Navarra Bibliakommentár

 „Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri”
(Szent Jeromos)
„Az Atya kimondott egyetlen Igét. Ez az Ige az Ő Fia,
és Ő örökké mondja Őt végtelen csendben:

és csendben kell a léleknek meghallania.”
(Keresztes Szent János)

Lk 1,1-4

Lk 1,26-38

Lk 1,57-80

Lk 2,1-21

Lk 4,16-30

Navarra Bibliakommentár

A Teremtés könyve

Szent Lukács evangéliuma

A tesszaloniakhoz írt első levél

Lk 2,1-21

Jézus születése

[2,1] Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztus császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. [2] Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kirínusz kormányozta. [3] El is ment mindenki, hogy összeírják, mindenki a maga városába. [4] Fölment tehát József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, [5] hogy összeírják Máriával, eljegyzett feleségével, aki áldott állapotban volt. [6] Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, [7] és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.

A pásztorok hódolata

[2,8] Azon a vidéken pásztorok tanyáztak, és őrizték nyájukat az éjszakában. [9] Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. [10] Az angyal ezt mondta nekik: »Ne féljetek! íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. [11] Ma született nektek az üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. [12] Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve.« [13] Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: [14] »Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben!«
[15] és történt, hogy amikor az angyalok visszatértek tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: »Menjünk át Betlehembe, és lássuk azt a dolgot, ami történt, s amelyet az Úr hírül adott nekünk.« [16] Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. [17] Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. [18] és mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. [19] Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. [20] A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik.

Jézus körülmetélése

[2,21] Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.

 

**********************************

 

Kommentár:

1. Ebben az időben Augustus Caesar volt a római császár, aki Kr.e. 30-tól Kr.u. 14-ig uralkodott. Ismert róla, hogy több népszámlálást is elrendelt, amelyekből egyet az evangélista által lehet azonosítani. Mivel Róma általában tisztelte a helyi szokásokat, így a népszámlálásokat a zsidó szokásjoggal egyetértésben hajtották végre, minélfogva mindegyik családfő elment a származási helyére, hogy összeírják a népszámláláskor.

 

6-7. Megszületett a Messiás, az Isten Fia és a mi üdvözítőnk. „Gyermekké tette önmagát […] hogy lehetővé tegye, hogy tökéletes emberré lehess; pólyába csavarták, hogy megszabadulhass a halál kötelékeitől […] lejött a földre, hogy lehetővé tegye, hogy felmehess a mennybe; neki nem volt hely a szálláson, azért, hogy számos palotátok legyen a mennyben. Ő, bár gazdag volt, szegénnyé lett érettünk – ahogy Szent Pál mondja (2Kor 8,9) - hogy az ő szegénysége által mi gazdagok legyünk […]. Ennek a síró gyermeknek a könnyei tisztítják meg az embereket, ezek mossák el az én bűneimet.” (Szent Ambrus, „Expositio Evangelii Sec. Lucam, in loc.”).
Az újszülött Gyermek még nem tud beszélni, mégis Ő az Atya örökkévaló Igéje. De a betlehemi jászolból is tanít minket. „Meg kell tanulnunk azokat a leckéket, amelyekkel Jézus tanít minket már amikor még csak egy újonnan született gyermek volt, attól a nagy pillanattól, amikor kinyitotta szemét az emberek ezen áldott földjére.” (Szent J. Escriva, „Es Cristo que pasa”, 14). A legfőbb lecke, amit adott, az alázatosságra vonatkozik: „Isten megalázta magát, hogy közelebb engedjen bennünket magához, hogy cserébe odaadhassuk szeretetünket Neki, hogy szabadságunk meghajoljon, de ne csak az Ő hatalmának nagysága, hanem az Ő alázatosságának csodája előtt is.
A Gyermek - aki maga az Isten - nagysága előtt! Az Ő Atyja az Isten, aki a mennyet és a földet teremtette, és Ő van ott, egy jászolban, ’mert nem volt hely a szálláson’ (Lk 2,7); sehol máshol nem volt hely az egész teremtés Urának” (Szent J. Escriva, „Es Cristo que pasa”, 18).
Szívünknek helyet kell biztosítania Jézusnak, ahol Ő szellemileg megszülethet; azaz egy új életet kell világra hoznunk, egy új teremtménnyé válva (Róm 6,4), megtartva a léleknek a szentségét és tisztaságát, amelyet a keresztségben kaptunk, és ami olyan, mint egy újjászületés. Üdvözítőnk születését szemléljük, amikor a Rózsafüzér „harmadik titkát” imádkozzuk.

