Navarra Bibliakommentár

Lk 1,57-80

Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent János születése és körülmetélése

[Lk 1,57] Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. [58] Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és örvendeztek vele együtt. [59] Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. [60] De az anyja így szólt: »Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.« [61] Erre azt mondták: »De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.« [62] Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. [63] Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: »János a neve.« Mindnyájan elcsodálkoztak. [64] Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. [65] Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s ezen dolgoknak elterjedt a híre Júdea egész hegyvidékén. [66] Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: »Mi lesz ebből a gyermekből?« Mert az Úr keze volt vele.

[…]

[80] A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

A Benedictus

[67] Apja pedig, Zakariás, betelt Szentlélekkel és így jövendölt:
[68] »áldott az Úr, Izrael Istene,
mert meglátogatta és megváltotta az ő népét.
[69] Az üdvösség szarvát támasztotta nekünk,
Dávidnak, az ő szolgájának házában,
[70] amint megmondta szentjeinek ajkával,
ősidőktől fogva prófétái által.
[71] Megmentett minket ellenségeinktől,
és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket;
[72] hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal,
és megemlékezzék az ő szent szövetségéről,
[73] az esküről, melyet Ábrahám atyánknak esküdött,
hogy majd megadja nekünk,
[74] hogy ellenségeink kezéből megszabadulva,
félelem nélkül szolgáljunk neki,
[75] szentségben és igazságban őelőtte
életünknek minden napján.
[76] Téged pedig, gyermek,
a Magasságbeli prófétájának fognak hívni:
mert az Úr színe előtt fogsz járni,
hogy előkészítsd az ő útját,
[77] és népét az üdvösség ismeretére tanítsd,
bűneik bocsánatára.
[78] Istenünk mélységes irgalmából,
amellyel meglátogatott minket a magasságból felkelő,
[79] hogy fényt hozzon azoknak,
akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek,
s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa«.

**********************************

Kommentár:

59. A körülmetélés egy Isten által alapított szertartás volt az Ószövetség alatt, hogy kijelölje azokat, akik az Ő választott népéhez tartoznak: megparancsolta Ábrahámnak, hogy vezesse be a körülmetélést mint a Szövetség jelét, amelyet Ő kötött vele és utódaival (vö. Ter 17,10-14), elrendelve azt is, hogy ezt a születés utáni nyolcadik napon kell megtenni. A szertartást vagy otthon, vagy a zsinagógában végezték el, és a tényleges körülmetélés ceremóniáján kívül imádkoztak, valamint nevet is adtak a gyermeknek.

A keresztény keresztség megalapításával a körülmetélés parancsának megszűnt az érvényessége. A Jeruzsálemi Zsinaton (vö. ApCsel 15,1skk) határozottan kijelentették, hogy azoknak, akik belépnek az Egyházba, már nem kell körülmetélkedniük.

Szent Pál világosan tanította a körülmetélkedés jelentéktelenségét a Krisztussal kötött új Szövetség megalapításának kontextusában, amit megtalálhatunk a Gal 5,2skk és a Kol 2,11skk helyeken.

60-63. A János név adásával Zakariás eleget tesz Isten utasításainak, amit az angyal által adott neki (Lk 1,13).

64. Ez a csodálatos esemény beteljesíti Gábor angyal próféciáját, amit Zakariásnak mondott, amikor kihirdette a Keresztelő fogantatását és születését (Lk 1,19-20). Szent Ambrus megjegyzi: „teljes joggal oldódott meg a nyelve, mert a hit megoldotta azt, amit megkötött a hitetlenség” ("Expositio Evangelii Sec. Lucam. in loc.").

Zakariás esete hasonló Szent Tamáséhoz, aki vonakodott hinni Urunk feltámadásában, és aki csak akkor hitt, amikor Jézus világos bizonyítékokat adott neki (vö. Jn 20,24-29). Ennek a két embernek Isten csodát tett hogy megnyerje hitüket; azonban rendes esetben megkívánja tőlünk a hitet és az engedelmességet anélkül, hogy egy új csodát tenne. Ezért fedte meg Zakariást és büntette meg őt, és emiatt tett szemrehányást Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (Jn 20,29).

