki. Amire Orchard rájött, az az a mód volt, amelyben mindez létrejött. Vagyis, hogy Márk az evangéliuma írása közben nem a saját szobájában egy kényelmes íróasztal mögött üldögélt.

Közismert, hogy Máté a palesztinai zsidók számára írt, Lukács pedig az ázsiai pogányoknak. Mivelhogy Lukács nem volt Krisztus működésének szemtanúja, Pál megkérte Pétert, hogy hitelesítse a Lukács által megszerkesztett evangéliumot. Péter úgy tett ennek eleget, hogy egy beszédsorozatot tartott, amelyekben összevegyítette Mátét és Lukácsot, miközben hozzájuk fűzte a saját emlékeit és megjegyzéseit is. Mivel Márk szó szerint jegyezte le a beszédeket, ezért azok tartalmazzák azokat a hibákat is, amelyek egy szerkezetlen élőbeszédben megtalálhatóak. Orchard így magyarázta ezt a tézist:

"Tézisünket, hogy Péter csak arra akarta korlátozni tanúságát, amiért kezeskedni is tudott a Küldetés saját személyes emlékeivel, az is támogatja, hogy elhagyja Lukács születéstörténeteit, a központi részét, a feltámadás történeteket, és mindazt, amit maga Lukács is kihagyott a hat összeállított mátéi párbeszédekből.

Kipótolta Lukács Nagy Kihagyását (Mt 14,22-16,12), továbbá újból bemutatott néhány olyan mátéi történetet, amiket Lukács nem írt le, mint pl. a válásról szóló perikópát (Mt 19,3-9), valamint hozzáadott néhány saját történetet is. Ez vezetett minket arra, hogy a következőképp fogalmazzuk meg a következő hipotézist Péter Lukácsot illető kezességvállalásáról:

Péter apostol prédikál
(Lorenzo Veneziano, 1370)

E szerint a hipotézis szerint Péter legfontosabb törekvése az volt, hogy Lukács szövegét hitelesítse; emellett úgy döntött, hogy él az alkalommal, hogy a saját egyéni megjegyzéseit is hozzájuk fűzze, felidézve saját személyes emlékeit és Máté evangéliumát, amelyet közvetlenül ismert, hiszen kézikönyvként már legalább 20 éve elterjedt az Egyházban. Péter tehát arra koncentrált, hogy Lukács sorrendjét kövesse, perikópáról perikópára, olyan gondosan, ahogyan azt a saját emlékei csak engedték. Lukács tekercsét nyitva hagyta, de kéznél volt Máté tekercse is, bár Péter ebből már szószerint is tudott volna idézni bármikor.

Tehát mialatt egyenletesen követte Lukács sorrendjét teljesen nyugodtan megváltoztathatta Lukács kifejezéseit, ha éppen Máté szövegét részesítette előnyben, vagy hozzá tehette Máté saját olvasatát, abból kifolyólag, hogy ő szemtanúja volt azoknak az eseményeknek, amiket leírt. Ugyanakkor nem látott problémát abban, hogy Lukács alternatív feldolgozását kövesse a történeteknek a Mt 3,1-13,58-ban, és abban sem, hogy nem alkalmazott általános szabályt arra, hogy utaljon Máté tekercsére ott, ahol Lukácsot követte, még akkor sem, ha azok egybefolytak Mátéval."^[65]

Harold Riley, Orchard egyik munkatársa hívta fel a figyelmet ennek az egybefolyásnak a folyamatos természetére. Márk evangéliuma megtartja a folyamatosságot akkor is, amikor az egyik tekercsből visszatér a másikhoz. Soha nem lép vissza, hogy visszatekerje a tekercseket. Tehát a százados szolgájáról és a Keresztelő küldötteiről szóló történetek ezért hiányoznak. Ugyanis ahhoz, hogy megtalálja őket, Péternek vissza kellett volna tekernie a tekercset.^[66] Csak egyetlen olyan hely van, ahol megbomlik a sorrend és ez jelentős mértékű is, a Lk 6,12-19-ben. Máté és Lukács versei azonban itt is olyan közel vannak egymáshoz, hogy Péter együtt láthatta őket egyidőben. Visszatekernie itt sem kellett.