 

7. „Elsőszülött fiú”: a Szent írásokban az első fiúgyermekre rendszerint „elsőszülött”-ként utalnak, akkor is, ha voltak más testvérek, akkor is, ha nem (vö. pl. Kiv 13,2; 13,13; Szám 15,8; Zsid 1,6). Ugyanez a szokás található meg a hétköznapi beszédben is; például olyan feliratot találtak Tell-el-Jedvieh mellett (Egyiptom) hozzávetőlegesen Krisztus születésének idejéből, amely azt mondja, hogy egy Arsinoe nevezetű asszony meghalt, mialatt „elsőszülött fiát” szülte. Másképpen, miként azt Szent Jeromos magyarázza ezt levelében („Adversus Helvidium”, 10.): „ha csak azért lehetett elsőszülött, mert követték más testvérek is, akkor nem érdemelhette volna ki az elsőszülöttek jogait, amelyeket a Törvény lefektetett, míg egy másik meg nem születik” – ami abszurd lenne, mivel a Törvény elrendeli, hogy az elsőszülöttnek „váltságdíjat” kell fizetnie a születése utáni egy hónapon belül (Szám 18,16).
Mindamellett Jézus Krisztus egy sokkal mélyebb értelemben elsőszülött,  - függetlenül a természetes vagy biológiai szempontoktól – amelyet Szent Béda, összefoglalva az Egyházatyák hosszú hagyományát, ír le ezekkel a szavakkal: „Valóban, a testben megjelent Isten Fia egy magasztosabb rendhez tartozik, nem csak azért, mert istensége kiválóságának erénye folytán Ő az Atya Egyszülöttje; hanem azért is, mert az emberekkel való testvériségének erénye folytán Ő minden teremtmény elsőszülöttje is: erre (az elsőszülöttségére) vonatkozóan mondják: „Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.” (Róm 8,29). És a korábbira (az Egyszülöttségére) vonatkozóan mondják, hogy „mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét” (Jn 1,14). Tehát Ő egyszülött az Istenség lényege által, és elsőszülött az emberség felvétele által; elsőszülött a kegyelem miatt, egyszülött a természet miatt. Ezért hívjuk Őt testvérnek és Úrnak; testvér, mert Ő az elsőszülött; Úr, mert Ő az Egyszülött.” („In Lucae Evangelium Expositio, in loc.”).
A keresztény Hagyomány hitigazságként tanítja, hogy Mária szűz maradt Krisztus születése után, ami tökéletesen összhangban van Krisztus státusával, mint Mária elsőszülötte. Lásd pl. a 649-es Lateráni Zsinat ezen szavait: „Ha valaki a szent atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy Isten Anyja, a szent és mindenkor szűz és szeplőtelen Mária, úgymint magát az Ige-Istent, aki az Atya-Istentől született az idő előtt különlegesen és igazán, az idők beteljesülésekor férfi magva nélkül foganta a Szentlélek erejéből és sérelem nélkül szülte, a szülés után is megmaradva sértetlenül a szüzességben, legyen elítélve.” (3. kánon).

 

8-20. Születésekor Krisztus istensége és embersége tökéletesen feltárult: látjuk az Ő gyengeségét – egy szolgai alakot (Fil 2,7) – és az Ő isteni erejét. A keresztény hit magába foglalja azt is, hogy megvalljuk Jézus Krisztust, mint valóságos Istent és mint valóságos embert.
Az üdvösség, amit Krisztus hozott el számunkra, mindenkinek fel van ajánlva, különbségtétel nélkül: „Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.” (Kol 3,11). Emiatt már születésénél különböző embereknek engedte meg, hogy láthassák – a pásztoroknak, a mágusoknak, Simeonnak és Annának. Miként Szent Ágoston megjegyzi: „A pásztorok izraeliták voltak, a mágusok pogányok. Az elsők közel laktak, a későbbiek távol. Mégis mindketten odaértek a sarokkőhöz, Krisztushoz.” („Sermo De Nativitate Domini”, 202).

