Szentírás és Szenthagyomány- versus "sola Scriptura" -
Ebben az írásban a Szentírás és a Szenthagyomány kapcsolatát szeretném megvilágítani a protestáns sola Scriptura (csak a Szentírás) elv ellenében. Itt főként magából a Szentírásból és a Szentírással (annak történetével, alkalmazhatóságával, stb.) érvelek. Az ókeresztény Egyházatyák tanúságát és a Katolikus Egyház hivatalos tanítását külön aloldalokon lehet megtalálni. A sola Scriptura alapelv másik fontos aspektusát, az Egyházi Tanítóhivatal és az egyéni magyarázat lehetőségét és viszonyát egy másik írásban tárgyalom.
A protestáns tanításAz ún. „sola Scriptura” elv az egész protestantizmus formai vagy alaki alapelve (principium formale), mondhatnánk sarktétele, amely rövid megfogalmazásban annyit tesz, hogy a keresztény (protestáns) hit egyedüli, elégséges és közvetlen forrása és zsinórmértéke egyedül a Szentírás. Nincs a Szentírással egyenlő rangú hitszabály vagy forrás, nincs olyan a Szentírástól független hagyomány, amely Isten általános kinyilatkoztatását tartalmazza, mert a Szentírás felöleli a kinyilatkoztatás egész tartalmát, azt, ami az emberek üdvösségéhez szükséges. A hitnek tehát csak a Szentíráshoz kell igazodnia, s mivel ezen elv szerint a Szentírás önmagát magyarázza, ezért felesleges minden általános, tekintélyi és kötelező érvényű egyházi tanítóhivatal és keresztény hagyomány, mert a Szentírás olvasásával minden egyes ember megkapja azt az isteni világosságot, amely biztosítja a kellő megértést és a hívő elfogadást. A Sola Scriptura-elvet először a kiközösített nominalista ferences, William Ockham (1290-1349) említette meg, és ahogy a többi „sola”-t (sola gratia, sola fide, solus Christus, soli Deo gloria), Luther Márton ezt is tőle vette át, amikor a lipcsei hitvitán (1519) Johannes Eck – Luther saját bevallása szerint is – sarokba szorította őt. Amikor mind a búcsúk kérdésében, mind a kegyelem és a szabad akarat kérdésében Eck bizonyította, hogy Luther a pápai megnyilatkozások és az egyetemes zsinatok szerint is téved, akkor Luther (aki egészen eddig a pápákhoz és a zsinatokhoz akart folyamodni) hirtelen elvetette ezeknek tévedhetetlenségét, és kijelentette, hogy csak az lehet a hit tárgya, ami a Szentírásból kimutatható. Csak így tudta tanítását valamiképpen megvédeni. Ezzel Luther tartalmilag megfogalmazta a sola Scriptura elvet (szó szerint csak később kezdték el használni), és ezt később a többi hitújító is vezérelvül fogadta el. Ezen elv segítségével fogalmazta meg tanítását Zwingli, Kálvin, majd az összes újabb protestáns közösség (kezdve a baptistáktól a Hit Gyülekezetéig) és egyéb Bibliára alapozó gyülekezet és szekta (kezdve az unitáriusoktól a Jehova Tanúikig). Természetesen a protestánsok között ebben az alapelvben sincs teljes egyetértés. Néhány protestáns gyülekezet vagy mozgalom (pl. néhány evangelikál vagy lutheránus) hajlandó beismerni, hogy bizonyos könyveket nem tart valójában a Szentírás kánonjába tartozónak – és így ellentétben állnak protestáns társaikkal, akik az egész újszövetségi Szentírást egyformán kánoninak vallanak. De ezen kívül számos kifogás és fenntartás létezik a felekezetekben a Szentírást illetően. Pl. sok anglikán, evangélikus és református a szentírás-magyarázatnál az ókeresztény Egyházatyáknak (általában a 4. századig) egy bizonyos – azaz nem kötelező - tekintélyt ad. Ők ugyanígy figyelembe veszik a korai ökumenikus zsinatokat, illetve néhány jelentősebb hitvallást (pl. az apostoli, a niceai és az athanaszioszi hitvallást). Mások ezeket teljesen figyelmen kívül hagyják. Sok protestáns (pl. evangélikusok, reformátusok, anglikánok) a felekezeti hagyományokra is nagy súlyt fektetnek a Szentírás magyarázatánál. Sok protestáns alapnak fogadja el azt, hogy a Szentírás magyarázatánál figyelembe kell és lehet venni a tudományos tanulmányokat, eredményeket, eszközöket és technikákat, mint pl. a nyelvi, az irodalmi, a régészeti, a kulturális, a történelmi és a kritikai tanulmányokat. Más protestánsok elvetik ezeket, vagy részben vagy egészben. Néhányan pedig már odáig mennek, hogy a hiteles magyarázathoz csak egyetlen fordítást ismernek el (pl. angolszász területen a King James Versiont, vagy nálunk a Károlyi-félét), és mindenféle tudományos alapot vagy forrást elvetnek. Több protestáns figyelembe veszi a Szentírás szimbolikus nyelvezetét és allegóriáit, mások pedig (pl. a bibliafundamentalisták, vagy az evangelikálok közül) teljesen szó szerint értelmezik a szöveget. A pünkösdiek, a protestáns karizmatikusok és a Word-Faith (a hit szava, vagy szó-hit, vagy pozitív megvallás) mozgalom követői amellett erősködnek, hogy a Szentírás értelmezéséhez egy különleges karizmatikus adomány szükséges, egy megvilágosodást adó kinyilatkoztatás-ismeret (amit persze akkor kap meg az ember, ha közéjük áll). Más protestánsok elvetnek minden ilyesmit. A Katolikus Egyház számára természetesen mindez az újítás teljesen idegen és elfogadhatatlan volt, de ugyanígy elvetették ezt a tanítást a Rómától évszázadokkal korábban elvált keresztény egyházak is, mint pl. az ortodoxok, a kopt, az örmény, a malabár vagy malankár egyházak. A 15. századig nem létezett egyetlen egy olyan keresztény közösség, amely ezt az elvet vallotta volna. A Katolikus Egyház a Tridenti Zsinaton hivatalosan is elítélte ezt a tévedést. Hogy részleteiben mit tanít ezzel kapcsolatban, azt lásd a Katolikus tanítás résznél. Luther és a későbbi „reformátorok” (akik mind más és más módon akarták „megreformálni” az Egyházat, majd a protestantizmust) természetesen megpróbálták és próbálják ma is igazolni álláspontjukat, mind bibliai, mind ókeresztény idézetekkel, vagy pedig különféle teológiai ideákkal. A következőkben tehát átnézzük, hogy megállnak-e a saját lábukon ezek az érvek.
Nem bibliai tanításAz egész ott kezdődik, hogy a Szentírásban hiába keressük azokat a szavakat, hogy "csak a Szentírás", "csak a Biblia", és ehhez hasonló kifejezéseket. Az egész Szentírásban nem található olyan tanítás, amely azt mondaná, hogy az igaz hit mércéje kizárólag saját maga lenne. Pedig egy olyan teológiai elvnél, mint amelyet a protestantizmus vall, azaz, hogy a tévedhetetlen tanítási tekintélynek egyetlen forrása Isten írott Igéje, ez elvárható lenne. Ha valaki mégis azt mondja (és komolyan is gondolja), hogy csak a Szentírást veszi figyelembe a hit kérdéseiben, akkor annak feltétlenül el kell vetnie azt az álláspontot, hogy csak a Szentírást lehet figyelembe venni a hit kérdéseiben. A Szentírás ugyanis semmi ilyesmit, vagy csak hozzá hasonlót, se explicite, se implicite nem mond, hanem éppen ellenkezőleg: a Szentírás kifejezetten tanítja, hogy az igaz embernek a mércéje a Szentíráson kívül az apostoli Hagyomány, amelyet a püspökök egymást követő utódlásán keresztül tanítottak a keresztényeknek, illetve mindkét forrás (a Szentírás és a Szenthagyomány) egyedüli biztos kifejtője az Egyház. Mindezt számtalan igehely világosan kimondja, amelyeket alább be is fogok mutatni. Először azonban nézzük meg azokat az igehelyeket, amelyeket a protestánsok szoktak alkalmazni a sola Scriptura, azaz a "csak a Szentírás" elvük alátámasztására! Meg fogom vizsgálni az összes ilyen igehelyet, és bizonyítást fog nyerni, hogy ezek a szentírási részek vagy egyáltalán nem igazolnak semmi olyant, amit bele szoktak képzelni, vagy pedig éppen ellenkezőleg a sola Scriptura ellen beszélnek.