Orchard szerint Péter öt beszédet tartott. A táblázatban a "P" betű azokat a helyeket jelöli, ahol ezeket elkezdte.^[67]

A márkisták azzal érvelnek, hogy ha Márk Máté és Lukács után írt volna, akkor nem hagyta volna ki a gyermekség-történeteket, a Miatyánkot, a Boldogság-mondásokat és a Feltámadás utáni jelenéseket. Szerintük ezért sokkal valószínűbb, hogy Márk írt először, és Máté és Lukács tette hozzá mindezeket. Ez valóban logikus lenne, ha mindannyian egy szobában ülve, jól átgondoltan írták volna meg művüket, de semmi bizonyíték nincs arra, hogy ezt tételezzük fel. A részletek elhagyása nem okoz problémát, ha elfogadjuk azt, hogy Márk Péter szavait jegyezte le, aki viszont csak azokat említette meg a két evangéliumból, amelyek párhuzamosak és megfelelőek voltak erre.

Idézzük ismét Orchardot:

"A szónok kezdettől fogva elhatározta, hogy csak azokra a perikópákra korlátozza magát, ahol Máté és Lukács nagyrészt közös anyagot használnak és általában párhuzamosak egymással, vagyis a 3,1 (= Lk 3,1) és Mt 28,10 (= Lk 24,12) közötti részre. Tehát Márk elhagyja a születés- és a feltámadás-történeteket, Lukács teljes központi részét, és mindkettő nagy beszédet; . De beemelte Máténak a misszióról, a közösségről, a példabeszédekről és az eszkatológiáról szóló beszédjeinek lukácsi összegzését."^[68]

A "Miatyánk" és a Boldogságok vagy a két nagy beszédben, vagy Lukács központi részében található, tehát ezért nem került az összevont részekbe. [Az elhelyezkedésüket lásd az előző fejezet táblázatában az "M" és a "B" betűjeleknél.]

Ha az evangéliumokat a fenti fényben vizsgáljuk meg, akkor sok érdekes megállapítást tehetünk, amelyekből hely híján csak néhány példát mutatunk most be:

Figyeljük meg, hogy milyen gyakran van használva az "és" [kai] szócska, amely összkapcsolja a mondatokat és a tagmondatokat. Ez egy rögtönzött görög szónok beszédjére utaló jel. Mindannyian megfigyelhetjük, hogy a szónokok - különösen, ha jegyzetekből beszélnek - milyen gyakran használják az "és", vagy az "aztán", illetve az "ööö..." mondatkitöltő szavakat. Egy írott műben Péter vagy Márk ennél sokkal csiszoltabb formát alkalmazott volna. Senki sem írja le ennyiszer az "és" szócskát, hacsak nem ezt diktálják neki. Akkor sem, ha nem beszéli jól azt a nyelvet, amelyen ír.

Az 1. fejezet 2. és 3. verseiben hiányzik egy főige, vagyis hiányos a mondatalkotás. Míg Márk elhagyja Krisztus életének fontos állomásait, amelyet Máté és Lukács feljegyzett, addig jelentékelen részleteket tesz hozzá. Ezek olyan puzzle-darabok a márki prioristáknak, amit még nem tudtak kirakni. De ha elfogadjuk az Orchard által kifejtett kelemeni hagyományt, akkor a puzzle kirakásának nehézsége megoldódik. Péter azokat a részeket kihagyta a másik két evangéliumból, amelyeket nehéz lett volna összehangolni, azonban hozzáfűzött néhány olyan rövid emléket, ami neki jutott az eszébe. Ez teljesen természetes egy szónoktól.

Péter kívülről ismerhette már Máté evangéliumát, de Lukács felidézhetett benne néhány félig-meddig elfelejtett eseményt is. Ahogy Péter olvassa a Lk 8,22-56-ot, eszébe jut a jelenet, és spontán módon megemlíti a párna elhelyezkedését (Mk 4,38). Máté a 14,19-ben beszél arról, hogy a tömeget leültették a fűre, és Lukács a 9,14-ben szól arról, hogy ez az ültetés csoportokban történt. Márk a 6,39-ben összevonja a két beszámolót, és beszél mind a fűről, mind a csoportokról is. De ez felidézett benne valamit, és olyan dologra emlékezett vissza, ami ott akkor felkelthette a figyelmét: azon a sivatagos területen akkor éppen zöldellett a fű.

Az a figyelmeztető megjegyzés, hogy "bár üldözések között" (Mk 10,30), egy utógondolatként juthatott eszébe a szenvedélyes előadás közepette.

