Navarra Bibliakommentár

Lk 4,16-30

Jézus a názáreti zsinagógában

[16] Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. [17] Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva:
[18] »Az Úr Lelke van rajtam;
azért kent föl engem,
hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak
és látást a vakoknak,
hogy szabadon bocsássam a megtörteket,
[19] és hirdessem az Úr kedves esztendejét« [Iz 61,1-2;  29,18;  58,6;].
[20] Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. [21] Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: »Ma teljesedett be ez az írás a ti fületek hallatára.« [22] Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: »Nem József fia ez?« [23] Ő ezt felelte nekik: »Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, a hazádban.”« [24] Majd így folytatta: »Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. [25] Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; [26] mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz [1 Kir 17,8-16;]. [27] és sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán« [2 Kir 5,1-27;]. [28] Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. [29] Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. [30] Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

**********************************

Kommentár:

4,16-30. A zsidóknak a sabbath a nyugalom és az imádság napja volt, ahogy azt Isten megparancsolta (Kiv 20,8-11). Ezen a napon összegyűltek, hogy a Szentírásra oktassák őket. Az összejövetel elején mindannyian elszavalták a „shema”-t, az Úr előírásainak egy foglalatát, és a „tizennyolc áldást”. Ezután a Törvény könyvéből – a Pentateuchusból – olvastak fel egy szakaszt, majd egy másikat a Próféták könyvéből. Az elnöklő felkért valakit a jelenlévők közül, aki jártas volt a Szentírásban, hogy mondjon beszédet a gyülekezetnek. Néha voltak önként jelentkezők, és kérték a megtiszteltetést, hogy elmondhassák ezt a beszédet – ahogy ebben az esetben is történnie kellett. Jézus kihasználja az alkalmat, hogy oktassa az embereket (vö. Lk 4,16 skk), ahogy az apostolai is a későbbiek folyamán (vö. ApCsel 13,5.14.42.44; 14,1; stb.). A szombati összejövetel a papi áldással ért véget, amit az elnök vagy - ha jelen volt - egy pap mondott el, amelyre a nép „ámen”-nel válaszolt (vö. Szám 6,22skk).

18-21. Jézus felolvas egy szakaszt az Iz 61,1-2-ből, ahol a próféta bejelenti az Úr eljövetelét, aki majd megszabadítja népét szenvedéseikből. Krisztusban teljesedett be ez a prófécia, mert Ő a Felkent, a Messiás, akit Isten küldött népéhez szenvedéseik közepette. Jézust a Szentlélek kente fel a küldetésre, amivel az Atya bízta meg Őt. „Lukács szerint ez Krisztus első messiási megnyilatkozása, melyet majd az evangéliumból ismert tettek és kijelentések követnek. E tettek és szavak által jeleníti meg Krisztus az Atyát az emberek között.” (II. János Pál, Dives In Misericordia, 11.)

A 18. És 19. versekben kinyilatkoztatott ígéretek olyan áldások, amelyeket Isten küld az Ő népének a Messiás által. Az ószövetségi hagyomány és Jézus saját prédikációja szerint (vö. Mt 5,3 megjegyzését) a „szegény” nem annyira egy sajátos szociális állapotra utal, hanem a nincstelenség és alázatosság egy igazából vallásos hozzáállására Isten iránt, amely azokban található meg, akik a saját birtoklásaik és érdemeik helyett Isten jóságába és kegyelmébe vetik bizalmukat. Tehát hirdetni a jó hírt a szegényeknek azt jelenti, hogy elhozni nekik az „örömhírt”, hogy Isten megkönyörült rajtuk. Hasonlóképpen a megváltást, az elengedést, amelyet a szöveg említ, főleg lelki, transzcendentális értelemben kell érteni: Krisztus azért jött, hogy megszabadítson bennünket a bűn vakságától és igájától, amely végső értelemben az ördög rabszolgarendszere rajtunk. „A rabság akkor érzékelhető – írja Aranyszájú Szent János a 126. zsoltárhoz írt kommentárjában –, amikor fizikai ellenségek tartanak fogva, azonban a lelki rabság, amire itt a szöveg utal, rosszabb ennél; a bűn sokkal szigorúbb zsarnokságot alkalmaz, mert a gonosz ellenőrzés alatt tartja és megvakítja azokat, akik engedelmeskednek neki; ebből a lelki börtönből szabadított ki minket Jézus Krisztus” ("Catena Aurea").