 

8-9. Ezek a pásztorok Betlehem szomszédságából származhattak, vagy távolabbi mezőkről jöhettek juhaiknak legelőhelyet keresni. Egyszerű és szerény emberek voltak, akik Krisztus születésének jó hírét először meghallották. Isten kegyben részesíti az alázatosakat (vö. Péld 3,34); elrejtőzik azok elől, akik bölcsnek és okosnak gondolják magukat, és a „kicsinyeknek” nyilatkoztatja ki magát (vö. Mt 11,25).

 

10-14. Az angyal kihirdeti, hogy az újszülött Gyermek az üdvözítő, az Úr Krisztus. Ő a „Megváltó”, mert ő jött megváltani bennünket bűneinktől (vö. Mt 1,21). Ő „a Krisztus”, vagyis a Messiás, akit oly gyakran megígértek az Ószövetségben, és most közénk született az ősi remény beteljesedéseként. Ő „az Úr”: ez mutatja Krisztus istenségét, hiszen ezt a nevet az Ószövetségben közismerten csak Istennek adta az Ő népe, és ily módon a keresztények rendszerint ezzel a névvel Jézusra utalnak, és így vallja meg az Egyház is hitét: „Hiszünk […] az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában.”
Amikor az angyal azt mondja nekik, hogy a Gyermek Dávid városában fog megszületni, felidézi előttük, hogy ez az a hely, ahol a Messiás Megváltó állítólag megszületik (vö. Mik 5,2; Mt 2,6), aki Dávid utódja fog lenni (vö. Zsolt 110,1-2; Mt 22,42-46).
Krisztus nem csak az embereknek az Ura, hanem az angyaloké is, ami miatt az angyalok örvendenek az Ő születésekor, és az Őt megillető imádásban részesítik: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Valamint, mivel az emberek részei, csakúgy mint ők, a mennyei örömnek, az angyalok hozzá teszik: „és a földön békesség a jóakaratú emberekben”. „Dicsérik az Urat” – jegyzi meg Nagy Szent Gergely – „lerakva himnuszuk hangjegyeit a megváltással harmóniában; ők úgy néznek minket, mint akik már osztozunk az ő boldog rendeltetésükben, és az ebben való örömben”. („Moralia”, 28, 7).
Szent Tamás kifejtette, hogy miért az angyalok által lett Krisztus születése feltárva: „Ami önmagában rejtett, azt nyilvánvalóvá kell tenni, de azt nem, ami önmagában nyilvánvaló. Az Ő teste, amely megszületett, nyilvánvaló volt, de az Ő istensége rejtett volt, ezért illő volt, hogy ezt a születést az angyalok által legyen ismert, akik Isten szolgái. Ezért a kétségtelen ragyogással kísért angyali megjelenés jelzi azt, hogy ki is született éppen, „az Atya dicsőségének fénye” (Zsid 1,3)”. („Summa Theologiae”, III, q. 36, a. 5 ad 1).
Az angyal azt is elmondja a pásztoroknak, hogy Krisztus egy ember: „találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. (12. v.) – ahogy azt az Ószövetség megjövendölte: „Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ő vállán lesz” (Iz 9,6).

 

14. Ezt a szöveget kétféle, de egymással összeegyeztethető módon lehet fordítani. Az egyik változat az, amelyet az Revised Standard Version választott; a másik, miként arra az RSV megjegyzése rámutat: „más ősi tekintélyek olvasata ’békesség, az emberek között jóakarat’”; a fordításnak egy változatát használják a liturgiában: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek”. Lényegében a szöveg azt mondja, hogy az angyalok békét és kiengesztelődést kérnek Istentől, amely nem az emberi érdemek eredménye, hanem Isten kegyességéből jön, hogy irgalmaz rajtuk. A két fordítás kiegészíti egymást, mivel amikor az emberek válaszolnak Isten kegyelmére, akkor eleget tesznek Isten jóakaratának, Isten irántuk érzett szeretetének: „Iesus Christus, Deus homo”: Jézus Krisztus Isten-ember. Ez „Isten nagy tetteinek” egyike (ApCsel 2,11), amelyet meg kell fontolnunk és hálát adnunk érte. Ő békét hozni jött ’a jóakaratú embereknek’ (Lk 2,14), minden embernek, aki egyesülni akar Isten szent akaratával.” (Szent J. Escriva, „Es Cristo que pasa”, 13).