A Mk 12,41-44-ben a beszélő tudatában van annak, hogy a hallgatósága nem értheti azt, hogy mit jelent a "két fillér", ezért elmagyarázza, hogy az a legkisebb római érme negyedével egyenlő. A Mk 3,30-ban kötelességének érzi, hogy újból felidézze a 29. versben lévő elítélés okát. A Mk 7,20-ban, amikor Péter egy zsidó étkezési tilalomról tanít, megszakítja a beszédjét egy magyarázattal.

A "Sándor és Rúfusz atyját" beszúrás (Mk 15,21) egy ilyen szomorú momentumban azt jelzi, hogy a megjegyzésnek valamilyen személyes jelentősége volt Péter hallgatósága között. Tudjuk, hogy Rúfusz Rómában élt (Róm 16,13). A Mk 16,4-ben Péter tesz egy olyan megjegyzést, amely áradozó érzelmeit árulja el: "jóllehet igen nagy volt". Ezt a nyelvtanban "nyomatékosításnak" nevezik, amelyet egy csodálkozás érzetének a kifejezésére használunk. Egy képzett görög író nem használta volna ezt így, ha egy íróasztalnál ült volna. Ez egy olyan közbevetett kifejezés, ami ennek az evangéliumnak annyira friss és élő stílust ad.

Az előző fejezetben tárgyaltuk a "felesleges tagmondatokat". Ha ebből a szempontból vizsgáljuk őket, akkor tudható, hogy ilyen tagmondatokat gyakran találhatunk olyan átiratokban, ahol a szónok két hasonló dokumentumból dolgozik. A III/1. fejezetben felsoroltunk néhány példát Márk nyelvtani hibáiból, a III/3. fejezetben pedig bemutattuk, hogy ez milyen fontos a márki prioristák számára. Csakhogy ezek valószínűsíthetőek, ha ezek a hibák egy olyan halásztól származnak, aki idegen nyelven beszél.

Miként Orchard írja:

"... Márk evangéliuma semmiképpen sem egy gyakorlott szerző kitűnő gyümölcse, aki egy asztalnál ült, hanem az élő beszéd életszerűségével, következetlenségeivel és különleges fordulataival van tele, amiket megtalálhatunk az élő beszéd mostani átírásaiban is, például a hirtelen szüneteket, a mellékkörülményeket, szerkezetszakadásokat [a mondaton belüli összefüggéstelenségeket], és így tovább."^[69]

Márk két szentírási utalása nagyon jelentős. Az egyik az 1. fejezetben van, ahol Péter egy cím kijelentésével nyitja meg beszédét. A második versben azt mondja, hogy Izaiás prófétától fog idézni, de aztán a Mal 3,1-et kezdi el. Ahogy a szavak elhagyták az ajkát, észrevehette a tévedést, ezért aztán valóban Izaiással folytatta. A hallgatóság vagy megértette, vagy átsiklott ezen a pillanaton, de a gyorsíró titkár feljegyezte ezt a nyelvbotlást az utókor számára.

A második eset a 2,26-ban van, ahol Abjatárra úgy hivatkozik, mint az a főpap, aki enni adott Dávidnak és társainak a kitett kenyerekből (1Sám 21,1-7). Csakhogy abban az időben Ahimelek, Abjatár apja volt a főpap. A gyorsíró ismét elcsípett egy nyelvbotlást. Egy író, aki szobájának magányában szerkeszt egy evangéliumot, vagy ott jegyzi le Péter tollbamondását, kijavította volna ezeket a hibákat. De ha elfogadjuk, hogy ez egy beszéd szerkesztetlen szó szerinti lejegyzése, akkor érthető a dolog.

Máté evangéliuma 18293, Lukácsé pedig 19376 szóból áll, amelyek pontosan betöltik egy átlagos papírusztekercs hosszát. Márk evangéliuma a 11025 szavával egy ilyen tekercs csaknem felét kihasználatlanul hagyta. Ez is azt mutatja, hogy Máté és Lukács gondosan eltervezték műveiket, míg a harmadik evangélium kiadása nem volt előre megtervezve.