2Tim 3,15-17?"Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre. Minden írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen." A legtöbbször ezt az idézetet szokták felhozni arra, hogy egyedül a Szentírás a hit mércéje. Azonban ez több ok miatt se lehet mondani, és ehhez semmi mást se kell tenni, mint rendesen elolvasni ezt a szöveget. Nézzük sorjában! 1. A protestánsok azt mondják erre a szövegre, hogy itt Szent Pál apostol azt mondja, hogy csak a Szentírás kell ahhoz, hogy eljussunk az üdvösségre. Azonban:
Mindezek alapján, ha nem akarunk a Szentírással ellentétbe kerülni, akkor nem állíthatjuk azt, hogy a 2Tim 3,15-17 szakasza azt mondja, hogy csak a Szentírás kell az üdvösség útmutatásaihoz. A szöveg semmi ilyet nem mond, hanem ellenkezőleg: figyelembevéve a szövegkörnyezetet, éppen hogy a hagyomány fontosságát tanúsítja.
2. Szent Pál a Szentírásra hivatkozik, azonban ez egyértelműen csak az Ószövetségre vonatkozhatott. Timóteus gyermekkorában nemhogy össze sem gyűjtötték az Újszövetség írásait, hanem még meg se voltak írva. Szent Pál a Szentíráson (hiera grammata) mindig az Ószövetséget érti. Ebből kifolyólag, ha azt állítjuk, hogy ez a szakasz a "csak a Szentírás" elvét mondja ki, akkor egyúttal azt is mondanunk kell, hogy ez a "csak az Ószövetség" elvét állítja, azaz hitünk teljes megértését csak az Ószövetségből vehetjük. Azt hiszem, hogy ezt egy protestáns sem fogadná el, pedig lényegében - erre a versre hivatkozva - ők maguk állítják.
3. Nézzük csak meg pontosan, hogy Szent Pál milyen jelzővel látja el a Szentírást: 2Tim 3,16-17 A "jól használható" (más fordításokban "hasznos") eredeti görög szava a "óphelimosz". Ennek az egyetlen jelentését a "hasznos", "hasznavehető", "hasznot hajtó", "alkalmas" szavakkal lehet leírni, de "elégséges", "kizárólagos", "egyedüli" vagy "kötelező" értelemmel még csak megközelítőleg sem. A hasznos és az elégséges szó között meglehetősen nagy a különbség. Ha egyesek mégiscsak, teljesen biblikátlanul, a görög nyelvnek fittyet hányva így próbálnák értelmezni, akkor azt is figyelembe kell venniük, hogy a Szentírás azt is mondja, hogy a jócselekedetek ugyanilyen "elégségesek": Tit 3,8 Tehát, ha a 2Tim 3,16-ban az óphelimosz szót elégséges értelemben kell értelmezni, akkor itt pedig a jócselekedeteket állítaná a Szentírás mint, ami jó és elégséges az emberek számára. Ezt a pelagiánus eretnekséget (amelyet a Katolikus Egyház is elítélt) a protestánsok gondolom nem tennék szívesen magukévá. Tehát a Szentírás hasznos a tanításhoz, amelyet a Katolikus Egyház is nyomatékosan vall és tanít.
4. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy e szöveg szerint a Szentírás használatának mi a célja, akkor ez a szakasz a következőt mondja: "hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen." A protestánsok erre a két szóra is hivatkozni szoktak, azaz, hogy szerintük a tökéletes (görögül "artiosz"; pontosabb fordításban: "éppen - egy adott helyzetben vagy pillanatban - megfelelő, jó"), és a minden jóra kész vagy minden jóra felkészített (görögül "pan ergón agathón exértiszmenósz") az elégségességet is jelenti, vagy, hogy az ilyen embernek mindez az üdvösséghez is elégséges. Ha ez így is lenne, akkor sem felejthetnénk azt el, hogy Pál a Szentírást hasznosnak tartja ezekhez, és nem elégségesnek. De nézzük meg, hogy máshol hogyan használja Szent Pál ezt a két szót! Ugyanebben a levélben Pál azt mondja Timóteusnak, hogy akkor lesz minden jóra alkalmas (pan ergón agathón hétoimaszmenon), ha elkerüli azokat az embereket, akik nem szentek és erkölcsösek. 2Tim 2,19-21 Ha ezt a szakaszt is ugyanúgy az elégségesség értelmében olvassuk, akkor ebből eléggé abszurd következmények származnának. Ugyanez a helyzet a tökéletes szóval is, és ugyanilyen abszurditás jön ki abból, ha általánosan elégségesnek (ti. az üdvösséghez vagy a keresztény hithez elegendőnek) értelmezzük. Nézzük meg a Jak 1,4-et: Jak 1,4 Ez a szakasz sokkalta erősebb nyelvezetet használ, mint ami a 2Tim 3,15-17-ben van. Ha a tökéletesség "elégségességet" jelent, akkor ezt semmi sem demonstrálja jobban, mint a Jak 1,4. És ha ez így van, akkor az embernek elégséges állhatatosnak maradnia a megpróbáltatásokban, vagy kísértésekben (vö. 2. vers). Tehát nem szükséges a hit, a kegyelem, az imádság, a bűnbánat, vagy akár a Szentírás használata sem. Ha valakinek ez elfogadhatatlan (gondolom minden keresztény számára az), akkor a 2Tim 3,17-ben is elfogadhatatlannak kell lennie ennek a szóértelmezésnek. Ha valaki arra hivatkozna, hogy e két igehelyen nem ugyanaz a szó áll, azaz a 2Tim 3,17-ben "artiosz", míg a Jak 1,4-ben "teleiosz", akkor rá kell mutassunk, hogy a "teleiosz" sokkal erősebb kifejezés, mint az "artiosz" (ez utóbbi - ebben az alakban - csak a 2Tim 3,17-ben szerepel az egész Újszövetségben). A "teleiosz" jelentése mindig a "tökéletes", "teljes", míg az "artiosz" elsődleges jelentése "megfelelő", "a követelményeket kielégítő", "felkészült", "felkészített", azaz éppen, hogy jó, a jó szintjét éppen elérő, a tökéletesség felé tartó, de amit még azért lehet fokozni a "teleiosz"-ig, a tökéletesig. De mindkét szó megtalálható az Ef 4,11-15-ben is: „és ő "adott" némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse (= katartiszmón; a Károliban: tökéletesbbítés) a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra (andra teleion, azaz a tökéletes, teljes, beérett férfiúságra), a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef 4,11-15 – MBT) Ez a szentírási rész ismét sokkal kifejezettebben állítja a keresztény tökéletességet, csakhogy ennek eléréséhez a pásztorokat és a tanítókat állítja elénk, akik felkészítik (katartiszmón = kata-artiosz-mené), azaz egyre tökéletesebbé teszik a keresztényeket, hogy így váljanak tökéletes férfivá (andra teleion), azaz eljussanak az érett férfikorra és Krisztus teljességére, mert ők megvédik őket a tanításbeli zűrzavartól. Tehát itt a tökéletesedés (artiosz) eszköze az Egyház tanítói hivatala. Erre a versre nem szoktak hivatkozni a protestánsok. A következő szakaszban ez az eszköz a közbenjáró ima: Kol 4,12 Tehát, ha a 2Tim a Szentírás elégségességéről szól, amely által ki kell zárni minden mást, akkor ugyanez vonatkozik a Jak 1,4-re, a Kol 4,12-re, illetve az Ef 4,11-15-re is. Azaz, ha a Szentírás elégséges az üdvösség megvalósításához, akkor ugyanígy elégséges kell legyen a puszta kitartás, vagy a közbenjáró ima vagy a tanítókra való ráhagyatkozás. Ez azonban így ellentmondás. Sokkal ésszerűbb lenne belátni azt, hogy ha egy szakaszban valami nincs benne, az még nem jelenti azt, hogy ki is kell zárni. A katolikus tanításban a Szentírásban felsoroltak közül mindegyike helyt kap az üdvösség elérésében: a tökéletességhez szükséges igaz hit a Szentírásból (2Tim 3,15-17) és az Egyház tanításából (Ef 4,11-15) származik, ebben mindenkinek ki kell tartania (Jak 1,4), és ezért a kegyelemért az egész Egyház imádkozik (Kol 4,12). A protestánsok azonban válogatnak, és csak a nekik kedvező igét veszik figyelembe.