 

15-18. Az üdvözítő Messiás születése kulcsesemény az emberiség történetében, de Isten azt akarta, hogy ez olyan csendben menjen végbe, hogy a világ ugyanúgy végezze dolgait, mintha semmi sem történt volna. Csak néhány pásztor volt az, akiknek szólt róla. Az is egy pásztor volt, Ábrahám, akinek megígérte, hogy megmenti az emberiséget.
A pásztorok a kapott jeltől ösztönözve folytatták útjukat Betlehem felé. És amikor megbizonyosodtak, akkor elmondták azt, amit az angyaloktól hallottak, és amit a mennyei seregekről láttak. Ők az első tanúi a Messiás megszületésének. „A pásztorok nem elégedtek meg az áldott eseményben való hittel, amit az angyalok kinyilatkoztattak nekik, és amit, csodálattal telve tényként láttak; ők kifejezték örömüket, de nem csak Máriának és Józsefnek, hanem mindenkinek, sőt mi több, igyekeztek azt emlékezetükbe vésni. ’Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik.’ és miért ne csodálkoztak volna, látva a földön azt, aki a mennyben van, és látva a földet és a mennyet kibékülni; látva, hogy a kimondhatatlan Gyermek, aki a mennyeiekkel – az istenséggel –, és a földiekkel – az emberséggel – van kapcsolatban, egy csodálatos szövetséget hozott létre ezzel az unióval. Ők nemcsak eltöltődtek áhítattal a Megtestesülés misztériumától, hanem egy nagyszerű tanúság is született a pásztorok részéről, akik nem találhattak ki olyat, amit nem hallottak, és akik egyszerű szavakkal fedték fel az igazságot .” (Photius, „Ad Amphilochium”, 155).

 

16. A pásztorok siettek, mert tele voltak örömmel és buzgósággal, hogy láthassák az üdvözítőt. Szent Ambrus megjegyzi: „Krisztust senki sem keresse fél-szívvel.” („Expositio Evangelii Sec. Lucam., in loc.”). Korábban is az evangélista megjegyezte, hogy Miasszonyunk az angyali üdvözlet után „sietve elment”, hogy lássa Szent Erzsébetet (Lk 1,39). Az Istennek adott lélek örvendezni kezd, hogy Isten meglátogatta őt, és élete új energiákhoz jut.

 

19. A vers ezen néhány szava nagyon sokat mond el Miasszonyunkról. Láthatjuk a higgadt derűt, amellyel Mária szemléli azokat a csodálatos dolgokat, amelyek valóra válnak az ő isteni Fia születésével. Eltűnődik és elgondolkodik rajtuk, és megőrzi őket szívének csendjében. Ő az imádság igaz tanítója. Ha követnénk őt, ha mi is megőriznénk és fontolóra vennénk a szívünkben azokat, amiket Jézus mond nekünk, és amit tesz bennünk, akkor jó úton járnánk a keresztény életszentség felé, és sohasem lennénk híjával tanításának és kegyelmének. Ugyanígy, azon a tanításon való elmélkedéssel, amelyet Jézus adott nekünk Krisztus misztériumának mélyebb megértését nyerhetnénk el, ahogyan „az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is.” (II. Vatikáni Zsinat, „Dei Verbum”, 8.)

 

21. A körülmetélés jelentéséről és rítusáról lásd a Lk 1,59-es megjegyzést. „Jézus” azt jelenti, hogy „Jahve üdvözít” vagy „Jahve az üdvösség”, vagyis az üdvözítő. Ezt a nevet nem egy emberi döntés következményeként adták a Gyermeknek, hanem megtartva Isten parancsát, amelyet az angyal közölt a Boldogságos Szűzzel és Szent Józseffel (vö. Lk 1,31; Mt 1,21).
Isten Fia testté lett, hogy megváltson és üdvözítsen minden embert; tehát nagyon helyénvaló, hogy Jézusnak, üdvözítőnek nevezzük. Ezt valljuk meg a hitvallásban: „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.” „Valóban sokakat hívtak ezen a néven […]. De mennyivel helyesebb üdvözítőnket ezen a néven hívni, aki fényt, szabadságot, és üdvösséget hozott, nem csak egyetlen népnek, hanem minden korok összes emberének – az embereknek, akik nem az éhínség, vagy Egyiptom vagy Babilónia rabszolgasága alatt nyomorognak, hanem a halál árnyékában ülnek, láncra verve a bűn és az ördög durva bilincseiben.” („Szent V. Piusz Katekizmusa” [Római Katekizmus], I, 36.)

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: St. Luke (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1991. (2. kiadás)

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.