Mindemellett a szakasz Jézusnak a leginkább szükséget szenvedők iránti különleges törődésével is kapcsolatban áll. „Hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni.” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium, 8.)

18-19. Izaiás szavai, amelyeket Jézus felolvasott ezen alkalomkor, nagyon szemléletesen írják le azokat az okokat, hogy miért küldte el Isten az Ő Fiát a világba – hogy megváltsa az embereket a bűnből, hogy megszabadítsa őket az ördög szolgaságából és az örök haláltól. Igaz, hogy Krisztus nyilvános működése során az Ő kegyelméből sok gyógyítást, ördögűzést, stb. végzett, azonban nem gyógyította meg az összes beteget a világon, nem is szüntette meg a bajok minden formáját ebben az életben, mert a szenvedésnek, ami a bűn által lépett be a világba, állandó üdvözítő értéke van, ha az Krisztus szenvedéseihez kapcsolódik. Tehát Krisztus nem azért tett csodákat, hogy felszabadítsa az embereket a szenvedés alól, hanem hogy bebizonyítsa, hogy neki Isten-adta küldetése van, amely mindenki számára elhozza az örök üdvösséget.

Az Egyház folytatja Krisztus küldetését: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! és íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,19-20). Ezek az egyszerű, de fennkölt szavak, amelyek bezárják Szent Máté Evangéliumát, rámutatnak arra, hogy „kötelességünk hirdetni a hit igazságait és a szentségi élet szükségességét, Krisztus az Egyházban való folyamatos jelenlétének ígéretét. Nem lehetsz hűséges a mi Urunkhoz, ha elhanyagolod ezeket a természetfeletti kéréseket: elfogadni a parancsokat a keresztény hit és erkölcs területén, és gyakran részesedni a szentségekben. Ezt azzal a meghagyással, hogy Krisztus alapította meg az Ő Egyházát […] és az Egyház csak akkor hozhatja el az üdvösséget a lelkek számára, ha hűséges marad Krisztushoz mind a dogmatikai, mind a morális határozataiban és tanításában.

Utasítsuk el tehát azt a hiedelmet, hogy az Egyház, figyelmen kívül hagyva a Hegyi beszédet, pusztán csak emberi boldogságot akar a földön, hiszen tudjuk, hogy az ő feladata csakis az, hogy az embereket eljutassa az örök dicsőségre a mennyben. Utasítsunk el minden pusztán természetes nézetet, amik szerint értéktelen az isteni kegyelem természetfeletti szerepe. Utasítsuk vissza a materialista vélekedéseket, amelyek kizárják a lelki értékeket az emberi életből. És ugyancsak utasítsuk vissza azt a szekularista teóriát, amely megkísérli egyenlővé tenni az Egyház és a földi államok célját, egy ideiglenes társaságéhoz hasonlóvá torzítva az Egyház lényegét, intézményeit, és tevékenységét.” (Szent J. Escriva, In Love with the Church „Szeretetben az Egyházzal”, 23. 31.)

18. Az Egyházatyák ebben a versben egy utalást látnak a Szentháromság három személyére: az Úr (Atya) Lelke (Szentlélek) van rajtam (Fiú); vö. Órigenész, „32. homilia”. A Szentlélek Krisztus lelkében maradt a Megtestesülés pillanatától, és láthatóan leereszkedett rá galamb formájában, amikor János megkeresztelte. (vö. Lk 3,21-22).