Jn 5,39?"Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam" (Károli) "Fürkészitek az írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak" (SZIT) Ez egy másik gyakran idézett igehely. A protestánsok szerint itt is a sola Scriptura alátámasztását láthatjuk, de ismét csak azt kell mondanunk, hogy ez egyáltalán nem így van. Miért is? 1. A protestánsok szerint itt Jézus mindenkit felszólít arra, hogy „tudakozzuk a Szentírást”. Csakhogy itt megint csak nem arról van szó, hogy egyedül a Szentírást tudakozzuk. Ebben a szövegben sehol sem mondják azt, hogy a Szentírás lenne az egyedüli tekintély, csak annyit legfeljebb, hogy az írásokat tudakozni, vizsgálni kell, hiszen azok Jézusra mutatnak, Jézusról szólnak, tanúsítják Jézus üdvösséghozó szerepét. Ezt a katolikusok ugyanígy vallják. A Szentírás hitünk fontos része, a Jézusról szóló tanúság egyik legfontosabb forrása. De nem az egyetlen. 2. Ismét csak azt kell mondani, hogy az Ószövetségre vonatkozik ez az igehely, hiszen ekkor még semmiféle újszövetségi írás nem létezett. Tehát, ha elfogadjuk, hogy itt Jézus felszólítása kizárólagosságot jelent, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus kizárólag az Ószövetségre mondja ezt. Azaz – ha elfogadjuk a protestáns magyarázatot – Jézus azt állítja itt, hogy az Ószövetséget tudakozva meghatározhatjuk hitünk kizárólagos alapjait. 3. Azok, akik ezt az igehelyet fel szokták hozni a sola Scriptura egyik bizonyítékaként, arra kényszerülnek, hogy a Károli bibliafordításból idézzenek, de azt is csak úgy, hogy a második tagmondatot elhagyják. Ugyanis csak ebben a fordításban lehet a „tudakozni” szót felszólító módban (is!) olvasni, az összes többi fordításban (az új protestáns bibliafordítástól kezdve a katolikus bibliafordításokon át, a Csia Lajos- és Vida Sándor-féle fordításokig) itt egyértelműen egy egyszerű kijelentő módban mondja Jézus, hogy a farizeusok „vizsgálgatják, kutatják az írásokat”, azaz Jézus nem felszólítja a farizeusokat, hanem egy egyszerű tényt állapít meg a farizeusokról. A King James Version 1611-es kiadásában szintén felszólításként van írva ez a mondat, de pl. a legújabb kiadásában, a Modern King James Versionban már kijelentésként. Ugyanígy, kijelentésként van az újabb protestáns fordítások 99%-ában.
4. A 3. pontban már kezd körvonalazódni, hogy a Jn 5,39 nemhogy a sola Scriptura mellett szól, hanem éppen ellenkezőleg: a sola Scriptura-féle felfogást veti el. Ha megvizsgáljuk a tágabb szövegösszefüggést, akkor ez még inkább beigazolódik. Miről is van szó? Jézus ennek a beszédének (Jn 5,19-47) a második részében (31-47) arról beszél, hogy milyen tanúbizonyságokra alapozza igéit. Ezt azért kellett megtennie, mivel a Törvényben az áll, hogy "egy tanú bizonysága ne bírjon érvénnyel senkivel szemben sem... két vagy három tanú szájának kell állítania minden dolgot" (MTörv 19,15). Ezért Jézus felsorolja a mellette álló "tanúkat": 1. az élő, prófétai tanúságot, azaz Keresztelő Jánost (vö. 32-33. v.); 2. a (csoda)tetteket, amelyek küldetését igazolják (vö. 36. v.); 3. aztán ezekkel a tettekkel végsősoron az Atya is mellette tanúskodik (37-38. v.); 4. majd végül említi az Ószövetséget, amely szintén mellette szól (39-40. v.). Tehát a Szentírás tanúsága csak egy a 4 tanúbizonyság közül, amelyet Jézus a szövegben megemlít. Ezért semmiképpen sem állítható a Szentírás egyedüli tanúsága ebben az esetben sem. De ez még nem is a tekintélyről szól. Viszont Jézus ugyanitt megemlíti azt a 3 okot, ami miatt nem hisznek a zsidók a szavának: az Isten-szeretet hiánya (42. v. ill. 37. v.); a saját dicsőség keresése (44. v. ill. 35. v.); és a Szentírás elfogult, és ezáltal hamis értelmezése (46. v. ill. 39. v.). Ez utóbbi kapcsolódik témánkhoz, illetve a 39. vershez, s e tágabb összefüggésben jobban megérthetjük a szöveget. Tehát Jézus azt állapítja meg, hogy az emberek azért tanulmányozzák szorgalmasan a Szentírást, mert azt hiszik (tévesen), hogy abban van az örök életük. Csakhogy a Szentírás Jézusról tesz tanúságot, akiben valóban örök élet van. Azonban ezek az emberek annyira elmerültek a Szentírás részleteiben, hogy nem képesek felismerni a Messiást, aki ott áll előttük. Jézus épp azt mondja nekik az egész részben, hogy dugják már ki az orrukat a Szentírás lapjai közül, és nézzenek már rá! Valóban, sokan félreértették, hogy a a Szentírás miképp utal a Messiásra, s ez ténylegesen útját állta annak, hogy elismerjék az igazi Krisztust. A Szentírást kutatták, és mégse jutottak el az igazságra! Tehát a Jn 5,39 valóban nem a sola Scriptura elvet támogatja, hanem ellenkezőleg, kifejezetten elítéli azt!
ApCsel 17,11?Ezek már nemesebb lelkűek voltak, mint a tesszalonikaiak. A tanítást igen készségesen fogadták, naponta forgatták az írásokat, hogy csakugyan úgy van-e. Sokan megtértek közülük, és az előkelő görög asszonyok és férfiak közül is igen sokan. Ennek a szakasznak a magyarázata egy külön írásban olvasható: A béreaiak és a sola Scriptura
További igehelyekJn 10,35 Néhány protestáns ezt a verset ( „az írás nem veszítheti érvényét”) szintén valami módon a sola Scriptura igazolására akarja felhasználni. Azonban ez esetben is tévednek. 1. Ez a vers sem mondja, hogy csak az írás az egyetlen érvényes hitforrás. Annyit mond, hogy az írás nem vesztheti érvényét, amit a katolikusok is hittel vallanak. Azonban a katolikusok azt is hozzáteszik, hogy Jézus és az apostolok szóbeli igehirdetése sem veszítheti el érvényét (vö. 2Tessz 2,15) csak azért, mert néhány igehirdetést írásba foglaltak. 2. Ez a vers szintén, sőt egyértelműen az Ószövetségre utal. Az ószövetségi Szentírás nem vesztette el érvényét Krisztus után sem.
Jn 20,31 A protestánsok ezzel a verssel is elő szoktak hozakodni a csak a Biblia-elv alátámasztására. Azonban 1. Ez a vers sem mondja, hogy csak a Biblia szükséges ahhoz, hogy higgyünk. A Szentírás ragyogóan hozzájárul ahhoz, hogy megtanuljunk hinni Jézusban. János tehát azért írta meg evangéliumát, hogy higgyük, hogy Jézus a Messiás, és hogy eljuthassunk az üdvösségre. De arról semmit sem mond, hogy ez az egyetlen tekintélyi forrás. 2. Ha János azért jegyezte fel ezeket – miként azt a protestánsok mondják: hogy kizárólagosan, a sola elvnek megfelelően ebben higgyünk – akkor ez csak a János-evangéliumra állna. Tehát a többi kanonikus evangélium, Pál levelei, stb. nem is kellenének.
1Kor 4,6 Ez a szakasz a legtöbb magyarázó szerint – köztük Kálvinnal - az egyik legzavarosabb hely a Szentírásban, ugyanis sehogy se illik bele a kiemelt tagmondat a görög szövegbe. Számos tudós úgy gondolja, hogy a „ne többet annál, ami írva van” (szó szerint: το μη υπερ ο γεγραπται = ne menj az írás fölé”) kifejezést egy fordító illesztette be utasításként valakinek a könyv fordítási folyamata során. Mások szerint Pál egy szólást idéz, amit az írni tanuló gyerekeknek szoktak mondani, és ezzel arra akar figyelmeztetni, hogy a korintusiak ne legyenek gőgösek, önteltek. Azonban még ha szó szerint is vesszük, akkor is kérdés marad, hogy milyen írásra gondol Pál? A Talmudra? A mózesi Törvényre? Az Ószövetségre? Ebben az időben még nem volt meg az újszövetségi kánon, tehát arra semmiképpen sem vonatkozhatott. Ebből kifolyólag semmit sem mondhat arról, hogy a Biblia lenne a hit egyedüli szabálya és útmutatása.