Az exegéták tanácstalanok abban is, hogy Márk miért végződik olyan hirtelen a 16,8-ban, anélkül, hogy bármiféle utalást tenne a feltámadás utáni jelenésekre. Orchard javaslata szerint Krisztus feltámadása utáni jelenések kétféle beszámolója - a gyermekségtörténetekhez hasonlóan - túlzottan eltér egymástól ahhoz, hogy könnyen össze lehessen őket hangolni.^[70] Márk evangéliumának elbeszélése pontosan annál a pontnál szakad meg, ahol Mátét és Lukácsot már nem lehet könnyen összefűzni.^[71] Lukács evangéliumának ezt a részét ezenfelül maga Pál is szavatolhatta, hiszen Krisztus neki való megjelenéséről ő maga is tanúskodhatott (1Kor 15,18).

Orchard szerint az utolsó 12 vers egy újabb beszéd feljegyzése. De az olvasók figyelembe vehetnek egy másik elképzelést is, amit majd a XV. fejezet elején mutatunk be.

Ha összevetjük Orchard elméletét a történeti feljegyzésekkel, akkor teljes összhangot találunk. Érdemes ennél a pontnál újra elolvasni a II. fejezetet. Papiász védelmébe veszi Márk szerkezetlen szavait, Jusztinusz szól Péter kiadott emlékeiről, Ireneusz állítja, hogy Márk feljegyezte Péter szavait, Kelemen beszámol a beszédek lefolyásáról és a hallgatóság kéréseiről, az antimarkionita előszó külön részleteket tesz mindehhez, és Euszébiosz összefoglalja a feljegyzéseket.

Általában egy modern könyv első fejezetében található az a beismerés, hogy a márki prioritás csak egy teória, viszont a többi fejezetben már tényként szokták kezelni. Chapman, Butler, Riley, Farmer, Orchard, Robinson, Peabody és mások műveit követve azonban már sokan elismerik, hogy a márki prioritás bizonyítékai egyáltalán nem meggyőzőek. A teória szövetségese ma már csak a tétlenség, és a közöny. Dennis Nineham megjegyzése az 1970-es években igazán érdekes. Azt írja, hogy ő a márki prioritás pártján áll, "nem azért, mert valóban jó érvek szólnak mellette, hanem azért, mert úgy tűnik, nincsenek jobb érvek egy másik álláspontra."^[72]

Azóta a vita holtpontja elmozdult, és ha elfogadjuk, hogy Márk evangéliuma a Péter által tartott beszédek kivonata, akkor eljött az idő, hogy figyelmen kívül hagyjuk a többi teóriát. Márk "gyenge görögségének" kérdése megoldódott anélkül, hogy el kellene vetnünk a történeti bizonyítékokat, és el kellene fogadnunk a márki prioritás destruktív elméletét.

Orchard "négyszeres evangélium-elméletét" a következőképp foglalhatjuk össze: Máté Palesztínában írt a zsidóknak egy evangéliumot Kr.u. 45 körül, vagyis néhány évvel a Feltámadás után. Lukács, felhasználva Mátét, 55 körül ír a pogányok számára is egy evangéliumot, amit Pál kérésére 60 körül Péter egy beszédsorozat által hitelesít. János később kiegészítette és tisztázta ezt a hármat, tehát együtt a négy evangélium jeleníti meg Jézus Krisztus egy Evangéliumát.

Ennek a megközelítésnek a mostani fejlődése közben számos nevet adtak: Owen elmélete; az Owen-Griesbach-elmélet; Griesbach-hipotézis; Farmer-hipotézis; két-evangélium hipotézis; és Orchard négyszeres evangélium hipotézise. Hogy elkerüljük a kavarodást, és hogy elismerjük, hogy Kelemen volt az első, aki kifejezetten írt a Máté-Lukács-Márk sorrendről, ebben a dolgozatban gyűjtőnévként "kelemeni hagyomány"-ként, vagy Kelemen hagyománya"-ként fogunk utalni erre.

[A kelemeni hagyomány melletti további érvekhez lásd a XV. fejezetet.]

Megjegyzések

[62]Streeter, B. H., The Four Gospels, 1924. 163.

[63]Orchard, B., The Origin and Evolution of the Gospels, 1993. 13.

[64]Orchard, B., The Four Gospel Hypothesis, 1993. 1.

[65]Orchard, B., Annales Theologici, vol.7., 1993. 388-389.

[66]Riley, H.–  Orchard, B., 11.

[67]Uo., 269-272.

[68]Uo., 268.

[69]Uo., 273.

[70]Uo., 271-272.

[71]Orchard, B., Matthew, Luke and Mark, 1977. (2. kiadás) 112.

[72]Neill, S., Wright, T., Interpretation of the New Testament, 1988. 362.

(Fel)