„azért kent föl engem”: ez egy utalás a felkenésre, amit Jézus az Ő Megtestesülése pillanatban nyert el, elsősorban a hüposztatikus unió kegyelme által. „Jézus Krisztus e felkenése nem a test felkenése volt, mint az ősi királyok, papok vagy próféták esetében, hanem ez teljesen lelki és isteni volt, mert az istenség teljessége vett lakást benne szubsztanciálisan” (Szent X. Piusz Katekizmusa, 77.) Ebből a hüposztatikus unióból származik minden kegyelem teljessége. Hogy ezt megmutassa, azt mondja Jézus, hogy maga a Szentlélek kente Őt fel, és nem csak megkapta a Szentlélek kegyelmeit és adományait, mint a szenteknél.

19. „a kedves esztendő”: ez utalás a zsidó jubileum évre, amit az Isten Törvénye mondott ki (Lev 25,8), hogy minden ötvenedik évben legyen megtartva, szimbolizálva a megváltás és megszabadítás korszakát, amit majd a Megváltó fog megnyitni. A Krisztus által életbe léptetett kor, a világ végéig tartó új Törvény korszaka a „kedves esztendő”, az irgalom és megváltás ideje, amelyet végérvényesen a mennyben nyerhető el.

A Katolikus Egyház „szentév” szokása szintén a Krisztus által adott megváltást szándékozik hirdetni, és emlékeztetni erre az embereket, amelynek teljes formáját majd csak az eljövendő életben fogjuk megérteni.

20-22. A 21. versben Krisztus szavai azt a tekintélyt mutatják meg, amellyel Ő a Szentírást hirdette és magyarázta: „Ma teljesedett be ez az írás a ti fületek hallatára.” Jézus azt tanítja, hogy ez a prófécia, valamint más nagyobb prófécia az Ószövetségben, rá vonatkozik, és Benne teljesedett be (vö. Lk 24,44 skk). Tehát az Ószövetség helyesen csak az új fényében érthető meg – ahogy a feltámadt Krisztus megmutatta az apostoloknak, amikor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat (vö. Lk 24,45), ez egy olyan értelmezés, amelyet a Szentlélek tökéletesített pünkösd napján (vö. Apcsel 2,4).

22-29. Názáret népe először készségesen hallgatta Jézus szavainak bölcsességét. De nagyon felszínesek voltak, megsértve érezték elfogult büszkeségüket, hogy Jézus, az ő földijük, nem tett Názáretben csodákat, hanem máshol működött. Azt hitték, hogy nekik különleges felhatalmazásuk van, amellyel követelhetik Jézustól, hogy tegyen csodákat a hiúságuk kielégítésére, de nem azért, hogy szívüket megváltoztassák. Az ilyen hozzáállás miatt Jézus nem tett csodát (a hit hiányára mindig így válaszolt; vö. pl. találkozását Heródessel a Lk 23,7-11-ben). Ő valójában szemrehányást tett nekik két példát felhozva az Ószövetségből (vö. 1Kir 17,9. És 2Kir 5,14), ami azt mutatja, hogy mindenkinek készségesnek kell lennie arra, hogy a csodák a hitre vezessék. Viselkedése annyira sértette büszkeségüket, hogy készek voltak megölni Őt. Ez az egész epizód jó lecke arra, hogy megértsük Jézust. Csak akkor érthetjük meg Őt, ha alázatosak vagyunk és őszintén rendelkezésére állunk.

30. Jézus nem elrepült, hanem méltóságteljesen visszavonult, elhagyva a megbénult tömeget. Mint más esetekben se, az emberek nem tudtak benne kárt tenni; Isten határozata az volt, hogy Ő a kereszten haljon meg (vö. Jn 18,32), amikor eljön az Ő órája.

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: St. Luke (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1991. (2. kiadás)

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.