Jel 1,11 A nem katolikusok néha utalnak Jézus Jánosnak szóló parancsára, hogy írja le azt, amit látott, és ezt annak a teóriának az alátámasztására használják fel, miszerint a Biblia a keresztény hit egyetlen kötelező, valamint elégséges forrása. De mond-e ilyet Jézus? Ő valóban megparancsolja Jánosnak, hogy írjon, hiszen János száműzetésben volt Patmosz szigetén, és hirdetni így nem tudta volna az igét (amit Jézus általában parancsolni szokott). Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy ez a parancsolat kizárólag arra a könyvre korlátozódik, amit János éppen írt, azaz a Jelenések könyvére, és semmi köze sincs a többi szentírási irathoz.
Jel 22,18-19 A katolikus Szenthagyomány ellen szokták ezt a verset citálni, miszerint a „ne adj hozzá ennek a könyvnek a próféciáihoz” kijelentést úgy kell értelmezni, hogy "semmit se tegyél ahhoz a 66 könyvhöz, amit mi a Bibliának tartunk". Csakhogy ez a parancsolat a Jelenések könyvére vonatkozik, és nem a teljes Bibliára, amelynek kereteit 300 évvel később állapították meg, és amelyből a protestánsok elvetettek 7 teljes ószövetségi könyvet. Jézus parancsát kiterjeszteni a protestáns bibliai kánonra már csak azért is nevetséges, mert ez a parancsolat nem új: MTörv 4,2 Itt Isten ugyanazt parancsolja a zsidó népnek, mint amit Jánosnak mondott Jézus, de ez nem jelentheti azt, hogy a keresztények zárják ki a Deuteronomium után írt ószövetségi könyveket vagy az Újszövetséget.
Összefoglalva az eddigieket: a protestánsok egyetlen egy igehelyet nem tudnak mutatni, amely alátámasztaná azt, hogy a Biblia az egyetlen hitforrás, és ez elégséges is az üdvösséghez, azaz a sola Scriptura elvet. Tehát a sola Scriptura nem bibliai tanítás.
Ellentétes a Biblia tanításávalMt 28,19 Azok az apostolok, akik az evangéliumot hirdették minden teremtménynek, viszont nem írtak evangéliumot – a 12-ből 9-en vagy 10-en –, ugyanúgy Jézus szavait adták át a hívőknek, ugyanúgy Jézus közvetlen tanítványai voltak, és ugyanúgy a Szentlélek által beszéltek. Tanításuk ugyanolyan fontos, mint az írott evangéliumban lévők, és ugyanolyan tisztelettel őrizték meg szavaikat, mint pl. Máté vagy János írott szavait. Ezek bár nincsenek összegyűjtve egyetlen összefüggő könyvbe, de a keresztények életüket is odaadták azért, hogy ezek a tanítások fennmaradjanak.
Mt 28,20 Jn 20,30 A Mt 28,20-ban Jézus azt mondja az apostoloknak, hogy tanítsák meg a népeket „MINDENRE, amit csak parancsoltam”. Azonban még az utolsó evangéliumban is az áll, hogy nincsen megírva a Szentírásban MINDEN, amit Jézus tanított vagy tett. Tehát vannak olyan dolgok a Szentíráson kívül is, amiket meg kell tartanunk. Ez megcáfolja a „csak a Biblia” teológiát.
Mk 16,15 Jézus azt parancsolja az apostoloknak, hogy „hirdessék” az evangéliumot, nem pedig azt, hogy írják le. Ezért írt csak két apostol könyvet, illetve jegyezték fel egy harmadik (Péter) szavait. A többiek nem voltak kevésbé hűségesek Jézushoz, hiszen Jézus nem adott utasítást az írásra. Semmi bizonyíték nincs a Szentírásban vagy bárhol máshol arra, hogy Jézus a Bibliát akarta volna megtenni a keresztény hit egyetlen tekintélyének.
Lk 1,1-4 Lukács igazolja, hogy a hívők ekkor már ismerik Krisztus tanítását, és csak azért írja ő le az evangéliumát, „hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak.”. Tehát Lukács csak megerősíti azt a szóbeli hagyományt, amit ők már ismertek.
Jn 20,30 Jézus számos dolgot tett, amit nem írtak meg a Szentírásban. Ezeket a dolgokat a szóbeli apostoli hagyományban őrizték meg, és egyaránt a Hit letéteményének a részei.
ApCsel 8,30 Ezek a versek azt mutatják, hogy szükségünk van segítségre ahhoz, hogy értelmezzük a Szentírást. Nem magyarázhatjuk saját magunk őket csalhatatlanul. Szükségünk van Isten által kinevezett vezetőkre az Egyházban, akik tanítanak minket.
ApCsel 15,1-14 Péter meghozta az első doktrinális határozatot a körülmetélésre vonatkozóan, méghozzá anélkül, hogy egyszer is utalt volna a Szentírásra.
ApCsel 17,28 Pál egy pogány költő művéből idéz, amikor az Aeropáguszon tanított. Tehát Pál egy Szentíráson kívüli forráshoz folyamodik, hogy Istenről tanítson. Minden szentírási szöveg inspirált, de nem minden inspirált szöveg szentírási.
1Kor 5,9 Ez a vers azt mutatja, hogy Pál már írt egy korábbi levelet is Korintusba, ami egyaránt hiteles és tekintélyi, viszont nem része az újszövetségi kánonnak. Tehát Pál ismét egy Szentíráson kívüli forrásra hivatkozik, hogy tanítsa a korintusiakat. Ez megcáfolja a csak a Biblia elvét.
1Kor 11,2 Pál megdicséri a hívőket azért, mert engedelmeskednek az apostoli hagyománynak. Szó nincs arról, hogy csak a Szentírásnak kellett volna engedelmeskeniük.
Fil 4,9 Pál itt is azt mondja, hogy amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és láttatok, azt tegyétek meg. Semmi olyasmit nem tanít Pál, hogy tegyétek csak azt, ami a Szentírásban van.
Kol 4,16 Ez a vers azt mutatja, hogy Pál már írt egy korábbi levelet is Laodiceába, ami ugyanolyan tekintélyi, de nem része az újszövetségi kánonnak. Pál ismét egy Biblián kívüli forrásra hivatkozik, hogy Isten Igéjéről tanítson.
1Tessz 2,13 Pál azt mondja: „amikor az Isten szavát hallottátok tőlünk”. Hogyan lehetne az első századi keresztényeknek a Biblia az egyetlen tévedhetetlen hitforrása, amikor ugyanakkor szóbeli kinyilatkoztatást is kaptak? Ki merészeli elvetni „Isten szavát” csak azért, mert nem írták le őket? Azok a keresztények, akik Szent Péter, Szent András vagy Szent Pál tanítását hallották heteken, hónapokon át, mondták volna-e azt, hogy először írják le a tanításukat, aztán majd, ha beveszik őket a kánonba, akkor hisznek és engedelmeskednek nekik? Vajon az első keresztények mindenhol az egész Egyházban elferdítették ezeket a tanításokat, vagy pedig gondosan megőrizték őket szívükben, és tovább adták őket? A protestánsok azzal, hogy csak a Bibliát tették egyetlen tekintélyi forrásuknak, elvetik Isten szóbeli kinyilatkoztatását.
1Tessz 3,10 Pál látni akarja a tesszalonikaiakat személyesen, hogy kipótolja a hitük hiányait. A levele nem elegendő.
2Tessz 2,14 Pál azt mondja, hogy az „evangéliumunk által” hívott meg bennünket Isten. Olvassuk csak el, hogy miben is áll az ő Evangéliumának teljessége: 2Tessz 2,15 Tehát a teljes Evangélium az apostoli hagyomány, amely magában foglalja mind az élőszóban, mind a levélben előadott tanítást. A Szentírás nem azt mondja, hogy „ragaszkodjatok csak a levélben foglaltakhoz”. A Katolikus Egyház birtokolja a teljes Evangéliumot, a Szentírás, a szóbeli hagyomány és egyházi tanítóhivatal gazdag hagyományában.
2Tessz 3,6 Pál arra utasít bennünket, hogy ragaszkodjunk az apostoli hagyományokhoz. Nincs olyan utasítás a Szentírásban, amely azt mondaná, hogy csak a Bibliának engedelmeskedjünk.
1Tim 3,14-15 Pál a beszédet részesíti előnyben, nem az írást. Csak azért ír Timóteusnak, mert késlekedni fog, és nem biztos, hogy találkozik vele.
2Tim 2,2 Pál meghagyja Timóteusnak, hogy adja át az apostoli hagyományt („amit… hallottál”) a következő nemzedéknek. De semmit sem mond arról, hogy ez csak a Biblia lenne. Pedig ekkor már (Kr.u. 63-67 körül) nagy valószínűséggel készen volt három evangélium, és Pál összes többi levele is, az Ószövetségről nem is beszélve. Pál semmi olyasmit nem mond, hogy csak ezeket használják fel arra, hogy „másokat tanítsanak”. Ők az egész apostoli hagyományból tanítottak.