67. Zakariás, aki egy igaz ember volt (vö. 6. v.), a prófétálás különleges kegyelmét kapta meg, amikor megszületett fia – egy olyan adományt, amely arra vezette őt, hogy kihirdesse dicsőítő énekét, amelyet mi „Benedictus”-nak nevezünk. Ez annyira hittel, hódolattal és áhítattal teli ima, hogy az Egyház úgy döntött, elmondja ezt minden nap az Imaórák Liturgiájában. A próféciának nem csak a jövőbeli események megjövendöléséhez van köze; a prófécia azt is jelenti, hogy valaki a Szentlélek indítására dicséri az Istent. A prófécia ezen mindkét aspektusa megtalálható a „Benedictus”-ban.

68-79. Két részt lehet megkülönböztetni a „Benedictus”-ban: az elsőben (68-75 vk.) Zakariás hálát ad Istennek azért, hogy elküldi a Messiást, az üdvözítőt, amint azt megígérte Izrael pátriárkáinak és prófétáinak.

A másodikban (76-79 vk.) megjövendöli, hogy fiának az lesz a küldetése, hogy a Mindenható hírnöke és a Messiás előfutárja legyen, kihirdetve Isten könyörületességét, amely magában Krisztus eljövetelében mutatkozik meg.

72-75. Isten újra és újra megígérte az ószövetségi ősatyáknak, hogy Izraelnek különleges módon gondját viseli, országot adva nekik, amelyet zavartalanul élvezhetnek, és, hogy utódaikban áldást nyer a föld minden népe. Ezt az ígéretet egy szövetség vagy szerződés által erősítette meg, amelyet szokás szerint a királyok és hűbéreseik között szoktak megkötni a Közel-Keleten. Isten mint Úr, megvédi a pátriárkákat és utódaikat, és ők bizonyos áldozatok bemutatásával és szolgálatukkal igazolják elköteleződésüket Hozzá. Vö. pl. Ter 12,13; 17,1-8; 22,16-18 (Isten ígérete, szövetsége és elköteleződése Ábrahámnak); és Ter 5,11-12 (ahol megismétli ezeket az ígéreteket Jákobnak). Zakariás megértette, hogy az események Jánosnak, az ő fiának, a Messiás előfutárának megszületéséből fognak kiindulni; ami ezeknek az isteni terveknek a teljes beteljesedését képezi.

78-79. A „felkelő”, a „napkelet” a Messiás, Jézus Krisztus lejön a mennyből, hogy ránk árassza fényét: „felkel az igazság napja, ami gyógyulást hoz szárnyain” (Mal 3,20). Már az Ószövetségben szóltunk Isten dicsőségéről, az Ő jelenlétének visszatükröződéséről, hogy az valamiképpen közvetlen kapcsolatban áll a fénnyel. Például, amikor Mózes visszatért a táborhelyre miután Istennel beszélt, az arca úgy ragyogott, hogy az izraeliták „féltek a közelébe menni.” (Kiv 34,30). Szent János hasonló utalást tesz, amikor azt mondja, hogy „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5), és hogy a mennyben nem lesz fény, „mert az Isten dicsősége ragyogja be” (vö. Jel 21,23; 22,5).

Az angyalok (vö. Jel 1,11) és a szentek (vö. Bölcs 3,7; Dán 2,3) részesei ennek az isteni ragyogásnak; Miasszonyunk különösen. Az Egyház szimbólumaként úgy jelenik meg az Apokalipszisben, mint „akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona.” (12,1)

Már amikor ebben a világban élünk, elér minket ez az isteni fény Jézus Krisztus által, aki – mivel Ő az Isten – „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,9), miként Krisztus maga mondta nekünk: „én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben” (Jn 8,12).

így a keresztények részesednek Isten világosságában, ahogy Jézus mondja: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14). Tehát úgy kell élnünk, mint a világosság fiai (vö. Lk 16,8), akiknek gyümölcsöt kell hozniuk „csupa jóság, igazságosság és igazság” formájában (Ef 5,9); az életünknek ragyognia kell, hogy ezáltal segítsünk az embereknek megismerni Istent, hogy ők is dicsőítsék Őt (vö. Mt 5,16).

80. „Puszta”: Ez minden bizonnyal a „júdeai pusztára” való utalás, amely a Holt-tenger északnyugati partjától Júdea dombos vidékéig terült el. Ez nem egy homoksivatag, hanem egy kopár pusztaság cserjékkel és aljnövényzettel, amely elegendő élelmet nyújtott a méheknek, a szöcskéknek vagy a sáskáknak. Számos menedéket adó barlang volt benne.

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: St. Luke (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1991. (2. kiadás)

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.