2Tim 3,14 Tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Ez ismét a hagyományra utal, ami a Szentíráson kívül található meg. Pál személyre („akitől”) hivatkozik mint végső érvre, és nem tárgyra, pl. egy írásra, vagy írásokra.
Jak 4,5 Jakab szintén egy ószövetségi kánonon kívüli írásra hivatkozik mint Szentírásra. Ez az idézet ugyanis nincs meg a Bibliában.
2Pét 1,20 A Szentírás értelmezése nem egy saját, egyéni, privát értelmezés dolga. Tehát kell lennie egy „nyilvános”, „közös” értelmezésnek, ami az Egyházé. Az isteni szóhoz isteni magyarázó kell. Az egyéni értelmezések viszályokhoz, vitákhoz vezetnek csak, amit tökéletesen demonstrál a 30000 különböző protestáns felekezet.
2Pét 3,15-16 Péter azt mondja, hogy Pál minden levele sugalmazott, azonban nincs minden levele az újszövetségi kánonban (vö. pl. 1Kor 5,9-10; Kol 4,16). Ezenkívül Péter a „tanulatlan” szót használja, ami feltételezi az Egyházban lévő szóbeli apostoli tanítás követelményét. A Szentírásban – miként Péter mondja – vannak nehezen megérthető dolgok, amit a tanulatlan emberek eltorzítanak, a saját vesztükre. Isten nem garantálja azt, hogy a Szentlélek mindannyiunkat a Szentírás tévedhetetlen magyarázójává tesz. Azonban a protestánsoknak ehhez kell ragaszkodniuk, csak hogy alátámasszák a sola Scriptura tanításukat. A történelem és a protestantizmuson belül lévő számtalan megoszlás cáfolja ezt meg.
1Jn 4,1 Isten arra figyelmeztet bennünket, hogy minden dolgot, minden lelket meg kell vizsgálni. Azzal ellentétben, amivel sok protestáns érvel, az Isten Igéje nem mindig nyilvánvaló.
1Sám 3,1-9 Itt pl. az Úr beszél Sámuelhez, de Sámuel nem ismeri fel, hogy az Isten. Isten Igéje nem lehet önigazolás.
1Kir 13,1-32 Ebben a történetben azt láthatjuk, hogy az ember nem tud különbséget tenni Isten szava (a „ne egyél” parancs) és egy próféta hamis szava (hogy Isten visszavonta a „ne egyél” parancsát) között. A Biblia szavai - ellentétben azzal, amivel a sok protestánsnak érvelnie kell - nem mindig világos és érthető. Ezért van 30000 különféle protestáns gyülekezet, és ezért van egyetlen Szent Katolikus Egyház. A protestánsoknak be kell ismerniük, hogy az üdvösséghez szükséges tudnunk, hogy mely könyvek tartoznak a Bibliához. Azonban, mivel a Bibliában nincs egy „sugalmazott tartalomjegyzék”, egy Biblián kívüli forráshoz kell fordulnunk, hogy lássuk melyik könyveket válogatták be a kánonba. Ez romba dönti a sola Scriptura elvét. A Biblia kánonja szintén Isten Kinyilatkoztatása, amely szükséges az üdvösségünkhöz, és ez a Biblián kívül van. Ezt a Kinyilatkoztatást Isten a Katolikus Egyháznak adta, ami „az igazság oszlopa és biztos alapja.” (1Tim 3,15)
Logikailag önellentmondóA sola Scriptura elv nem csak, hogy nem bibliai tanítás, sőt ellentmond a Biblia szavainak, hanem ráadásul az emberi értelemnek is ellentmond, logikai következetlenség, öncáfolat. Nézzük csak gyorsan át röviden, hogy miért: 1. A hitújítók a következő A tételt bizonygatják:
Csakhogy ez a tétel hasznavehetetlen, hacsak nem tudjuk, hogy mely könyveket jelenti a „sugalmazott Szentírás”. Hiszen számtalan szekta és vallás más-más könyvet tart „sugalmazott Szentírásnak”. 2. A tárgyalt protestáns teória, amikor „sugalmazott Szentírásról” beszél, akkor ezalatt azt a 66 könyvet érti, amely a protestáns Bibliákban megtalálható. A kényelem kedvéért most csak úgy utalunk rájuk, hogy „a 66 könyv”. 3. A vizsgált teória pontos kijelentése tehát így B tétellé változik:
4. Tény azonban, hogy magában a 66 könyvben egyetlen egy kijelentés sincs arról, hogy mely könyvek képezik a sugalmazott Szentírás teljes korpuszát. A 66 könyv oldalain nincs egy lista a sugalmazott könyvekről, és elszigetelt versekből sem tud összeállítani senki sem egy ilyen listát.
5. Mindebből az következik, hogy a B tétel, „az egész protestáns kereszténység mindenkori alapja” se nem található meg a Szentírásban, se nem következtethető ki a Szentírásból valamilyen módon. Mivel a 66 könyv nincs meghatározva a Szentírásban, még kevésbé találhatnánk róluk további információt is (pl. hogy az összes kinyilatkoztatott igazság bennük van). Röviden, fel kell állítanunk a C tételt, miszerint a B tétel a 66 könyv egy kiegészítése. Azaz
6. A C tételből közvetlenül következik az, hogy a B tétel önmagában nem lehet kinyilatkoztatott igazság. Ugyanis, ha azt állítjuk, hogy a B tétel kinyilatkoztatott igazság, akkor a következő önellentmondást kellene kimondani: 7. Fennállhat-e az az eset, hogy a B tétel igazság ugyan, de nem kinyilatkoztatott igazság? Ebben az esetben vagy egy kinyilatkoztatott igazságból kellene ezt kikövetkeztetni, vagy pedig a természetes emberi ész egyedül is felismerheti ezt, minden kinyilatkoztatás nélkül. Az első lehetőség ki van zárva, mint azt láthattuk a 4. És 5. lépésből: a B tételt nem lehet kikövetkeztetni a Szentírásból, és ha feltételezünk egy másik, Szentíráson kívüli kinyilatkoztatást, akkor a B tétel önmagával áll ellentétben. A második lehetőség ugyan nem önellentmondás, de ténylegesen lehetetlen, és kétlem, hogy bármelyik protestáns komolyan megpróbálná védelmezni, főként azok a hagyományos protestánsok, akik nyomatékosan hangsúlyozzák az emberi természetes ész megromlását a bűnbeesésből eredően. A megfontolt és felelős emberi értelem jogosan elvárhatja azt, hogy egy tekintély, amely önmagának igényli a kinyilatkoztatott igazság birtoklását, rendelkezzék ezen igény alátámasztásával, amellyel ez a tekintély valami feltűnő bizonyíték által támogatja ezt az állítást. (A katolikusok éppen azt vallják, hogy az Egyház pontosan egy ilyen tekintély) Azonban hogyan tudná egyedül az értelem igazolni, hogy ugyanolyan jól megalapozott bizonyossága van egy olyan 66 könyvből álló gyűjteményről, amely ráadásul nem formál igényt arra, amit tulajdonítani akarnak neki? (A kérdéses pontot az is alátámasztja, hogy azok, akik a kinyilatkoztatott igazság teljességét tulajdonítják a 66 könyvnek, nevezetesen a protestáns közösségek tagjai, teljesen elismerik saját tévedhetőségüket – mind egyénileg, mind közösségileg – a vallási tanítások dolgaiban. Mindegyik protestáns közösség tagadja saját tévedhetetlenségét, ugyanúgy ahogy a pápák tévedhetetlenségét tagadják.) 8. Mivel a B tétel se nem kinyilatkoztatott igazság, se olyan igazság, amit a kinyilatkoztatásból levezethetnénk, valamint nem is olyan igazság, amit természetesen felismerhető, ezért megállapítható, hogy nem is lehet egyáltalán igazság. Következésképp az az alaptanítás, amelyért és amellyel a hitújítók küzdenek egyszerűen TÉVEDÉS.
Kálvin megoldási kísérleteHogyan próbálták meg a hitújítók megoldani saját első számú alapelvük logikai szerkezetének ezt az alapvető gyengeségét? Kálvin János, akit általában a reformáció legrendszeresebb és legkövetkezetesebb gondolkodójának szoktak tartani, úgy próbálta meg igazolni hitét a 66 könyv isteni tekintélyében, hogy dogmatikailag feltette ennek a tudásnak egy közvetlen átadását Istentől az egyéni hívőnek. Kálvin ezt úgy magyarázta, hogy azt mondta, hogy a Szentírás „ön-hitelesített”, azaz önmagát hitelesíti, maga tesz bizonyságot maga felől, amit azonban nem szó szerint gondolt és nem abszolút értelembe vettnek. Nem azt akarta ugyanis mondani, hogy egyik vagy másik bibliai szöveg azt állítja, hogy a 66 könyv, és csak ezek, istenileg sugalmazottak. Miként fent a 4. lépésben kimutattuk, egy ilyen nyilvánvaló tévedést senki sem állíthat. Kálvin egyszerűen azt állította, hogy nem szükséges semmilyen Biblián kívüli tanúság, mint pl. az egyházi hagyomány vagy tekintély ahhoz, hogy az ember tudja, hogy ezek a könyvek sugalmazottak. A hívő keresztény megérzi a hitével azt, hogy ez a 66 könyv sugalmazott. Egy D tételként összegezhetjük nézetét:
A gond ezzel csak az, hogy maga a Szentlélek is egy Biblián kívüli tekintély, ugyanúgy, ahogy egy pápa vagy egy zsinat. A Szentháromság harmadik Személye egyértelműen nem azonos azokkal az igazságokkal, amelyeket kinyilvánít az emberi szerzők által a Bibliában. Ebből az következik, hogy ha Kálvin D tétele igaz is lenne, akkor is ellentmond a B tételnek, ugyanis, ha „Minden kinyilatkoztatott igazság megtalálható a 66 könyvben.”, akkor nincs helye a Szentléleknek, hogy közvetlen, nonverbális úton nyilatkoztasson ki olyan igazságot, amelyet nem találhatunk meg ezeknek a könyveknek a szövegében, vagyis azt, hogy mindegyikük sugalmazott. Mindenesetre, még ha Kálvin valahogy igazolni is tudná, hogy a D tétel nincs ellentmondásban a B-vel, még akkor sem igazolta azt, hogy a B tétel igaz. Mégha el is fogadjuk azt a rendkívül valószínűtlen nézetet, amit a D tétel állít, attól még ez nem igazolja azt, hogy más írások nem lehetnek sugalmazottak, még kevésbé azt, hogy nincsenek olyan kinyilatkoztatott igazságok, amelyek a hagyomány útján származnak át, és nem a sugalmazott írások útján. Röviden megfogalmazva, a Biblia sugalmazottságának kálvini védelme semmiképp sem dönti meg a sola Scriptura fent taglalt 8 lépéses cáfolatát. Kálvin érve valójában nem is az alapelv teljes megalapozását kísérli meg bizonyítani, hanem annak csak egyetlen aspektusát: mely könyveket kell a Szentírás terminussal illetni. De ez utóbbi se igazán akar egyértelmű lenni, hiszen ezt a „bizonyságot” érdekes módon csak a protestánsok érzik, és egyik más keresztény hívő nem tapasztalja meg a Szentlélek ezen tanúságát. Sőt, a protestánsok között kezdettől kezdve és még ma is vita van a Szentírás terjedelméről, tartalmáról és jellegéről. Pl. Luther nem érezte a kánonba illőnek Jakab levelét, a Zsidókhoz írt levelet és a Jelenések könyvét, és ezt számos Luther-követő ma is így érzi.
Történelmietlen(megírása folyamatban...) KánonfejlődésEgyházatyák
Gyakorlatiatlan(megírása folyamatban...) A gyakorlatban nem működhetettA gyakorlatban nem működik
A katolikus tanításAz Apostoli SzenthagyományA katolikus tanítás szerint az egyes emberek üdvösségéhez szükséges kinyilatkoztatást Jézus Krisztus szóban, illetve a Szentlélek adta át a megvilágosító erejével az apostoloknak. Ez a kinyilatkoztatás már az apostolok idejében teljes és tökéletes volt, tehát nem szükséges további kinyilatkoztatást várni. Isten ezen természetfeletti üzenetét az apostolok szóban és írásban adták át a híveknek, illetve utódaiknak. Az írásban közölt tanításokat a Szentlélek sugalmazta: ez lett a Szentírás, a Biblia. A szóban átadott tanításokat pedig ugyanezen Szentlélek őrizte és védte: ez lett a Szenthagyomány. Tehát a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Krisztus, és az Ő tanítása a Szentíráson és a Szenthagyományon keresztül jutott el hozzánk. Mivel mindkettő Krisztus szavait és tanításait tartalmazza, egyiket sem lehet elválasztani a másiktól, egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni, mert – ahogy a legutóbbi zsinaton megfogalmazták – „a Szent Hagyomány és a Szentírás… szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak… ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe…” (II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 9-10.). A párbeszédek és viták során igencsak jelentős, hogy pontosan tisztázzuk, mit is ért a Katolikus Egyház hagyományon, pontosabban Szenthagyományon. A tradíció szó a latin „tradere” szóból származik, ami annyit jelent, hogy átadni, örökül ráhagyni valakire valamit. Ebben az esetben Isten kinyilatkoztatásának az áthagyományozását jelenti az apostoli időktől kezdve napjainkig. Ha tágabb értelemben vesszük a hagyomány szót, akkor azt mondhatnánk, hogy a Katolikus Egyház egyedül a hagyományból eredezteti doktrínáit, hiszen a kinyilatkoztatott igazságok (írottak és íratlanok) az apostoloktól származnak. Szent Pál úgy tűnik, hogy szintén ebben az értelemben értette a hagyomány szót, amikor azt írta Timóteusnak: „őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár élőszó, akár levelünk útján tanultatok” (2Tessz 2,15). Még ha ezeknek a hagyományoknak a nagy részét írásba is foglalták, és így megtalálhatóak a Szentírás sugalmazott könyveiben, a Katolikus Egyház a Szenthagyományt és a Szentírást nem a kinyilatkoztatás két külön forrásának tekinti, hanem az isteni kinyilatkoztatás átadásának két különböző módjának, amely az egyetlen hitletéteményben (depositum fidei) formálódik meg. A Biblia tehát így a Hagyomány része, amit a leíratlan parancsolatokkal együtt Krisztus hagyott ránk, és amit a megbízott apostolok és utódaik adtak tovább nemzedékről nemzedékre. Tehát a „Szenthagyomány” fogalom nem legendákra, mitologikus elbeszélésekre vonatkozik, de nem is ideiglenes (vagy akár fennmaradt és illőképpen fenntartandó) szokásokra vagy gyakorlatokra, amelyek az idők során akár meg is változhatnak vagy megváltoztathatjuk őket. Ezek az ún. egyházi hagyományok, amelyek akár származhatnak az apostoloktól is, de ettől még nem tartoznak a Szenthagyományba. Ilyen egyházi hagyomány lehet pl. a papi öltözékek stílusa, a szentek tiszteletének sajátos formái, vagy mondjuk némely liturgikus rubrika. A Szent- vagy isteni hagyomány fogalma alatt azonban nem ezeket értjük, hanem azokat az Isten által KINYILATKOZTATOTT tanításokat, amelyeket az apostolok szóban adtak át igehirdetésük folyamán. Ezek a tanítások nagyrészt (esetleg teljesen) átfedik azokat a tanításokat, amelyeket a Szentírás tartalmaz, de a továbbadás módja különbözik tőle. A szóban átadott kinyilatkoztatást – miként a leírt szent iratokat is - az Egyház adja tovább és őrzi meg. Megengedhetetlen, hogy a keresztények ne higgyenek ebben és ne kövessék ezt a hagyományt, ugyanúgy, ahogy a Bibliát (Lk 10,16). A hitigazságokat elsősorban az Egyház vezetőire bízták (Ef 3,5), akik, Krisztussal együtt, az Egyház alapját képezik (Ef 2,20). Az Egyházat ugyanis a Szentlélek oltalmazza, aki megvédi ezt a tanítást minden tévedéstől (Jn 14,25-26; 16,13).
A Szenthagyomány nem ellentétes a Szentírással(megírása folyamatban...) A Szenthagyomány teljesen bibliai tanítás(szerkesztése, átírása folyamatban...) Mk 13,31 Az ég és a föld el fog múlni, de Jézus szavai soha el nem múlnak. Azonban Jézus szavainak csak egy része lett feljegyezve a Szentírásban. Hogyan marad fenn a többi? A Szenthagyományban. Jézus soha nem mondta, hogy szavait jegyezzék fel egy könyvbe. Ő maga őrzi azokat meg a Szentlélek által az Egyházban úgy, hogy azokat nemzedékről nemzedékre adják tovább mind az Egyház hivatalos püspökei, mind a hívők. 400 év telt el addig, amíg meghatározták a Biblia könyveit, és további 1000 év, míg feltalálták a nyomtatást. Hogyan adták át Isten szavát, és hogyan terjedt az ezalatt az idő alatt? A szóbeli hagyományban, amit a püspökök hirdettek – miként azt Jézus meghagyta nekik – a Szentlélek őrző és védő oltalma alatt. (Ez utóbbihoz lásd: Az Egyház természetfeletti és tévedhetetlen)
Mk 16,15 Jézus megparancsolja az apostoloknak, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. De Jézus nem akarta azt, hogy hagyják abba a hirdetést, miután az apostolok meghaltak, vagy miután meghatározták a tévedhetetlen apostoli írásokat, azaz a Szentírást. Isten szava szóban terjedt, szóban hirdették, szóban kapták és adták tovább.
Mk 3,14 Jézus megparancsolta az apostoloknak, hogy hirdessék (s nem azt, hogy írják le) az evangéliumot az egész világnak. Jézus nem adott parancsot arra, hogy írják le az apostolok a szavait, és azt adják át a híveknek, ráadásul azzal a meghagyással, hogy a szóbeli apostoli szavak érvényüket vesztik a IV. századtól. Ha Jézus azt akarta volna, hogy a kereszténység egy (400 évvel később véglegesített) könyvre korlátozódjon, akkor miért nem mondott erről egyetlen egy szót sem?
Lk 10,16 „Aki titeket hallgat” (s nem „aki titeket olvas”), az „engem hallgat” – mondja Jézus. A szóbeli igéket adták át Jézustól kezdve az apostolokig és utódaikig a Szentlélek kegyelmi adományai révén. Ez az utódlás a Szent Katolikus Egyházban lett megőrizve, ahol minden szó egy korábbi szóra alapul, ami így visszavezethető Jézus szavaira.
Lk 24,47 Jézus itt azt magyarázza, hogy a megtérést és a bűnbocsánatot hirdetni kell (s nem leírni) az Ő nevében minden népnek. A protestánsok azzal érvelnek, hogy Isten szava most csak egy könyvre korlátozódik (ami különböző és ellentmondó magyarázatok ezreinek a tárgya). Azonban ez éppen a Szentírás szavainak a figyelmen kívül hagyása, és ezenkívül egy olyan radikális teória bevezetése, miszerint Isten csak írott szövegen keresztül szólhat népéhez. Ez az elmélet teljesen idegen volt a Jézus korabeli emberek számára is.
ApCsel 2,3-4 A Szentlélek lángok „nyelvei” formájában jött el, és így tudtak „beszélni” (s nem írni) Isten szaváról.
ApCsel 15,27 Júdás és Szilás apostolutódok voltak, akiket elküldtek, hogy „élőszóval” közvetítsék Isten tévedhetetlen igéit.
Róm 10,8 Az Ige közel van hozzád, az ajkadon és a szívedben, amely a hit Igéje, amit hirdettünk (és nem írtunk).
Róm 10,17 A hit „hallás”-ból fakad (és nem olvasásból), és az Ige az, amit hirdettek (és nem olvastak). Ez a tanítás (ige) az apostolok szóbeli hagyományából származik. Így azokon a vidékeken, ahol a Szentírás még nem áll rendelkezésükre, ugyanúgy eljuthatnak a hitre Jézus Krisztusban.
1Kor 15,1 A hit abból származik, amit „hirdettek” (és nem olvastak). Azoknak a nem katolikusoknak, akik azt állítják, hogy a szóbeli hagyomány egyszer létezett, de most már nem létezik, igazolniuk kellene ezt a Szentírásból. Azonban a Szentírás sehol sem mondja, hogy a szóbeli hagyomány megszűnik az apostolok halála után. Éppen ellenkezőleg, a Szentírás azt mondja, hogy a szóbeli tanítás örökre fennmarad.
Gal 1,11-12 Az általam hirdetett (és nem leírt) evangélium nem embereknek az evangéliuma, hanem Jézus Krisztus Kinyilatkoztatása.
Ef 1,13 Az igazságról szóló tanítás hallása (és nem olvasása) az üdvösség evangéliuma. Ez az élő tanítás az Egyház élő hagyományában.
Kol 1,5 Az evangélium igaz tanítását, amely eljutott hozzátok, úgy hallottátok (és nem olvastátok).
1Tessz 2,13 Az Isten szavát úgy hallottátok (és nem olvastátok). Isten szóban közölt szava örökké tart, és ezt a Szót az Egyházban őrzik a Szentlélek által. Jellemző a protestánsokra, hogy az Isten szava kifejezést mindig a Szentírással azonosítják, pedig ez a Szentírásban 95%-ban a szóbeli igehirdetésre vonatkozik.
2Tim 1,13 A szóbeli közléseket a Lélek oltalmazza. Ezek örökre fennmaradnak. A szóbeli tekintély nem szűnik meg az apostolok halálával.
2Tim 4,2.6-7 Pál életének végén megbízza Timóteust, hogy hirdesse (és ne leírja vagy felolvassa) az Igét. A szóbeli tanítás nem szűnik meg Pál halálával.
Tit 1,3 Isten szava az evangélium hirdetése (és nem leírása) útján lett kinyilatkoztatva. Ez a „hirdetés” a hagyomány, amely az apostoloktól származik.
1Pét 1,25 Az Úr szava örökre fennmarad, és ez a szó az a jó hír, amit „hirdettek” (és nem olvastak) nektek. Mivel Krisztus igéit az apostolok hirdették és ez örökre fenn is marad, akkor ezeket az apostolok utódainak kell megőrizniük, máskülönben ez nem lehetséges. Ugyanígy, mivel a szóbeli tanítás örökre fennmarad, a szóbeli apostoli hagyomány nem szűnhet meg a 4. században minden tanításával együtt, amelyek a Szentírás mellet léteztek.
2Pét 1,12 Péter azt mondja, hogy emlékeztetni fogja a híveket bizonyos dolgokra, amikről halála után is meg kell emlékezniük. Azonban mivel ez az utolsó kanonikus írása, ezek az „emlékeztetéseknek” az apostoli hagyományban kell lenniük, valamint hivatalának tanító hatalmában, amelyet ránk hagyott.
2Jn 1,12 János szívesebben beszél élőszóval, mintsem ír. A történelem folyamán Isten szavát mindig szóban adták át, és Jézus nem változtatott ezen. Ha ezt tennénk, akkor ez egy radikális szakítást jelentett volna a zsidó hagyományoktól, amelynek valahol nyoma kellene lennie.
MTörv 31,9-12 Mózes a törvényt csak minden hetedik évben olvasta fel. Vajon Isten szava nem létezett a hét év időközében? Természetesen létezett. Isten szavát mindig szóban adták át azok, akiket erre Isten megbízott. Soha sem korlátozódott Isten szava a Szentírásra.
Iz 40,8 A fű kiszárad, a virág elhervad, de Istenünk szava (ami nem szükségképpen írott szó) örökké megmarad.
Iz 59,21 Izaiás megjövendöli annak az ígéretnek a beteljesedését, miszerint Isten szavait ajkakról hallják élő szavakként, és ezt adják át tovább a nemzedékeknek. Nem könyvről van szó tehát, hanem szóbeli áthagyományozásról, amit Isten Lelke oltalmaz. Izaiás vagy hamis próféciát mondott, vagy pedig jövendölése a Katolikus Egyházban teljesedett be.
Jo 1,3 Az Úr szavát mondjátok el gyermekeiteknek, és ők mondják el az ő gyermekeiknek, és az ő gyermekeik mondják el a következő generációnak. Ahogy az az Apostoli Hagyományban történt.
Mal 2,7 A pap ajka őrzi a tudást, és az ő szájából kell várnunk a tanítást. A protestánsok azzal akarnak érvelni, hogy az összes szóbeli hagyomány a Bibliában lett leírva. Azonban ez a képtelenség sehol sincs leírva a Szentírásban.
Mt 15,3 Jézus elítéli azokat az emberi hagyományokat, amelyek megszegik Isten szavát. Sok protestáns erre a versre hivatkozik, amikor elveti az összes hagyományt. Azonban ez a vers semmit sem mond azokról a hagyományokról, amelyeknek engedelmeskednünk kell, amelyeket az apostolok hagytak ránk. (Itt a farizeusok, a saját emberi hagyományuk szerint azért adtak ajándékokat a Templonak, hogy ne kelljen szüleikről gondoskodniuk, és ezzel megszegték az „apádat és anyádat tiszteld” törvényét.)
Mk 7,9 Ez ugyanarról szól, mint a Mt 15,3. Különbség van az emberi hagyományok (amelyeket elvethetünk) és az apostoli hagyományok között (amelyeket el kell fogadnunk).
Gal 1,14 Pál is ír atyái hagyományairól és az emberi parancsok és tanításokról, ami a judaizmus törvényeire vonatkozik. Ezek a hagyományok többé már nem szükségesek.
ApCsel 2,42 A keresztényeknek engedelmeskedniük kell az apostoli hagyománynak (tanítások, imádságok, kenyértörés). Ők nem csak a Szentírásnak engedelmeskedtek. A hagyomány (görögül: paradószisz) azt jelenti, hogy „átadott”, „valakire ráhagyott” tanítás.
ApCsel 20,7 Ez a vers egy futó pillantást ad arról, hogy a keresztények vasárnap gyűltek össze az istentiszteletre, az Eucharisztiára. Azonban, hogy az Úr napja szombatról vasárnapra tevődött át, elsődlegesen a szóbeli, apostoli hagyományból ered. Erre a változásra – ami meglehetősen jelentős – nincs parancs a Szentírásban.
Jn 17,20 Jézus azokért imádkozik, akik az apostolok szavában fognak hinni. Jézus oltalmazza a szóbeli apostoli tanítást.
1Kor 11,2 Pál dicséri azokat a híveket, akik megtartják azt az apostoli hagyományt, amelyet kaptak. Ezeket a szóbeli közléseket a Szentlélek őrzi meg és védelmezi.
Ef 4,20 Pál az efezusiaknak azokra a szóbeli hagyományokra utal, amelyet azelőtt hagytak rájuk, mielőtt írt volna nekik: „Ti nem ezt tanultátok Krisztustól!”
Fil 4,9 Pál azt mondja a filippieknek, hogy azt tegyék, azt váltsák tettekre, amit tanultak, elfogadtak, hallottak, és amit a példáján láttak. Ez arra utal, hogy Pál igehirdetését és példamutatását helyezte a filippiek, és ezzel együtt az összes keresztény elé követendőnek. Ez az apostoli hagyomány.
Kol 1,5-6 A kolosszeieknek is azt írja Pál, hogy „erről az evangélium igaz tanításában hallottatok, amely hozzátok is eljutott”. Ez is Pál előtt jutott el a kolosszeiekhez a szóbeli hagyomány által, amit az Egyház felszentelt vezetői adtak tovább. Ezt a szóbeli hagyományt Pál az evangélium igaz tanításának nevezi.
1Tessz 1,5 Az evangéliumot nem csak szóban adták át, hanem a Szentlélek erejében is. Pál a szóbeli hagyományra utal, amelyet a tesszalonikaiak korábban kaptak meg. Semmi olyan utasítás nem létezik, amely azt mondaná, hogy ezeket a tanításokat el kell hagyni; éppen ellenkezőleg, ezeket Isten szavaként követni kell.
1Tessz 4,2 Pál ismét utal a tesszalonikaiaknak azokra az utasításokra, amelyeket már megkaptak, s amely a szóbeli apostoli hagyomány. A katolikusoknál megmaradtak ezek az utasítások, de a protestánsok elvetik őket.
2Tessz 2,5 Pál itt ismét a korábbi tanításaira utal, amelyet Pál adott át korábban, amikor szóban oktatta a tesszalonikaiakat. Ezek a szóbeli tanítások ugyanolyan lényegesek, mint amelyeket leírt.
2Tessz 2,15 Pál világosan megparancsolja ebben a versben, hogy engedelmeskedjünk a szóbeli apostoli hagyományoknak. Azt mondja, hogy legyünk állhatatosak, és ragaszkodjunk azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket élőszóban vagy levélben adtak át. Ez a vers egyértelműen igazolja, hogy mind a szóbeli, mind a leírt apostoli közlések egyenrangú tekintéllyel bírnak. A protestánsoknak vagy mutatniuk kellene egy bibliai verset, amely azt mondja, hogy ne engedelmeskedjünk a szóbeli hagyománynak, vagy pedig nem engedelmeskednek a Szentírás tanításának. Tulajdonképpen ez volt az az apostoli hagyomány, amely lehetővé tette, hogy összeállítsák a bibliai kánont (az apostoliságot a hagyományból határozták meg). Mivel az összes apostol meghalt, meg kellett határozni a kánont, amit az Egyház tett meg az apostolok utódai által őrzött hagyomány alapján. Tehát a Biblia a Katolikus Egyház egyik apostoli hagyománya. Ez azt is igazolja, hogy a szóbeli hagyományok nem szűntek meg az utolsó apostol halálával. Az apostoli hagyomány egy másik példája a Szentháromság, a hüposztatikus egység (Jézusnak isteni és emberi természete van egy személyben), a „filioque” (hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik), vagy Mária mennybevételének tanítása, és ide tartozik pl. az is, hogy Máté evangéliumát Máté írta.
2Tessz 3,6 Pál itt ismét megparancsolja a híveknek, hogy aszerint a hagyomány szerint éljenek, amelyet az apostoloktól kaptak.
2Tessz 3,7 Pál azt mondja a tesszalonikaiaknak, hogy már tudják, hogy hogyan kell követni az apostolokat. Ezzel arra a hagyományra utal, amelyet az ő szóbeli igehirdetéséből és példájából tanultak meg.
1Tim 6,20 Pál egyik utódjának, Timóteusnak azt mondja, hogy őrizze meg azt, amit „rá bíztak”, amit „letétbe” helyeztek nála. A „rábízás”, a „letét” görög neve „parathéke”, aminek a jelentése „letétemény” (latinul: depositum). A szóbeli hagyomány annak a része, amit az Egyház mindig is Hitletéteménynek (depositum fidei) nevezett.
2Tim 2,2 Pál következő levelében azt mondja Timóteusnak, hogy azt, amit hallott tőle, bízza rá hűséges emberekre, hogy ők is taníthassanak másokat. Ez a „hagyomány”, azaz az apostoli tanítás továbbadása.
2Tim 3,14 Timóteus, tarts ki amellett, amit tanultál, hiszen tudod, hogy kitől tanultad (a szóbeli hagyomány által).
1Jn 2,7 János apostol is azokra a szóbeli parancsolatra utal, amit a tanítványai már hallottak, azaz a régi parancsról, hogy szeressük egymást.
Példák arról, hogy Jézus és az apostolok a szóbeli hagyományra támaszkodtakMt 2,23 Az a prófécia, hogy „Názáretinek fogják hívni” egy szóbeli hagyomány, hiszen az Ószövetségben ez sehol sem található meg. Ez azt bizonyítja, hogy az apostolok szóbeli hagyományra is támaszkodtak és tanítottak is szóbeli hagyományozással.
Mt 23,2 Jézus arra a szóbeli hagyományra támaszkodik, amely Mózes tanítói székét ismerte el (amit Mózes adott át Józsuénak, majd így tovább egészen a Szanhedrinig). Ez sincs feljegyezve az Ószövetségben. Ez a hagyomány az eredetileg szóbeli Misnában van megemlítve.
Jn 19,26 Bár ki lehet következtetni azt, hogy a „szeretett tanítvány” János apostol volt, de ezt is javarészt a szóbeli hagyományból tudjuk.
ApCsel 20,35 Pál Jézusnak olyan szavaira támaszkodik, ami az apostolok szóbeli hagyományából származik, ugyanis ez a kijelentés („Nagyobb boldogság adni, mint kapni”) nincs feljegyezve egy evangéliumban sem.
1Kor 7,10 Pál itt is a szóbeli apostoli hagyományból idézi Jézus szavait: „A feleség ne hagyja el férjét.” Erről az evangélisták nem emlékeznek meg.
1Kor 10,4 Pál itt is a szóbeli hagyománnyal támassza alá szavait, ugyanis a Mózest kísérő szikláról nincs szó az Ószövetségben (Vö. Kiv 17,1-17 és Szám 20,2-13), hanem csak a rabbinikus hagyományban.
Ef 5,14 Pál itt szintén a szóbeli hagyományból idéz egy keresztény himnuszt: „ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog.”
2Tim 3,8 Erről a két emberről semmi sem található az Ószövetségben (vö. Kiv 7,8skk). Nevük a szájhagyományban maradt fenn.
Zsid 11,37 Ebben a levélben is a szóbeli hagyományra támaszkodnak. Arról ugyanis semmi nincs írva az Ószövetségben, hogy egy mártírt kettéfűrészeltek volna.
Júd 1,9 Júdás szóbeli hagyományra támaszkodik, amikor arról ír, hogy Mihály arkangyal a sátánnal vitázott Mózes holtteste miatt. Ez az Ószövetségben nem található meg.
Júd 1,14-15 Júdás Hénoch próféciájának szóbeli hagyományára támaszkodik, amit az Ószövetségben nem jegyeztek fel. |